Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)
1910-01-23 / 4. szám
Nyíregyháza, 1910. XXXI, évfolyam, 4, szám. vasárnap, január 23 A S7sto?csvíririfcye? Községi Jpfiyzők és a Szaboícsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: yárosház-TSR S. szám Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Őszinte hangok a nagyközönség köréből a kacérkodó szabadkőmivességhez. Irta: Dömötör György, abstinens plébános. Tisztelet a veterán Nyírvidéknek azon lovagias elhatározásáért, hogy nem zárkózott el a nyilvánosságra kivánkozó nyíregyházi szabadkőmivesség nagyképű bemutatkozása elől, amely mosakodás és reklamirozás akar lenni, semmi egyéb. Tisztelet és hála azért a mindenkit elragadó s fellelkesítő bátor hitvallásért, mely izzó honszerelméből fakadt s amelylyel oly találóan mutatott rá a hazátlan szabadkőmivességnek egyik legveszedelmesebb elvére : a kozmopolitizmusra. Nem kevésbbé veszedelmes és ártalmas a szabadkőmivességnek az a másik nyíltan bevallott törekvése, mellyel a vallásosság kiirtását célozza mindenütt. Erre akarok én papi tisztem parancsoló szavára rámutatni. Hazaszeretet és vallásosság ikertestvérek. Fenn nem állhat az egyik a másika nélkül. Egyiknek rombadőltével romba kell dőlnie a másiknak is. Egyiknek virulása, dicsősége és diadala magával hordja a másiknak virulását, dicsőségét és diadalát is. „Ugy szép a hit s honszerelem, — mint a költő mondja — egymás keblére omolva." Nyíregyháza városa e két faktornak köszöni létét. A honszerelemnek s a mély vallásosságnak érzelme vetette meg alapját. Ennek emlőin táplálkozott. Ennek karjai emelték oda, ahol most dicsőséggel foglal helyet, a viruló városok sorában. S amit a nagynevű ősök hazaszeretete, igaz vallásossága ily szépen megalkotott, azt most lerontani törekszik az a hazátlan és vallástalan földalatti szövetség, melynek célja nem építeni, hanem rombolni, nem gyarapítani, hanem pusztítani az eszmék és erkölcsök világában éppen úgy, mint a mindennapi élet útvesztőiben. A szabadkőmivesség kezdettől fogva mostanig arra esküdött fel, hogy a legszentebb eszményeket és ideálokat: a hit-, haza- és szabadsá^szerelmét, az önzetlen emberbaráti szeretetet s a hűséget kiirtsa az emberi szívekből. Nyíltan ellene tör a vallásosságnak, mikor a „rideg felvilágosodás" terjesztését irja fel a „fehér-"nek nevezett zászlójára. Ezzel az isteni elemet ki akarja szorítani az életből; a keresztény eszméket le akarja taszítani a világ színpadáról s helyettök a gyarló, az ingatag emberi észt állítják fel eszmekörükben s erkölcsi nézeteik terén úgynevezett „világító szövétnekül." A vallásnak minden legkisebb szála Istenhez köt minket elválaszthatatlanul s nem az emberi észhez. Éppen azért az embert hitbeli ügyében magára hagyni nem lehet. A hitnek világa ugyanis emberi kezek között mind halványabban, mind lassabban lobog, míg végre kialszik. S nem volna más eredménye, mint visszatérés a pogány eszmékhez, melyeknek alapján minden elme, minden tűzhely uj pogány isteneket alkotna magának. Ki merné tehát tagadni, hogy az a vallási eszme, mely a kereszténység Krisztusi utjain ragyogott fel, sokkal bölcsebb, sokkal fönségesebb, sokkal életrevalóbb. Istenhez és emberhez sokkal méltóbb, mint a szabadkőmivességnek szabadalmazott hite és morálja! Az embernek lelkiszükséglete positiv igazságot kiván. Tehát csak a pozitív keresztény vallás elégítheti ki az emberi léleknek folyton égő szomját, az a pozitív keresztény vallás, melynek fundamentuma a kinyilatkoztatott isteni igazság ! Innét van, hogy a szabadkőmivesség gonosz szelleme elszánt vakmerőséggel ott rágódik mindig, mint az őrlő szú, az ősi hit fáján s kidűltét várja e vihar edzett isteni fának, amely már annnyi vészt és vihart kiállott rendületlenül, s amelyen a pokol kapui sem fognak erőt venni soha! A szabadkőmivesség tisztán emberi törvények becsülésére pazarolja minden lelkesedését, midőn az isteni örök törvényt elvetve „a tisztán emberi törvényt" értsd: az önzést tartja „magatartása legfőbb zsinórmértékéül." Snyilvánvalóan a vallási és erkölcsi közömbösség elvtelen elvére épit mindent, midőn „fajra, nemzetiségre, vallásra, társadalmi helyzetre és politikai pártállásra való tekintet nélkül" szervezkedik. Ugyanakkor megtágítja s meglazítja a hazaszeretet szent kötelékét, amely ahoz: az édes anyaföldhöz fűz elválhatatlanúl, „ahol apáink vére folyt s amelyhez minden szent nevet egy ezredév csatolt" .. Látomás. Irta: Ritoók Emma. Minden gázlángot felgyújtottak a szobában. Rizspor és heliotrop illat vegyült a levegőbe, mely a szokottnál melegebb, szinte fulladt volt, mintha valami észre nem vehető, titkos izgalom sugárzott volna bele annak a fiatal leánynak a lelkéből, aki kissé mereven, szinte ügyetlen naivsággal állt a nagy tükör előtt. Anyja idegesen rendezgette a ruháját és egy cseppet sem örült, hogy a szép Helena asszony is velük együtt megy a főispánék báljára. A Matild szépsége, leányos bája, semmitmondó világos-kék ruhája egyszerre elmosódott a ragyogó asszonyi szépség mellett. Csillogás nélküli, mélységes feketebársony ruhából gyöngyházszerü fénynyel emelkedett ki a Helena nyaka és karja. — A férjem sürgönyzött, hogy lekésett a vonatról — mondta Helén. Éjfélkor utánam jön a bálba. Légy olyan jó, kedves néni, fogadj el addig a leányodnak. Maliid nyakába ugrott a barátnéjának. ő volt az első ideálja: — az asszony ideál: a szép, a tökéletes, akit mindenkinek szeretni kell, amig el nem jön a férfi ideál — a hasonlíthatatlan, akit s^kinek másnak nem szabad szeretni. Várni kellett a kocsira. Mindenki ideges volt, Matild is türelmetlenkedni kezdett. * Felolvasta szerző az e hó 15-én tartott izr. Nőegyleti tánczestélyen. — Elkésem az első csárdásról! Csak Helén volt nyugodt, mint aki már megszokta ezt a bál előtti hangulatot. — Csengettek ! A kocsi ? — Nem. Matild kisasszonynak hozták. A selyempapirosok zizegve hullottak le és egy nagy Marschal-Niel bokréta hevert ott bágyadt széoségével, magával hozva a forró üvegház illatát. — Az enyém! Oh még sohasem kaptam bokrétát. Nézd Helén, nekem küldték! — Ki ? — A szép asszony közelebb jött és kezébe vette a virágot. Most a gázlángok alatt tüzesebb lett a fekete bársony mély szine, a mint a lágy, sárga szirmok reá hajlsttak. — Ki küldte? — Bánfay. Helen megfogta a leány állát és hideg mosolyával kutatóan nézett ragyogó szemébe. — Szerelmes vagy bele ? Matild elpirult és kissé dacosan fordult el. — Nem. — De aztán nevetve nézett vissza. — Vagy legalább még nem ; de ki tudná a jövőt. * * * Akkoriban még a hosszú szupé-csárdások divatja járta A zsúfolt tömeg közepén hajladozott, forgott Matild, amikor megakadt a kioldozott cipőszalagja és elszakadt. — Nem táncolhatok tovább! — mondta kedvetlenül. — Gyorsan varrassa fel valamelyik szobaleánynyal, elkísérem a pipereszobáig, — felelte nebihevült táncosa. Még azután folytathatjuk. Kifurakodtak a tömegből, át a termen, egy nagyobb szobán ... egy kisebb szobán .... — Várjon meg a teremajtónál, — mondta Matild. — Csak siessen; a legközelebbi ujrát . . . — Igen, igen! Matild benyitott ... de azonnal halkan megint betette az ajtót. Egy pillanatig sápadtan, mereven állt ott, két karját leeresztve, ujjait kitárva, mint akinek valami kisiklott a kezéből. Meredten nézett egy aranyos képrámára — de zöld foltok táncoltak a szeme előtt és olyan fáradt lett a szemhéja, hogy becsukódott . . . És akkor — megint ott látta maga előtt a vörös ernyős lámpát a pamlag felett .... a pamlag hátára hanyatlott szép asszonyi fejet, a gyöngyház szinü nyakat, a fekete bársony ruhát amint rgy férfi átkarolva tartja, mig arca vágytól és szenvedélytől felhevülve hajlik a szép asszony arca fölé. É» az az asszony Helén ... és az a férfi Bánfay volt. Matild kinyitotta a szemét és gyorsan, halkan, nehogy azok észrevegyek — óh csak észre ne vették volna! — átfutott vagy két szobán a tánctermen, — nem hallotta a táncosa hangját, — még egy szobán, ahol az apja kiáltott utánna, aztán tovább, . . . még itt is emberek voltak, . . . megbotlott az utána húzódó cipőszalagba — körülnézett. Végre egyedül volt! A falaknái felállított fogasokon sötét téli kabátok, prémes női gallérok csüngtek: szines selvem bélésük mésr megtartott valamit a tánnMai számunk 12 oldal.
