Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)
1910-04-24 / 17. szám
12-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. március 2 0. 18 3 Szívesen adjuk mert muszáj. Eszemágában sincs, hogy a Vekerle szabású finánc zseniket össze hasonlítsam valamely útonállóval, mert meg sajtópert akaszthatnának a nyakamba, hanem kificamodott eszmetársulat juttatja eszembe, hogy ezelőtt mintegy negyven évvel, amikor későbben sógorommá vált barátom Patay András volt másod alispán ; tehát mint ilyen a törvényszéknek is elnöke, én pedig mint kórházi főorvos passzionátus bicskás Toltam, a börtön orvos Dr. Benedek Dani barátom pedig rövidlátó lévén, műtétekkel nem foglalkozott, az apró-cseprő műtéteket szívességből én végeztem helyette a börtönkórházbin, amelyben többnyire 15—20 beteg feküdt, leginkább hektikával, scrofulával foglalkozva, a mely utóbbi nyavalyát egy sem örökölte, de ott szerezte, mert hát abban a szűk odúkban senki sem vakult meg a nagy világosságtól. A bacillus urak azon időben még nem mutatkoztak be, de tudták hol van a csöbör, amelyben parfümgyárat létesítettek. Ott is ugy volt a régi időben, mint Nyiregyházán, Debreczenben, vagy Konyaron, a hol ez a nóta járta „Mind télen, mind nyáron veszedelmes járni Konyáron, mert sem ide, sem oda, nincs kuporodni hova." Lavór, törülköző ösmeretlen fogalmak voltak. — Hogy mit ettek, azt nem tudom. S nepfet bizonyára nem, legfeljebb valamiféle garnirungot. Nyalánkságul azonban minden reggel egy óra hosszáig falhatták az udvaron a friss levegőt. Nem csudálkoztam tehát, mikor egy alkalommal időt szakítva magamnak. cellánkint be hozattam a lánccsörgető rabokat a kórház szobába és mintegy 300 rab közül mintegy kilencvennél találtam a görvélykórnak enyhébb vagy súlyosabb tüneteit. Patay András nem építhetett ujabb rendszerű börtönöket, de előterjesztésemre azt mondotta, hogy „Szabad valakit szabadságától megfosztani, ha erre reá szolgált, de nem az egészségétől." Elrendelte tehát, hogy a gazember urak délelőtt és délután is 2—2 órai sétaidőt élvezhessenek. Néhány hónap múlva ezen humánus intézkedés után már 40 görvélykórost is alig találtam. Volt ebben az emberszeretettől duzzadó, a szibériai börtönökkel vetélkedő büntoroló intézetben egy „Chambre separeé", egy másfél lépésnyi széles, három lépésnyi cella, a melyped ;g igy szóltak: „Tessenek jönni ebédelni!" E kijelentés fölébresztette az urakban az alvó oroszlánt, me y aztán igen gyors menetelésre készteté őket. (Eire a jelenetre igazán ráillik a költő mondása : Felrobognak hadvész, éhtifusz ülte képpel: házigazda s a sok jó barát . . .) Megérkezvén, letelepedének az asztal mellé. Mindenki ugy igyekezett helyet foglalni, hogy a boros üveg közvetlenül előtte legyen. Midőn mindenki kedvező körülményeit közé jutott, a háznál divatozó ősi szokás szerint egy remenyben és nádpálca nyomokban gazdag 10 éves nebuló jelent meg, kezében egy nagy könyvvel. Megállt, kinyitotta a könyvet és felolvasta, hogy a mértékűién evésnek s a túlságos ivásnak, melyek a káros következményei, továbbá, hogy egy erejének teljességében levő férfit, ki a háziasszony s2íves kinálgatását készpénznek vette s harmadszor is szedett a túrós csuszából, hogy ölte meg ott nyomban a szívszélhűdés . . . Felkötött szalvétával s leeresztett orral fogtak hozzá az ebédhez. Amint azonban megkóstolták a hegy levét, egyszerre megjött a jókedvük. Ettől kezdve gyakran nézegettek a pohár fenekére. De hiába vizsgálták az ivóedénynek e lényeges részéi, igazságot nem találtak a borban, leíeljebb szőlőmagot. Az ebéd derekán már terebélyes fává növekedett a jókedv mustarmagja, az imént említett szőld'mag. Mindenki beszélt mindenkihez. E zajnál még a nő- és leányegyletek gyűlésének .osztatlan, élénk figyelme" is aligha nagyobb. Mindenki toldog volt, de különösen Tóbiás. Ahogy a szeme lángolt, mikor „kínálták erősen kaposzta-levéllel" (melyben hús- és rizskeverék is volt), ehhez a ragyogáshoz a Drummond-fény csak mécspislogás, a Villamossági R. T. „lánggal égő, modern, hatás — ívlámpáinak" világossága pedig — egyenesen a sötét éjszaka. A saját s a mellette ülő Labcda Róza szemének tündöklése azbn igy elvakitotta Tóben pádimentum helyet, tenyérnyi széles, négyszögre gyalult, éleikkel felfele állo sűrűn egymás mellé helyezett gerendák képezték a padlót. A renitens mezitlábos rabokat ide qvártélyozták néhány órára. Vastag talpú cipőben voltam benne, de még most is borsózik tőle a talpam. Egy kissé megbicsaklott a tollam, vissza térek tehát a tisztességes finánc eljárásra. Volt a bőrtőnkórházban egy Soltész nevű utoná'ló rabló, a ki tizenöt évre volt elitélve, és a ki a börtönben szerzett hektikával töltötte idejét. Alacsony termetű, de kiválóan szép arcú és termetű, igen szelíd megnyerő modorú, kiválóan értelmes, egy szóval rendkívül rokonszenves ember volt. Nagyon megsajnálván* azt kérdeztem tőle. ,Ugyan Soltész ! Maga egy igen derék, értelmes, okos, jóravaló embernek látszik! Hogy vetemedhetett arra a gyalázatos rabló mesterségre, mikor becsülettel is megkereshette volna kenyerét ? Erre sirva fakadt és az őszinte meggyőződésnek hangján elkeseredetten ezt zokogta. Uram! Soha valakit ártatlanabbul nem ítéltek el, mint engemet. Én sem nem gyilkoltam; sem nem raboltam ; senkit egy ujjal sem bántottam, sőt ha alkalmam nyilt, szegényebb embereket pénzzel is támogattam. Azt megtettem, hogy többszőr is kiállót tam az útra, és ha láttam, hogy jön egy jó ruhás zsidó, azt mondottam neki, hogy „Álj meg te kutya zsidó és dugd a bugyelárisodat az én zsebembe!" Igaz, hogy mind a két kezemben pisztoly volt, de abban még töltés sem volt, tehát meg sem lőhettem volna. Mindkét karomat széttárva ő maga dugta bugyelárisát zsebembe a nélkül, hogy egy ujjal is megérintettem volna. Uram! Olyan ártatlan vagyok mint egy ma született gyermek. Ártatlanabbul meg soha senkit sem ítéltek el. Pühü! Pühü! Pühü! A méltatlankodó zokogás torkába fojtotta a folytatást. Mint minden józan eszű ember a ki leitta magat, pedig ezt nem tettem, igazat adtam neki! Olyan fővel amilyennek nem is lehet tehát zokon verni semmiféle finánc minisztertől sem, ha a magyarság mélyen átérzett nagyhatalmi vágyjának érdekében a közösnek elkeresztelt hadügy miniszter nem kér, hanem követel olvan biást, hogy — a bort kavarta s itta meg a kávéskanállal, mig a fekete kávéba szódavizet eresztett. De midőn ezt tette, megfeledkezett a testek általános tulajdonságainak egyikéről, mely azt mondja: „Két test egyidőben, egy helyen nem lehet." S mig Tóbiás ezt figyelmen kivül hagyta, addig a feketekávé — mrly pedig soha se tanult fizikát — nem feledkezett meg e törvényről, sőt aszerint cselekedett. Amint a fehér abroszon fekete tenger támadt, a háziasszony lesújtó pillantást vetett Tóbiásra. A pillantás nem tévesztett célt, mert a derék férfiú mígremegett s miközben kezebői kitullott a feketekávés csésze: össze-vissza esett. Összeesett a bűn súlya alatt és visszaesett a földié, mely „ápol s eltakar", most azonban ő ápolta (csókolta) s takarta el azt. Így feküdt néhány pillanatig, mig az a „felemelő tudat", hogy „több is veszett Mohácsnál" talpra nem állította. Ezután sorba járt, az ebédet megköszönni, de itt is balszerencse követte. A házigazdának alázatosan kezet csókolt, a háziasszonynak magyarosan megszorította és megrázta a kezét. Asztal bontás után a férfiak sziv-erre — szivarra gyújtottak. Tóbiás — látván, hogy a többi levágja a szivarvéget — lemetszette a szopóka végét (ő t. i. szopókát is vett s a szivart mindjárt abba helyezte el) és rágyújtott, „azaz rágyújtott volna, hogyha" égni akart volna. De nem akart (mi\el elfelejtette a végét levágni). Hogy szégyent ne valljon már vele, egy őrizetlen pillanatban hirtelen kicserélte a dr. Sóczky bácsi szivarjával. Az öreg ur azonban azonnal rájött a csalásra s a Tóbiás terve füstié mint, ő maga pedig elpárolgott. Kibujdosott a kertbe. Amint Tóbiás savanju arccal és elkeseredve öngyilkossági tervekkel foglalkozott, a föld hirle'en megnyílt alatta s elnyelte a derék férfiút. Belezuhant egy nyitott veretnie. Matlák József. áldozatokat, a melyekkel a lelkesült magyar hadak a solferinói és a königrátzi csorbákat kiköszörülhetik. Ez olyan világos mint Világos. Dreadnougth ! Nem félünk semmitől! Örömmel várjuk tehát a végrehajtókat. Nagy célokat csak vállvetett erővel lehet elérni. Viribus unitis! Bolond ember tehát az, a ki önálló bankot akar, a közös-banknak erejére kell támaszkodnunk, vagy a delegatióra, — a közös ülésre, — kell a dolgot^bizni, mert az a himisitatlan közvéleménynek kifolyása, és mert hát nem igaz az, hogy a pénz beszél a kutya ugat. Egy darabig hát én sem csaholok. Nyíregyháza, 1910. ápril. 21. Dr. Jósa András. S^inliA^. Érdekes estéje volt 16-án színházunknak. Érdekes és unalmas. Az érdekességet Ivánfi Jenő hozta, az unalmat Zilahy Gyula. Ivánfi Jenő vállalkozását nem tartjuk szerencsés gondolatnak. Doctrinair irodalmi előadó és színész akart lenni egy személyben, de ugy tapasztaltuk, hogy ez a halmozás a művészi eredmény rovásara megy. A görög tragédián kezdte. Nagy lelkesedéssel, klasszikus elmélyedéssel vázolta Hellas örökéletű irodalmi óriásait és nyomban be is mutatott egy részt Sophocles Oedipus királyából. Nem kicsinylendő magabizás sugárzott az arcáról, mikor nekifogott a szavalásnak : „Nézzétek, halljátok, milyen szép ez a háromezer esztendős mese, ha én elszavalom". Van is igaza, nincs is. Szavalni jól tud, tagadhatatlan. Sőt nagyon jól. Két szerepet játszik egy időben. Vágtató indulat az egyik, jámbor mélázás a másik szerep alaphangja. Az egyiknek hatalmas drámai kitörésére szelid közbe szólással felel a másik. De mikor a két alakot játszó egy színésznek a szelid hangból újra vissza kell csapnia a másik szerep szenvedélyes lángjába, ez akaratlanul is komikumba vegyülő hatást tesz. Eszünkbe juttatja a „Borsszem Jankó" felemás magyarját, a*it egy oldalrol frakk, más oldalról szép nemzeti viselet övez. Ha egy dráma minden mélységét kiakarja aknázni a színész, ahoz elő kell vennie a színészmesterség minden requisitumát. Symbolizalni, personifícálni mindent lehet, csak eleven életet nem. A szavalás, a művészi feladatokra hivatott hang egymagában kevés. Az élet — melyet a színpadon látni akarunk — levegőben, térben folyik le, melynek háromféle kiterjedése van. A hang ezek közül csak egyet képvisel s ezért van, hogy a legmagasztosabb ambitiókkal telt színész sem érhet el igazi, plasticus hatást, ha a világirodalom évezredes országutját Sophoclestől Shakespeare-en keresztül Rostand-ig egy szál frakkban, minden színészi útravaló nélkül akarja végigjárni. Ellenben igaz gyönyörűségünk volt abban, a mikor verset mondott el Ivánfi. Rákosi Jenő versét. Egy csöpp cimüt. A párisi árviz világraszóló motmogása súgta Rákosi Jenőnek ezt a felseges szép költeményt, melyhez hasonlót alig olvasunk manapság, a cigánykereket járó, bukfencet hányó csapszék poésis napjaiban. Egy perc alatt megszerettük az előadót, mert láttuk, hogy megértette a költőt. A kétségbeesést, a mely nemzetre való tekintet nélkül remegteti meg a világ minden culturemberének lelkét arra a gondolatra, hogy Páris, Páris, a gall szellem drágaköves, tündöklő bölcsője, ahonnan két évszázaddal ezelőtt az egyetemes emberiség sorsának apostoli gondolatai száguldottak szét a világba, egy nyomorult, szennyes vizecske rakoncátlankodása miatt temetősorba kerül. Ez a vers és a hogy Ivánfi elmondta, az irodalom és művészet felejthetetlen pillanatai közé tartozik. Zilahy Gyula három monológot mondott el szapora fürgeséggel. Ugy rémlik, hogy egyszermásszor, valaha, valahol már hallottuk ezeket. Talán Nyiregyházán, talán ép Zilahytól s talán inkább többször, mint egyszer. Van egy magyar példabeszéd: Jóból is megárt a sok. Hát még a rosszból? Zilahyné egy antik olasz dalt énekelt. Megakadt benne kétszer is. Még ha valami uj nóta volna, de „antik" dal. Kedves, fülbemászó, olasz muzsika, hajlékony, lagy szavú. Nem kutatjuk, ki hibája, de bizony a művésznő belesült. Véletlenség-e, vagy sivár valóság, azonban kétségtelen, hogy Zilahyek
