Nyírvidék, 1911 (32. évfolyam, 1-26. szám)

1911-06-04 / 23. szám

A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁ2-TBR 6. SZAM, Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. £l6flzeté*i (eltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor. Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Nyíregyháza, 1911. XXXII. évfolyam, 23. szám. vasárnap, junias 4 Nemzet és zene. Nemzet és zene magasabb rendű fogalmak. A nemzet az erkölcsi és történeti egységgé vált nép; a zene a művészetté vált hang. A kettőnek többféle vonatkozása van egymáshoz. A hang a tárgyak belsejéből jön, az élettelen dolgoknak is mintegy lelke. Az alak alakoskodhatik, a szin színlelhet. De a hang nem csal. Az bizton indikálja a dolgok belszerkezetét, alkotó anyagát, tömörségét. Mutatja az élő lények természetét és állapotát, lelkületét és hangú latát. Madarat énekéről, embert hangjáról meg lehet ismerni. És nemzetet zenéjéről. A zene a nemzetnek hanggá vált története. Milliók ezeréves hangulatának megörökösödött képzelete. Számtalan változatban egy törvény. A nyelv az artikulált logika. A zene a ritmizált érzelem. Az ének az egyén eszményitett indulathangja. A nemzeti zene egy nemzet szenvedélyeinek és szenvedésének szinfoniája. A néplélek ösztönszerű megnyilatkozása. A nemzeti géniusz riadója, ujjongása, enyelgése, merengése, kesergése. Teremtő szózat, bűvös ige, mely megjövendöli a multat és megjelenti a jövőt. Memnonszobor rezgése, mely köszönti a felkelő napot. Eol-hárfa, mely zsong a kor fuvallatától. Égzengés, mely kiséri a válságok zivatarát. Az élet és a zene: mozgás és rezgés. Ritmus és összhang tartja fenn a mindenséget, dirigálja a világok járását. Az égitestek ritmikus kerengésben lejtenek örökkévalóságból örökkévalóságba. A világ zavartalan rendje a szférák harmóniájában fejeződik ki. Gramofon ez, mely reprodukálja a Teremtő szavát. És ennek sejtelmes zsongását neszeli az inspiráció eksztázisában nemcsak az alkotó zeneszerző, hanem minden lángszellem. Ennek a halk rezonánciája rezdül meg a nép lelkében. Ütemérzéke egy híres bécsi professzor tanulmánya szerint fejlettebb a monarchia minden más népfajáénál. Kiválóan nótás nép. Énekbe önti örömét és bánatát. Rajong a zenéért. De nem szeret muzsikálni. Inkább muzsikáltat magának, cigánynyal, csehhel. Ez is egy szociális fonákságunk. Az igazi népdalt nem a zene szabályai s a hangszálak, hangszerek determinálják, a népzenét nem a hegedű, a cimbalom húrjai, hanem a temperamentum, a vér lüktetése, a taglejtés, az öszszes etnikum. És az egész élet, a föld, a történelem. Mindezt összeköttetésben kell tanulmányoznunk, ha meg akarjuk ismerni a magyar zenét s ha mivelni, fejleszteni akarjuk, ha meg akarjuk teremteni a magyar nemzeti zeneművészetet. Meg kell ismernünk a zenében a sajátságos kultura eredményét, hogy felhasználhassuk a nemzeti művelődés eszköiéül. És intenzive, komolyan, lelkesen kell művelnünk a zenét, ha méltó helyet akarunk elfoglalni a művelt népek koncertjében. Minden népnek megvan a maga sajátságos zenéje, melyről bizton meg lehet ismerni. Meg lehet különböztetni még egyazon népnek többféle fajtáját is és a zenetörténelmi fejlődés korszakait. Mindezen rokonhangok egyesülnek a nemzeti zene hatalmas akkordjában. Még egy utóhang ! különböző ajkú népek lakják e szép hazát. Mindeniknek megvan a maga jellemző sajátsága, zenéje. De a sokféle kölcsönhatás sok érintkezést, átmenetet, átvételt, közösséget hozott létre a zene terén is. Szívleljék meg népeink azt a német közmondást : „Wes Brot ich ess', des Lied ich sing". Azaz : kinek a kenyerét eszem, annak a nótáját énekelem. Olyan nemes értelemben, hogy soha se vigyenek kakofoniát, disszonanciát, diszharmóniát a nemzeti életbe. Hanem a mint a szivárvány tarka szinei a napvilág tiszta fehér fényében egyesülnek, ugy egyesüljenek népeink is az egységes magyar nemzet világában, ugy csendüljenek össze lelkeik a magyar hazafiság harmóniájában. De hát hogy történhetne meg ez, mikor olyan nagyon benne vagyunk az idegen zene kizárólagos kultuszában? Az öreg számadó. Irta: Pataky István. Az öreg Tőrös Mikó János valahol a Csenőd körüli pusztákon volt számadó gulyás. A nagy terjedelmű síkságokat homokbuckák szelték keresztül-kasul. A kisebb-nagyobb homokbuckák j áncolata kevés megszakítással felnyúlt Kecskemét határáig, a másik kanyargósan lehúzódott egész a szegedi Mérges pusztáig. A nagy síkságon a kutgémek voltak a magas pontok, amelyek jó közel estek egymáshoz, hogy se a barmok, se az emberek meg ne szoruljanak vízdolgában. A messze kutgémek némelyikén gubbaszt egy egy sas, összeolvadva a gémtetővel és csak akkor látszik, hogy nem a gém kiegészítő része, amikor kiterjesztve szárnyait elindul légi útjára. A Mikó uram nádszárnyéka egy kis völgyecskében van, a szárnyék mellett pedig valamelyes nagyon rossz idő esetére egy kunyhó is van elkészítve, aminek az eleje alig magasabb embermagasságnál, a hátulja pedig az anya földön nyugszik. A kunyhó elég nagy, ugy 6—8 ember elhálhat benne, ha nem finyásak. Mikó ezt a kunyhót sohasem használta, akármilyen idő volt, ő csak a szárnyékban időzött, ahova a lova is kötve volt. Fel se vette az esőt, se a hideget vagy szelet. Amikor idejött számadónak, nem az ispántól, hanem ugy befelé kérdezte önmagától, hogy mire kell gulyás embernek a szárnyék mellé még kunyhó is. Az ispántól nem kérdezte, mert hát ha mégis kell valaminek az a kunyhó. I Mint ahogy meg is tudta, hogy kell. Hál/t már abban Rozsa Sándor is, még pedig két pandúrral együtt, és pedig úgy, hogy Rózsa Sándor tudta, hogy két pandúr alig egy lábnyira van tőle, de a pandúrok mitsem tudtak arról, hogy akit ők üldöznek ott van mellettük. Ez pedig ugy lehetett, hogy a kunyhó elejét képező oszlopukra fektetett gerendák a középen kitoldva voltak aként, hogy az oszlopokra fektetett gerendák a mindenki által látható belső padozatot képezték, mig a toldalék kinyúlt ugy, hogy az első kunyhó után még egy, szükség esetén két ember részére is külön kis kunyhót képezett, ahova a bejárat a gulyás másféllábnyi magasságú lábakon álló deszka pihenője alatt volt. A szűk bejárás annyira el volt fedve, hogy arra csak az akadt volna rá, akinek tudomása volt a titkos nyílásról. Mikó uramnak, mig ide nem került számadónak soha nem volt dolga betyárokkal. Itt azonban már megismerkedett velük. Meg kellett ismerkednie. Nem egyszer volt a rejtekben néha 3—4 napig egy üldözött. Mikót ellátták étellel, itallal, sőt ha nagy ünnepeken bement Istentiszteletre, pénze is volt. A gulyája néha-néha több volt inkább egy-két darabbal, de nem hiányzott soha. Nem félthette a gulyáját, rendben volt mindig, s igy tisztelete is volt gazdái előtt. Amit pedig a betyárokért tett, és hogy egyetmást elfogadott tőlük, nem tekintette bűnnek. Bizony nem tudom én, hogy változtak-e ebben a tekintetben a paraszti erkölcsök. Mikó uram lelkiismerete tehát nyugodt volt. Ő a közrend ellen nem vétett. Az ő vendégei változtak, hol innen, hol amonnan a buckák közül tünt fel egy, .vagy több alak, némelyik csak kérdezett valamit, s vágtatott be a pusztába, néha bizony a halálba. Sok-sok eltűnt a szeme elől; kit a golyó talált, ki másként találta meg a halált. Néha függve a száraz fán. * Az 1860. év elején az öreg Mikó a szárnyékban sütötte a szalonnát, mellette ült 6—8 éves unokája Mikó Anna. Minden cselédje kihalt az öreg mellől, csak ez az egy unoka maradt. Ezt kivitte magához. Szeme fénye volt az öregnek a kis beszédes lány. Tisztán járatta az öreg kis unokáját, volt mindene. Egy kis láda volt a kunyhóban, abban tartotta az öreg a ruhákat. Volt már abba olyan is, amilyen csak akkor kell Annának, ha megnő. Egyik-másik gavallér betyár ugy alkalom adtán kiválogatott a kislánynak egyet-mást. Legfeljebb egy-két ütésbe került. Miért ne fogadta volna el a jó öregapó ? Már falatozott az öreg ember meg a csepp lány, amidőn a Kecskemét felé nyúló dombok közül egy lovas vágtatott a szárnyék felé. A habzó lóról egy hatalmas termetű ember ugrott le. Tisztán volt öltözve, mint egy jómódú paraszt gazda, akinek van mit aprítani a tejbe, az ekeszarvát sem magának muszáj fogni. A szép, barna ember sötét szemével fölényesen nézett a gugoló öregre. Az öreg csak akkor nézett fel rá, mikor egész előtte állt.