Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 25-55. szám)

1910-11-13 / 44. szám

2 44-ik szám. N Y I R V I É K 1910. november 13. állanak arányban a keresőképességgel. A tömegfogyasztásra alkalmas olcsó husanyagot elhanyagolják és abból állapítják meg a husinséget, hogy bélszín és borjuszelet nem áll rendelkezésre a régi mértékben és a régi árakon. A középeurópai depekoráció természetes következményei kellemetlenül érintik a magyar gazdák egy jó részét is, akiknek ugyanis nincs eladni valójuk, ellenben a gazdaságukban szükséges hizó- és növendékállatanyagot a szokásosnál sokkalta magasabb árakon kell beszerezniük. Magukat a gazdákat is zavarba hozta tehát a mai állapot és nem kell csodálkozni, ha egyesek, akik nagyobb beszerzés előtt állanak, szintén f lkapták azt a gondolatot, hogy legalább a tenyészállatszükséglet egyrészét igyekezzünk Szerbiából beszerezni. Sajnos azonban, a szerb állat tenyésztési czélokra nekünk még abban az esetban sem felelne meg, ha teljesen biztosak volnánk a felől, hogy feltétlenül egészséges állatokat kapunk. Azonban éppen a ragályos állati betegségek behurcolásának veszedelme az, ami a balkáni élőállatbehozatal tilalmazását parancsolja. Erészben a gazda érdekét a fogyasztó érdekétől nem lehet elválasztani, mert csak egyetlen ragályos állati betegség sokkal nagyobb mértékben csökkentheti a felhajtást, mint azt a szerb behozatal pótolni képes. De a forgalmi zavarok átfutó bajain felül az ujabb betegségek állatállományunk fejlődőképességét is végleg megtámadhatják s igy krónikus és gyógyithatlan bajjá tehetik a husinséget, melyet pedig állattenyésztésünk kellő védelemhez jutva, saját természetes erejéből is rövid időn belül orvosolni fog. Mindezeknél az érveknél nyomatékosabb az, hogy a behurcolt betegségek állatkivitelünket egyszerűen elfojtanák. Azt a könnyelműséget, amit most a magyar kormánynak ajánlanak, egyetlen nyugateurópai állam meg nem koczkáztatná, hogy tudniillik a szerbiai egészségügyi színvonalra sülyesztett magyarországi állatokkal saját állattenyésztését megfertőzni engedje. A külső államokban van annyi érzék, hogy átmeneti könnyítések kedvéért állattenyésztésük érdekéit kockára nem vetik, gondoltak erre rhár a kereskedelmi szerződések megkötésekor s nyomban el is zárkóznának előttünk, mihelyt Vázsonyiék és Sándor Pálék belehajtanának bennünket a sorompónyitás esztelenségébe. Már pedig az agrárkivifelünk elől •való elzárkózás a nemzet egyik legfőbb jövedelmi forrását és ezzel együtt fizetőképességünket egyszerűen tönkretenné. Az ország csődbekergetésének ezt a gondolatát, csak az a szenvedélyektől telt, féktelen elfogultság sugalhatja, meljr mindenáron, a következmények minden mérlegelése nélkül, egyedül csak az agrártársadalom letörését tűzi czélul. Reméljük azonban, hogy ezzel a fékevesztett és súlyos következményeiben szinte mérlegelhetlen mozgalommal nem fogja azonosítani magát a magyar társadalom, még kevéshbé a kormány és a törvényhozás. Mi nem akarunk több marhavészt importálni. Bármilyen nagyhatalmasságok legyenek a Vázsonyiak, arra talán mégsem lesznek elegendők, hogy állattenyésztésünket meszes gödörbe vigyék. B. B. Rovás, Maradjunk még egyelőre a delegatiónál és állapítsuk meg, hogy az u. n. „trializmus" nem egyéb üres agyrémnél. Az, és még valami: egy igen furfangosan kieszelt politikai villámhárító. Node ne ijedjünk meg túl a rendjén ; ez a trializmus nem alakulhat meg Krajna és e tengerpartvidék nélkül; ebbe pedig Ausztria is bele szól. És ez szerencse reánk nézve, akik hallgatásra vagyunk kárhoztatva s talán kötelezve is. De van ennek még más bibéje is. Az osztrák-magyar birodalomban a trializmus qsak magyar, német és szláv alapon gondolható. Ámde mit szólanának a monarchia éjszaki szlávjai, egy délszláv souveren államalakuláshoz ? S lehet-e egy egészséges és életképes államalakulást képzelni egy millió bosnyák, 500,000 dalmata és másfél millió horváttal? A magyar országgyűlés közjogi ellenzéke soha sem tekintette a delegatiót önálló és rendelkező testületnek, hanem csakis egy olyan küldöttségnek, mint az országgyűlés más bizottságai, amelyek tudvalevőleg csak előkészítői a hozandó határozatoknak. És e felfogás elvi tekintetben helytálló és alkotmányos. Hiszen mindannak, amit a delegatió határoz, egyedül a törvénycikkely lehet alkotmányos foglalatja, valaminthogy budgettális joga is csak az országgyűlésnek van. Az osztrák parlamenti felfogás és gyakorlat ettől elütő; ott a delegatió végezményei megmásithatlan tényeknek tekintetnek, persze hogy alkotmányjogi szempontból teljesen indokolatlanul. S mégis ez a felfogás érvényesül a gyakorlatban, ha ama végezményekhez a császár hozzájárult. Erre való tekintettel egyátalán elintézhetők lennének-e a közösügyek akkor, ha a delegatió határozatai a magyar országgyűlésben vita tárgyaivá tétetnének ? Válasszon a nemzet olyan parlamentet, amelyre érdekeit bizhatja, küldjön a parlamenti többség a delegatióba olyan férfiakat, akik a nemzet kép visel tetésére méltóak, de a delegatió végezményeit vagy elfogadni, vagy azok felett minden vita kizárásával csak szavazni lehet. Nagy a sérelem, ami rajtunk ismét elkövettetett: „Bosznia annectálásának nincs nyoma törvénykönyvünkben, annak költségeihez, valamint a folyó és jövő évi kormünyzati költségeihez azonban már is milliókkal kell hozzájárulnunk," Igaz, hogy ez fonák dolog; mert hát törvénykönyvünkben fel lesz jegyezve, hogy Magyarország e célokhoz ennyi és ennyivel járulthozzá mas majd csak később Az Almanach olvasoi abban az élvezetben részesültek, hogy a fóthi kolna verandáján együtt ülhettek a szineerizáló Mikszáthlal. A gazda fölényét csak a jóizü iróna árulta el, mely állandóan ott lappangott a szája szögletében, miközben gyöngyöző szüreti igazságokat töltött a vendégei poharába. Az Írókról és az irodalomról beszélt, persze mindig a vérbeli adomázó könnyedén kötekedő és kerülgető, szándékos naivitással stilizált modorában. Igazában azonban soha magyar iró nem viselkedett komolyabb tisztelettel a tehetség iránt, még pedig nemcsak a maga, hanem a mások tehetsége iránt is, mint ő. Sokkal többet olvasott, mint közönségesen hiszik és ha az országon végighömpölygő fekete betüáradásban valami tehetség csillant meg, azt rögtön kihorgászta magának. Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb, talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az Írókban látta a nemzeti hadsereget és a magyar diplomáciát, mely erőt ad az országnak és tisztességet szerez neki a külföldön. Az ő egyébként oly éles és józan szeme a régi diéták honfiainak kegyeletes büszkeségével szemlélte az irodalom fejlődését. A kritikája csak kétféle volt: dicséret és hallgatás. Gyakran fölpanaszolta ugyan, hogy az újságok, amelyek hasábokat szentelnek Krumply Nándor orsz. képviselő sületlen megnyilatkozásainak, nem foglalkoznak eleget a magyar könyvekkel, (most már Gyulay Pál is jó volna !) egyébként azonban azt vallotta, hogy az irodalomnak ma nem gyomláló vasra, hanem öntöző kannákra van szüksége. Az igazi kritikus az ö szemébea mindig az olvaso közönség méh ösztöne marad, mely körű döngi az élő rózsát és elkerüli a viaszból gyúrt virágot. Kritikai éle csak egy adomájának volt, az a magyar doktorokról szólt, akik Ferencz császár korában lepecsételt palackokban hozatták Ischlből a levegőt, hogy kibocsássák a betegszobákban. Panaszait — irodalmi állapotokról beszélni nálunk annyi, mint panaszkodni, — legszívesebben a kiadói szájába adta. Singer és Woltner olykor aggodalmasan csóválja a „két fejét," hogy az irók szaporodnak, a könyvek pedig nem fogynak. Egyik előszavában valósággal kesereg azon, hogy a megifjult nemzet mennyire közömbös az írói iránt. Pedig a régi nemzeti korszak idejében de mást igért. Most azt mondja a legjobb katonáinak: „Győztem, hát nem kellek többé!" Olykor töprenkedve áll a szakadás előtt, mely az uj Magyarország politikai életét elválasztja az irodalomtól, ó maga, amint belekeveredett a politikába, tüstént ki is ábrándult megint belőle, de éppen az az igyekezete, hogy hidat verjen a szakadás fölött, bizonyítja, mennyire vonzotta őt mindenkor a politika. Le-leszállott oda, mint a kőszáli sa.s a rétre. Ugy vélte, hogy a magyar írónak öröklött jussa van a politikához. A fatális Krumply Nándor pedig mégis csak sokat foglalkoztatta. Ez a semmiházi elvitatja az írótól a politikus hivatottságát. Mikszáth bosszankodik ezen és talán észre sem veszi, hogy éppen az ő bosszúsága ad némi jelentőséget Krumplyéknak. Az iró ma a politikában dísznövény, mint Trencsénben a szőlőtő, — sóhajtja. Mikor kerül össze megint az iroddlom és a politika? „Majd ha magyar lélek lesz az irodalomban és idealizmus a politikaban!" Utolsó előszavában, melyet a tavalyi Almanach elé irt, bemutat egy öreg urat, aki megcsömörlőtte az örökös politikát és ki akar vándorolni az országból. — És melyik orszagra gondol? (— kérdi a kivándorlótól az iró.) — Nem tudom még. Éppen ebben nem vagyok elhatározva. Olyan országot szeretnék . .. — Ahol enyhébb az éghajlat, — szóltam közbe. Szomorúan mosolygott. — Egy olyan országot, — szólt, ahol még mesélnek az emberek. Nem Mikszáth nagy és végső honvágya ez az irodalom után ? Talán megérezte, hogy a politika fogja megölni (a halálos fáradtságot választási körútjáról hozta haza) és az irodalom fogja halhatatlanná tenni. Az emlékműnek, mely őrizni fogja az ő nevét, egyik köve lesz ez a könyv. A magyar közönség régóta megszokta már, hogy MikszáthAlmanach-nak nevezze, ezentúl címében is viselni fogja első szerkesztőjének ne?ét, mint a Maréchal-Niel rózsa egy híres katonáét viseli. Egyébként pedig az marad a Mikszáth-Almanach, ami a régi Almanach volt és aminek első szerkesztője szánta: a fóthi szőlő, ahol minden ősszel egyszer összetalálkozik egy csapat iró, egy kis ország, ahol még mesélnek az emberek. Hercaeg Ferenc.