Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-08-29 / 35. szám

Nyíregyháza, 1909, XXX. évfolyam, 35. szám. vasárnap, augusztus 29. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzők és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételek: Egész évre 8 kor., Fél évre 4 kor., Negyed évre 2 kor., Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: YÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések árszabás szerint számittatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronként 60 fillér Apró hirdetések 10 szóig 40 fill., minden további szó 4 fillér. Vastag betűvel szedett kétszeresen számit. Agrárpolitika a tudományegyetemen. Baross János dr. az agrárpolitika tudományának magántanára próbaelőadást tartott a múltkoriban a budapesti egyetemen. Az aprárpolitika, mint önálló tudományág, ezzel tartotta bevonulását az államtudományi fakultás előadó termeibe. Sokan örültek az eseménynek, de talán aránylag kevesen gondolkoztak az esetnek ama nagy jelentősége felől, amelylyel az a magyar agrárügy fejlődése szempontjából bir. A politika tudománya már régóta egyik alapvető doktrínája a jogi és az államtudományi fakultásnak. Óriási terjedelmű tudományszak, mert felöleli mindazokat az ismereteket, amelyek az állam által teljesítendő feladatokra, a teljesítés módjaira és eszközeire vonatkoznak. A politika a legszélesebb értelemben vett államtudomány és terjedelmében aszerint bővül, amint szaporodnak az állam föladatai és az ezeknek teljesítésére szolgáló eszközök. A politika az a tudomány, amelynek legszorosabban kell alkalmazkodnia a viszonyok változásához, a legújabb vívmányokhoz és az újonnan fölmerülendő mindinkább szaporodó szükségletekhez. A modern életnek gazdasági mozgalmai, a technika vivmányai és a szocziális fejlődés a politikai tudomány anyagát óriási méretekre dagasztották és a tudománynak vázát nyújtó elveket, a tudományos magyarázatot magát rendkívül komplikálták. Ennek a rengeteg terjedelmű tudományszaknak csak egyik fejezete, de nagyon fontos fejezete az agrárpolitika. Föladatai közé tartozik megállapítani a földbirtok megoszlásának állapotát, ezen megoszlás törvényeit. Megjelölni a módokat és az eszközöket amelyek a földbirtok és a földmivelés jövedelmezőségét biztosítják. Ismertetnie kell azon intézményeket, amelyek a földbirtokot aránytalan megoszlás, felszívódás, elaprózódás és eladósodás ellen megóvják. Ezzel a néhány szóval nem mondunk kevesebbet, mint azt, hogy az agrárpolitika tanai és céljai szoros összefüggésben állanak az államnak mindenirányu tevékenységével és kiterjednek a jogi és államtudományi ágazatok mindegyikére. Nincs olyan állami tevékenység vagy törvényhozási aktus, amely az agrárpolitikát közelebbről vagy távolabbról ne érintené. Az agrárpolitikai szempontok és érdekek a közélet minden mozzanatában meghallgatást követelnek. Minden pénzügyi vagy közoktatási kérdés, közegészség, a közbiztonság kérdései, az igazságszolgáltatás szervezetét és gyakorlatát érintő kérdések, az egész közigazgatás, közlekedés, kereskedelmi jog el nem választhatók az agrár vonatkozásoktól. Igy hozza ezt magával az állami életnek organikus szervezete. A magánjog dologi része egészen agrárjogi érdekű, az öröklési jog problémái döntő hatással és befolyással vannak a földbirtok megoszlására és állandósági viszonyaira. A büntetőjog, a törvénykezési rendtartás sem nélkülözik az agrárpolitikai vonatkozásokat. Az agrárpolitika tehát mint tudomány már óriási tömegével is imponál, még többet nyer azonban fontosságában, ha a hazai viszonyokat veszszük alapul. Egész gazdasági életünk a mezei termelésre és a földmivelőosztály tevékenységére van alapítva. Ezt fejleszteni, ennek a rentabilitását előmozdítani, produktivitását gyarapítani lehet az egyetlen észszerű feladat, amelynek teljesítése a magyar államra vár. Az ehhez szükséges intézmények jogi alapjait az államnak kell felépítenie és a terveket az építkezéshez a tudomány szolgáltatja: az agrárpolitika tudománya, mely mint gyakorlati tudomány arra van hivatva, hogy földmivelő Magyarországnak a boldogulás útját kijelölje és egyengesse. Azt, amire minket az egészséges agrárpolitika oktat, el nem veheti tőlünk semmiféle politikai vagy diplomácziai fondorlat. Minden, a mi a földmivelés érdekében történik, kész nyereség és maradandó közvagyon. A politikai boldogulásnak titka is a gazdasági önállóságban bírja kulcsát. Néhány millió vagyonikig független magyar gazda, akinek megélhetése biztosítva van, olyan hadsereg, amely föltétlenül biztosítja az állami önállóságot és a nemzeti tekintélyt. Ennek a lehetőségét, ennek az elérhetését szolgálja az agrárpolitikai tudomány. Valóságos kenyér és létkérdés a magyarra nézve, s azért nincsen hőbb óhajtásunk, mint az, hogy a tudományegyetemen tett első lépés gyors és biztos fejlődésre vezessen. M AGREBI. Irta : Dr. PrShle Vilmos. Tizennégy évvel ezelőtt tőrtént. Egy dervis ismerősöm beállított hozzám és azt ajánlotta, hogy látogassak el vele Dzsemál-ed-Dín seikhez, aki Európában járt ember s szeret elbeszélgetni fireng urakkal. A szép szót tett követte s vagy egy jó óra múlva már a seiknél szürcsölgettük a remek feketekávét. A gazda lekötelezően szíves volt: nem is lehet más. Abdul-Hamid jóvöltából gyönyörű nyaralója volt a Boszporusz közelében s hozzá havi nyolcszáz törők fontnyi kegydija! Volt ezenkívül széleskörű műveltsége, elragadóan kedves modora, bámulatos ékesszólása. Afgánisztáni születésü volt, állítólag a Próféta egyenes leszármazottja, s bár egy kissé ropogós keleti-törőkséggel beszélt, élvezet volt hallgatni minden szavát. Társaságában volt kívülünk perzsa származású titkára, meg egy haloványképü fiatal ember, Muzsffer-ed-Din Gálib, kit úgy mutatott be, mint az ifjabb költői nemzedék egyik ékességét. Mellékesen megjegyzem, hogy Törökországban alig akad irni-olvasni tudó ember, aki szabad óráiban ne verselne, már akár szultán akár csizmadia. Gálib úr, az ösztövér muzsafi, szemmelláthatólag hizott a seiktől |kapott bókon s mindjárt elsérle a jegyzőkönyvemet, hogy emlékül beleírja legújabb költeményét, melyet I. Szelim szultán dicséretére szerzett. Mig a poéta körmölt, a sejk hozzám fordult a kővetkező kérdéssel: — Hogy érzi magát nálunk? Európa ember itt ,sok különöset lát és hall ós bizony nem mindenben telik gyönyörűsége. — Én bizony nagyon jól érzem magamat, — szóltam teljes őszinteséggel. — Régi vágyam volt, hogy megismerjem Konstantinápolyt, meg a derék, becsületes törők népet, mellyel mi magyarok úgy szegről-végről atyafiságban is volnánk; s én ezt a népet csak becsülni és szeretni tudom; nem is akarom elhinni, amit tegnap egy görög ismerősömtől hallottam. — Ugyan mit hallott t érdeklődött a sejk. — Csak azt, hogy az ismerősöm, akit emiitettem, tegnap végig ment a pérai hídon. Ott a sok kőzött látott egy koldust, lakin igazán megesett a szive s egy piasztert akart a perselyébe hajítani. A koldus allitólag nem fogadta el, azzal megokolással, hogy neki gyaurtól nem kell alamizsna. Ez már olyan magasfoku fanatizmus volna, ami a tőrök jellemhez sehogysem illenék. — A fanatizmus, — szólt a sejk, — a butaság és tudatlanság gyermeke ; s mivel az iszlámnak is vannak buta és tudatlan gyermekei, nálunk is mindig akadnak fanatikusok. Ezek, persze, nem válnak társadalmunk díszére, meg hozzá veszedelmesek is, mert hithűségük rendszerint nem állja ki a tüzpróbát. Ismeri ón a Magrebi históriáját ? — Jíem én, uram. — Hát majd elmondom, — szólt a sejk s harisnyás lábáit szépen maga alá szedvén, cigarettára gyújtott, végigsimította deresedő szakállát ; azután igy folytatta: Réges-régen, még az Abbászidák fénykorában élt Algírban egy dervis, úgy hívták, hogy Magrebi. Koldus volt az istenadta s abból a kis piláfból éldegélt, amit jámbor igazhivők juttattak neki napról-napra. Kegyességét, jámboéságát messzeföldön emlegették s a Mekkából hazatérő zarándokok is órákon át elüldögéltek társaságában s hallgatták bölcs és okos megjegyzéseit. Egyszer egy zarándok elmondotta a jó Magrebinek, hogy az ezer-minárés Bagdadban, ahol a kalifa székel, van egy dúsgazdag ember, aki Ibni Rávendi névre hallgat s hires istentagadó ; gúnyolja Alláht s csúfot üz a mecseteket járó becsületes muszlimokból. Es ezt az embert ott megtűrik! Valóságos istencsudája, hogy Bagdad még el nem sülyedt Ibni Rávendistűl, mindenestül. M;igrebinnek sem kellett több: — No, ha méz el nem látták a baját annak az akasztofának, majd ellátom én! Szólt, és előkeresve fütykösét, jobbik pár bocskorát, útnak indult napkelet felé. Eltökélt szándéka volt, hogy ha térdig elkopik is a lába, elmegyen Bagdadba, agyonüti Ibni Rávendit Alláh dicsőségéért, jó magának lelkiüdvősségeért. Mai számunk 12 oldal.