Nyírvidék, 1910 (31. évfolyam, 1-24. szám)

1910-03-20 / 12. szám

4 12-ik szám. F Y I R V I D É K 1910. március 20. szivében lappangó irigységet fokozzuk. Elég, ha a gyermek a családban hall másokról gyűlölettel és irigységgel beszélni, még az iskolában is okot és alkalmat találjon ezen bün kifejlődésére? A tanitó egyik-másik növendék jó tulajdonságait túlságosan ne magasztalja, mert ez is tápanyagot nyújt az irigységre. — Egyik gyermeknek sem kedvezzünk jobban, mint a másiknak. Egyiket se hanyagoljuk el. Vigyázzunk továbbá arra, hogy a gyermekek egymás játékát el ne rontsák, mások örömét ne zavarják. Azon gyermeket pedig, aki ezen csúf szokásáról többszöri figyelmeztetés után sem szokik le, szigorúan büntessük. Az ilyen gyermek nevelésére pedig különös gondot fordítsunk. Ügyeljünk továbbá arra is, hogy növendékeink egymás munkáját tiszteletben tartsák. Egymás iránti szeretet tüzet ne mulassza el a tanitó nap-nap ulán tanítványaiban fejleszteni, őrködjék továbbá azon, hogy iskolájában az árulkodás megszűnjék, mert az árulkodás legtöbbször alaptalannak bizonyul, különösen ha hazug gyermek szájából jön. Már pedig, ha a tanító ennek hitelt ad nagyon sokszor megesik, hogy ártatlanul kapja a gyermek a büntetést és akkor vége a bizalomnak. Inkább hallgassák el egyik-másik bűnét, minthogy egyetlen egyszer is igazságtalanul büntessünk. A tanítónak odaadó nevelése, jó megfigyelő tehetsége, körültekintése, továbbá a tanulók szeretete és bizalma elégséges arra, hogy növendékeinket kiismerjük és a helyes nevelési alapot n egadjuk. A hazugságra is kevesebb tápanyagot nyujtunk azáltal, ha az árulkodást kiküszöböljük. Midőn a tanitó látja, hogy növendekei szeretik egymást és az irigységnek még a csiráját is kiölte belőlük, azt is fogja tapasztalni, hogy a növendékek jobban ragaszkodnak hozzá, nagyobb szeretettel viseltetnek bányában, és bizalmukkal inkább ajándékozzák meg. A gyermekek bizalmának teljes megnyerése a vallásosság és felebaráti szeretet becsepegtetésével még nincs biztosítva. A gyermek bizalma lassan jön meg, mert fél, hogy azzal vissza élnek és ebből reá csak kellemetlenségek és szigorúbb büntetések hárulnak. A gyermek helyes nevelési rendszer mellett tanítóját szereti, bizalmával kezdi megajándékozni, lelkébe és szivébe enged pillantani, ha azonban ezzel a tanitó olyanképen él vissza, hogy az ott felfedezett sötét foltokat, melyeket a hibás családi nevelés folytán kapott a gyermek, nem a kellő tapintattal igyekszik onnan eltávolítani, szóval a helyes nevelési módot el nem találja, ha a gyermek érzi, miszerint bizalmassága nem atyai szeretettel párosult jóindulatra talált, magának csak kellemetlen helyzetet teremt ezzel; akkor szive lelke ismét bezárul, és ügyelni fog arra, hogy többet abba be ne tekinthessenek. Tanítója iránt nem fog többet szeretettel viseltetni. — Tisztelni, becsülni még kevésbé fogja. Ha a tanitó az egyes bün, vagy hiba felderítésekor a bün nagyságától, vagy más körülmények kőzrejátszasával felindul, elragadtatja magát és minden meggondolás nélkül kemény büntetést szab a gyermekre ; ahelyett, hogy nyugodt megfontolás után figyelembe véve a gyermek családi nevelését, egyéniségét, módokról gondoskodna e hiba kiirtására, akkor minden el van veszve. Azért kell a tanítónak mindenkor és minden körülmények alkalmával nyugodtságát és hidegvérét megtartani. A hevülékeny, hirtelen haragra lobbanó nevelő soha sem fog kellő eredményt elérni, eltekintve attól, hogy egyszeri felhe\ülése is és ebből származó gyors büntetés szabás nagy károkat okozhat, nagy akadályokat gördíthet a nevelés további folyamatának, mondom ettől eltekintve, nagy hibát követ el az egyedi revelés rovására. Mert hiszen az egyedi nevelés elkerülhetetlen, de eiről később szólok. A gyermekek kezdődő bizalma deriti fel hgtöbb bibajukat, mint például az erkölcsi romlottságot, pákoszságot, hazugságot stb. Ha ezeket mindjárt a legsúlyosabban tüntetjük, nem is fogjuk teljesen Kiismerni sohasem a gyermekeket és akkor a helyes nevelési alapot sohasem adhatjuk meg. Épen azért, mert ezen Lünök csiraját legtöbbször a környezete oltotta bele, a gyeimek önhibáján feivül jutott birtokába, na^y tapintatot követel gyógyítása. Ha tudcmást szereztünk arról, hogy lop, hazudik, stb. növendékeink némelyile, akkor szem előtt tartva a nevelés \égcelját, gondoskodjunk olyan módozatokiól, melyeknek alkalmazása által eredményi várhatunk. Ezek persze a gyermekek egyediségét véve tekintetbe különbözők lehetnek. A tanitó nyújtson segédkezet a növendékeknek javulási munkájukban, könnyítse meg önlegyőzéseiket, amennyi teheti kevésbitse a visszaesés ingereit. Ha ezt a tanitó betartja, tapasztalni fogja a javulást, továbbá tapasztalni fogja azt is, hogy növendékei bizalma irányában, fokozódott. Ezen eljárás már azért is tanácsos és jó, mert mindnyájan tudjuk, hogy a büntetések nem fognak javulást előidézni. Fő az, hogy a gyermekek mindenkor érezzék a tanitó atyai szeretetét, jóindulatát és az ő szeretetük és tiszteletük tanítójuk iránt mindig megmaradjon. (Folyt, köv.) Március 15. megünneplése, Szerte az országban s így vármegyénkben is mélységes kegyelettel ünnepelték meg 1848. március 15-dikének évforduló napját. A városházán. Nyíregyházán a polgárság általános ünneplése d. u. 3 órakor a városháza udvarán ment végbe, melynek tágas térségét zsúfolásig megtöltötte az ünneplő közönség. Májerszky Béla polgármester nyitotta meg az ünnepélyt — a dalárda bevezető éneke ulán — lelkes beszéddel fölkérve aztán dr. Pröhle Vilmost az emlékbeszéd megtartására. Dr. Pröhle Vilmos hatalmas, mély vonatkozású beszédet mondott, melyet értékes tartalmánál fogva egész terjedelmében közlünk itt a következőkben: Tisztelt Polgártársaim! „Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazánk felett; Látom én: az ő számára Sző a sors szemfedelet!" Ezekben a lesújtó szavakban tört ki Pelőfi Sándornak honfiúi keserve három évvel ama sötétséget irtó, rabigát törő, zsarnokvért fagyasztó fenséges nap előtt, melynek emlékét ünnepelni, dicsőíteni és áldani itten összejöttünk. És Petőfi nem egyedül kesergett, nem egyedül zokogott Ly akkor, hanem vele együtt keseregtek. xokogtak nemzetünk legjobbjai. De feljajdulasuk nem az erőt béniló, akaratot megtörő kétségbeesés jajkiáltása volt, har.em hangos Mriadása az erős férfiléleknek, mely legdrágább eszményeit veszedelemben látja, egy pillanatra rászögezi tekintetét a fenyegető szörnyetegre s a másik pillanatban már a becsületes elkeseredés végső elszántságával síkra száll a maga igazaiért, féltett eszményeiért; mert az igazi férfilélek az igaz eszményeknek Istentől épített temploma, melyben csüggedésnek, lemondásnak hely nem adatott. Örök hála az örök Alkotónak, hogy ama nehéz időkben ilyen igazi férfilelkek szálltak szembe azzal a rettentő veszedelemmel, mely már évszazadok óta ostromolta ezt a szent hazát, mely talán soha oly nagy, oly ijesztő nem volt, mint akkor, midőn Petőfi Sándornak égi napfényből szőtt lelkét, gyémántkemény szivét úgy megborzongatta! Örök hála az örök Alkotónak, a magyarok erős istenének, hogy e hazának és nemzetnek megmentésére siető nagyférfiaknak szavait és tetteit megáldotta s az ő biztatásukra, bátorításukra elhozta azt a fényes márciust, melynek szent emléke itt lebeg felettünk hálaadást és bús kegyeletet, lelkesedést és magunkbaszállást, hozsannát és forró könyeket követelve tőlünk! Hálaadást, lelkesedést és hozsannát követel tőlünk ama szent nap emléke, mert beszél nekünk a szabadsag egyenlőség és testvériség diadaláról, két magyar hazának egyesüléséről, a hazafiúi lelkesedés égi tisztaságáról, határtalan áldozatkészségéről; a visszavonásnak, ármánynak, zsarnokságnak csúfos bukásáról; a régi magyar dicsőségnek feltámadásáról; szabadságért dörgő ágyukról; délibábos rónán, erdős-havas hegyoldalakon győzedelmesen villogó honvédszúr onyokról. Oh, az a lelkesedés, mely akkor magával ragadta ezt a nemzetet, nem volt mérges illúzióktól való részegség, hanem az igazi honszerelem olthatatlan tüze, egy sokat zaklatott, agyongyötört, a lét és nem lét kérdése elé állított nemes nemzetnek elszánt, alkut nem ismerő élniakarása! És úgy villogott a honvédszurony és úgy száguldottak diadalról-diadalra a fúvó paripák, hogy megrendült alattuk a föld s megrendült a szíve minden zsarnoknak ebben a vén világrészben. Nem is a magyar szíven, nem is a magyar karon mult, hogy akkor Rákóczi Ferencnek, Petőfi Sándornak, Kossuth Lajosnak ihletett álmai ragyogó valóra nem váltak ; hanem azon, hogy a megriadt zsarnokságnak módjában volt világszövetséget kötnie ellenünk és kötött is, mert atlól félt, hogy a magyar szabadság diadala után jármát megunva síkra lép minden rabszolganép. A magyar szabadság elbukott, a világszabadság vértanuja lett. És ezért követel tőlünk ez a szent nap bús kegyeletet, magunkbaszállást, forró könyeket. Az eddig utolsó magyar szabadságharc végét bitófák, hóhérkéztől ontott vértócsák jelzik, melyekre fátyolt borítani már annyiszor próbáltak, melyekért engesztelő áldozatot nem hozott még senki! A született rabszolga vérét háborgás nélkül issza be a föld, melyre az istenverte lénynek verejtéke hullott; a harcmezőn elesett vitéznek babérkoszorút nyújt a hősi halál nemtője és ezzel é* és föld ki van engesztelve; de a pribc-kkézre fercsent vértanúi vér bosszúért kiált fel az egek-egére s átpiroslik a legvastagabb fátyolon is, amit csak közöny, fásultság és önzés reája teríthet! Ott van Arad! nézz rája magyar, nézz rá és valljad meg magadnak, kiengesztelted-e vértanúidat? Vigyázz és légy őszinte magadhoz, mert ha azt mondod, hogy kiengesztelted: reád magadra száll az ő vérük minden átka, mert kérlelhetetlenül elpusztít a végzet minden nemzetet, mely vértanúit nem érdemelte meg, s akkor nem Aradra fog borulni a feledés fátyola, hanem erre a nemzetre, a te hazádra borit a sors örök szemfedelet! Ezért szállj magadba s vezekelj e napon s térj vissza az ősi igaz hithez, a vértanuk hitéhez, amíg késő nem lesz! Egyes ember járhatja a béketűrés, a lemondás, az önmegadás erényeinek útját, mert a földi élet szenvedései és keservei után felmagasztaltatást, megdicsőülést ígérnek a próféták a sirontuli örökéletben a szenvedőknek, az ügyefogyottaknak, a lelkiszegényeknek, az ártatlanul üldözötteknek; de nemzeteknek csak egy életük van és egy boldogulásuk itt ezen a földön, s ha azt eljátszották, a béketürésnek, a megalázkodásnak, a lemondásnak utján: nincs többé számukra élet, nincs feltámadas. Ennekokáért ha szerény akarsz lenni, légy szerény a magad rovására, a magad igényeiben; de vétkezel nemzeted ellen, ha honfiúi vágyaidnak szárnyát megnyirbálod, ha nemzeted javai és jogai tekintetében kevéssel, vagy éppen semmivel beéred ! Ha alázatos akarsz lenni, légy alázatos mint ember a magad személyében, de mint magyar, se a magad, se nemzeted nevében ne merj megalázkodni, mert ehhez nincs jogod! Ha lemondani kész vagy, mondj le a magad érdekeiről, a magad javairól nemzeted javára, ez kötelességed; de nemzeted erkölcsi és anyagi javaiból egy fikarcnyiról le ne mondj, mert ehhez nincs jogod! Ha a megbocsátás erényeivel akarsz tündökölni, bocsáss meg azoknak, kik te ellened vétettek, mert ez kötelességed; de meg ne merj bocsátani azoknak, kik hazád érdekei, hazád szabadsága ellen, vagy nemzeti nagyjaink és vértanúink emléke ellen vétkeznek, mert azoknak megbocsátani nincs jogod. Épültek templomok egyik dombon is, másikon is. Hívő, bűnbánó emberek imádkoznak, reszketnek és verdesik mellüket egyikben is, másikban is az ítélet, napjától való rettegésükben. — Ugyanazok az emberek gyűlölködnek, marakodnak egymással sokszor templomban és templomon kívül, hogy kinek a krédója igaz, melyiknek a papja hirdeti az igazságot, melyiknek útja vezet igazán és csalhatatlanul az örök üdvösséghez. Véres háborúk dúltak, máglyák lobogtak, hóhérok dolgoztak ezek körül a kérdések körül nem egyszer. Nemcsak földi gyönyört és jólétet, de apát, anyát é» gyermeket tagadtak meg már milliók és milliók a maguk lelkiüdvösségéért, s milliók adták magukat ön-