Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-03-27 / 13. szám

2 13-ik szám. N Y I R V I D É K 1910. március 27. Ködös, sárga világitásánál is azonban lehetetlen meg nem látnunk — és ez nem csillagászati szempontból való értéke ez uj bolygó nap megjelenésének — hogy ez ami mai, a visszonyok fejlődése szerint uj magyar társadalmunk egységességét — magasabb vonalú etikai érzések törvényeitől eltekintve — ma már a legközönségesebb értelemben magyarázott szemérem érék sem tartja vissza a meggyőződésnek máról holnapra való megváltoztatásától. A szent üzlet nevében. # * * Húsvéti gondolatai ezek egy hivő magyarnak. Aki a Jézus Krisztus megfeszittetésében és föltámadásában ennek a Golgothás nemzetnek a föltáraadását és megváltását az Ő életében példázva látja. A 400 esztendős küzdelem idáig való meddősége magyar embernek az „unbedingte unterwerfung" utjának követését nem jelentheti. A lemondásnak ez a kisértő hatalomra jutása szétrobbantja a mi magyar társadalmunkat. Aki ezt hirdeti és érvényesiti, jelentheti majd, mint 1849-ben Paskievics, urának az orosz czárnak: „Magyarország Felséged lábai előtt hever!" Bronzlelet Rohodon. A gusztus különböző lévén, nem vehetjük rossz neven ha valaki szivarvég, más szóval bagó, vagy levélbélyeg gyűjtés helyett, a minek komoly célját ködös szemmel meglátni nem tudom ősrégészeti leletek szimatolásával foglalkozik, olyan a földből napfényre került tárgyaknak keresésével, melyek egy rakásra hordva es rendezve valamely vidék ősmultjára; amelyről irott történelem nincs, némi csekély világosságot deríthet. Nóvák Gyula árvaszéki ülnök barátou, a kinél pontosabb ember a földkerekségén nincs, mert a „Kis korona* söröző asztaltársaság az ő megjelenésekor igazítja óráját mindennap déli tizenkét órára, pár hónap előtt mondotta, hogy a mult ősszel báró Pndmaniezkv Géza. illetve A mióta elmentél, ez % gyerek — enyhén szólva — bárgyúvá lesz. Ha hazajön az iskolából, odaáll nap-nap után a könyves boltok kirakatai elé és bámulja az illusztrált folyóiratokat, a melyeket nagybátyád rajzol. Ezenközben pedig várnom kell az ebédet, mig ez a semmirevaló rászánja magát, hogy hazajöjjön. Ha aztán megjön végre, felfordítja a házat, kalimpál a zongorán és rettenetes dolgokat ver ki rajta, úgynevezett modern darabokat. Ha aztán lecsapom a zongora födelét, akkor a konyhába megy és a szolgálót boszszantja. Ha beszélgetni próbálok vele, csak valami nevetséges fecsegés kerül ki belőle és hozzá még olyan nyelven beszél, hogy a hallhatatlan klasszikusok bizonyosan megfordulnak sírjukban. Száz szónak is egy a vége, hiába kutatom ebben a fiatal lélekben azokat a nyugodt és jelentékeny gondolatokat, a melyeknek fellobbanását olyan gyönyörűséggel látnám benne. És tesz egyebet, mint ostobán élcelődik tanítóiról és egyedüli mintaképei, a kikért lelkesedik — pirulok, hogy le kell írnom önnek — színészek! Igen, asszonyom, a clownok, a bohócok, a komédiások, ez a népség a melyet azért fizetnek, hogy a közönséget meg ne vetesse, ez az ön fiának az ideálja. De még gonoszabbat is cselekedett asszonyom, olyant, a mint fehér hajsíálaim elpirulnak ! Volt annyi szemérmetlenség benne, hogy nyilvánosan fellépjen a Chatelet színházban. Hallgassa meg, hogyan jöttem rá a dologra. Néhány nappal ezelőtt nyolc órakor este azt mondta nekem: — Oh milyen fáradt vagyok, lefekszem! Minthogy addig le kellett mondanom az ebéd után való sziesztámról, olyan botrányokat csinált mindig, — magam biztattam hogy pinejenek gróf Dégenfeld Bertha úrnőnek a nyirbaktai uradalomhoz tartozó rohodi birtokon a gazdasági cselédek ákácfa tuskónak kiásása alkalmával egy bronzbográcsba rejtett mintegy hatvan darab bronztárgyat — többnyire töredéket — találtak, amely leletről Matos György nyirbaktai körjegyző úrtól nyerhetek tájékozást. Tőle tudtam meg, i ogy a kegyelmes ur cselédjeit dúsgazdagon megjutalmazva, magával vitte a leletet Kiskastalra, a szabolcsvármegyei muzeumra nézve tehát ezen fontos lelet elveszett. Mint muzeumunknak egy személyben hol igazgatója, hol őre, felügyelője, conservatora, sepregetője, vagy Isten tudja micsodája kétségbe voltam esve, mert a kegyelmes grófnővel szemben tanúsított pimasz viselkedésem miatt a leletet elkérni átallottam. Hát hogyne átallottam volna, mikor két év előtt a grófnő, akivel már tiz év óta nem voltam szerencsés találkozhatni, egy francia nyelven irolt könyvet küldött nekem, amely egy magyar származású zseniális homeopata más szóval szuggestióval gyógyító néhai dr. Gruby nevű doktornak viselt dolgait szedi betűre, aki Napo • leonnak, bibornokoknak, hercegeknek volt ked veit bolonditója. Szorultságomban estembe jutott, hogy hát én testestől-lelkestől jó katholikus ember vagyok ; tehát ha minden lopásomat, csalásomat, rablásomat, számtalan gyilkosságaimat, mert hiszen doktor is volnék vagy mi, bűnbánólag meggyónom ; egy rakás miatyánkot, údvőzlégyet, hiszek egyet elmondok, újra kezdhetem huncutságaimat, legjobb lesz ekként cselekedni. Igy is cselekedve, kőrülbelől ilyen formán irtam meg bűnbocsánatot kérő levelemet. .Valamint a hollót a világ összes szappanjával fehérre mosni nem lehet, azonképen a vi'ágnak összes hazugságaival én sem vagyok képes magamat tisztázni azon mulasztásomért, melyet a kegyelmes asszony által küldött könyvnek meg nem köszönésével elkövettem. Aki ezt 24 órán belül meg nem teszi, becsületét épen ugy elfucscsolta, mint aki kártya adósságát 24 ora alatt ki nem egyenlíti." Kértem, hogy bánjanak velem el olyan kegyetlenül, mint a hogy a vármegyében elterjedt anekdotta szerint, „si non e vero, ben trovato* egy határtalan jóságáról híres főúri család — amelyhez hála és meleg barátság fűz — tett a tótos beszédű tiszttartójukhoz, aki mikor Debreczenben a Bika szállodában 30000 forintjukat az utolsó krajcárig kartván elvesztette, eként számolt be. „Piz nincs ! kártya elvitte! Tesik feakasztani, vagy megnyúzatni. Punktum!" „Hallja maga! Most &z egyszer megbocsátunk. de magára többé eladást nem bízunk." henje ki magát és megelégedtem azzal, hogy később bementem szobájába és megnéztem, hogy csakugyan alszik-e. Ott láttam az alakját az ágyban fekve s mert olyan nyugodtan aludt, lábujjhegyen mentem ki a szobából, a nélkül, hogy csak a legkissebb gyanúm támadt volna. Tegnap este éppen a szobába vonult vissza én azonban még nem aludtam el, a mikor a szalonból valami neszt hallottam. Mintha valaki csúszva ment volna, majd jobbra igyekezett térni, aztán hallottam, a mint az előszoba ajtaja becsukódott. Azt hittem, hogy valami tolvaj siklott talán be, azért behívtam a szolgát, de ez a perszóna megzavarodott arccal állította, hogy senki sem ment ki. Gyanakodva mentem be fiam szobájába. Ott feküdt az ágyában mély álomban. Odamentem hozzá és vállára ütöttem, de nem mozdult. Felemeltem a takarót és tudja-e, hogy mit találtam az elfajult fiúnak a helyén ? Egy szalmával kitömött bábot, asszonyom, egy bábot, a melynek még hálósapkát is nyomott szemtelenül a fejébe. Jogos felháborodásomtól elragadtatva kiszedtem a teljes valót a szolgálóból. Ez a leány a legdurvább módon visszaélt a türelmemmel, minden este odaadta az őn fiának a kulcsát és az — nevem örököse — esténként fellépett a Chatelet szinházbat^ egy látványos darabban mint statiszta . . . Mindjárt kocsiba ugrottam, mely néhány pillanat alatt a színházhoz röpített. Ott megkellett vesztegetnem a portást, hogy a kuliszák közzé juthassak. Az ember ugy tett, mintha nem hinne jövetelemnek a céljában és bizalmasan mondogatta : — Ah, menjen, maga biztosan a kis balEz volt a rettenetes büntetés, de halala napjáig állásában hagyták a bűnbánót. Azt beszélik, hogy ezt Szent Péternek is besúgták, aki azt sürgönyözte a kegyetlen főuraknak. „Halljátok ! Nektek sem a pokolban, sem a purgatóriumban helyet nem tudtam kieszközölni, mert tul van zsúfolva." Itt a menyországban sok üres páholy van. Fenntartok részelekre egyet, de csak 50 év múlva fogom kinyitni. — Ugy legyen. Ezt mondja a nép. Már pedig a népszava Isten szava. Erre a népszavára hivatkozik Khuen Héderváry is, akinek pedig se bankó, se bunkó, se ka-tona nem áll rendelkezésére. Ha báró Podmaniczky Géza katholikus volna, levelet sem kellett volna írni, csak egyenesen Kartalra rontani, mert hát a különböző felekez tüeknek különböző természetük van, a kiknek vallását a spinotnak segítségével lehet kipuhatolni ilyen formán. Szereted a spenótot ? — Megeszem. — Ez pápista. Szereted a spenótot ? — Szeretem is, nem is. — Ez luteránus. S/.ereted a spenótot P Szereti a fene. — Ez kálvinista. Szereted a spenótot ? Miért szeretném én a speoólotP Töröm a fejemet, de nem tudom kisütni, hogy ez milyen felekezetű lehet. Tény az, hogy egyszer Gencsy Berti ref. egyház kerületi főember barátomtól ugyanezt kérdeztem; aki hűségesen a fenével válaszolt. A bűnbocsánatot ós a bronzleletnek lerajzolására és leirásara feljogosító szives engedélyt azon feltétel alatt kaptam meg, ha Kúriaira megyek a rohodi bográcsban főtt fordított kásából falatozni. Nem mentem, de rohantam Canossára vagy más szóval kis kartalra, de megint mas szóval, a paradicsomba, a hol egy 60 holdas ősfás parknak közepén hatalmas tornyos kastély emelkedik, amely igen sok kastélynak némelyikétől abban különbözik, hogy nem lehet reá azt mondani. „Aussen huj, innen Pfuj!' — mert legpompásabb részének három termében 28<>00 kötetből álló, nem aféle casinói vagy Leihbiblioték forma könyvtár van a grófné által saját évekig tartó kitartó munkájával olyan szakszerüleg rendezve, aminél különben sem az akadémiát, sem a muzeumi vagy egyetemi könyvtár rendezve alig lehet. A könyvtárnak alig öt százaléka szépirodalmi mü, a többi rengeteg értékű tudományos munka, melyeket a báró Podmaniczky család századok alatt felhal uázott és a melvpt nemcsak őmn^k, de ugyancsak forgatletlányok kedvéert jött, csakhogy most nem beszélhet velük, mert a színpadon vannak. Végre ott lehettem. Először hosszú folyosókon tévelyedtem, a hol lepten-nyomon kiáltozó férfiak és nők lökdösik az embert. De azért legyőztem utálatomat; mind beljebb és beljebb jutottam és kerestem a fiamat. Végre betaszítottam egy vasajtót és egy vásznakkal határolt helyiségbe jutottam. Egyfelől zene és hallatlan lárma hangjai jutottak hozzám. Valami kijáratot kerestem, de ekkor egy rosszul öltözött ur rámförmedt, hogy mi keresni valóm van a színpadon. A színpadon voltam I Még egy pillanat és én, Jules Prudhomme, külügyminisztérium hivatalfőnöke, ott állottam a közönség előtt a Chatelet színház színpadán, kétszáz táncosnő között. Még most is borzongok, ha rágondolok. Végül elmondtam a helyzetemet annak az urnák, aki rendező volt és megkértem, hogy szakítsa félbe az előadást és rögtőn adja ki a fiamat. Az az ember a szemem közé nevetett és kijelentette először, hogy nem ismeri a fiamat. Ami megtehető értem, az annyi, hogy megvárhatom a felvonás végét, akkor aztán felvonultatja előttem a statisztákat, válogassam majd ki kőzülők a csemetémet. Végre befejezték a felvonást és az egész társaság elvonult előttem. Elvonultak mind, de az én fiamat még sem találtam meg. Már-már azt hittem, hogy a semmirekellő észrevett és jogos haragom elől megszökött, hát egyszerre nagy zsivajt hallok a fejem fölött. Feltekintek, hát mit látok a magasban. Vagy husz majmot, a melyek kötelekkel voltak megerősítve és most azért kiabáltak, hogy bocsássák le őket. — Bizonyosan ezek kőzött van, kiáltott fel a rendező és rögtön kiadtam a parancsot,