Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-12-12 / 50. szám

10 50-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. december 12. börtönből való szabadulásra. Ezekre azt hiszem, mindnyájan belátjuk, hogy az utca romboló hatása nagyobb, mint az osztott tanításnál, mivel azt látják, hogy ráérnek a tanulással, még kint lehet maradni. Hogy ezeknek a száma milyen nagy s hogy a felügyelet nélkül való időtöltés mennyi vesz3delmet rejt magában, arra talán fölösleges rámulatnom. Az idegen helyen lakó diákokra manapság, mikor saját gyermekét sem tudja nevelni a legtöbb ember, nem valami jó idő jár. Különösen ezeknek látogatását hangsúlyozzák miniszteri rendeletek és utasítások, amelyek különben eléggé figyelmünkbe ajánljak többi tanítványaink látogatását is. H» az egyfolytában tanitás életbe lépne, akkor, azt mondják, nagyobb buzgósággal kellene látogatni az ifjúságot. Beszéljünk hát erről a cura pastoralisról isi Vegyünk egy átlagos izámot, mondjunk 50-et egy osztály átlagos létszámául. A nagy vakációt leszámítva 300 nap áll rendelkezésünkre diáklátogatások céljából. Ha mindennap egyet meglátogatunk, évenkint egy-egy tanulót 6 szor látogathatunk meg. Ez nem sok. 6 hetenkint egyszer kapna egy-egy tanuló látogatást. Ha minden második nap megyünk s egyszerre két tanulót látogatunk meg, ugyanez az eredmény. Ha minden negyedik napon megyünk s négyet látogatunk meg, ugyanerre az eredményre jutunk. Azt hiszem, tanárnak elég feladat volna minden negyedik nap menni diáklátogatásra. Hogy azonban az a látogatás tényleg meg is fog történni, ezt nehéz keresztül vinni, s be látható, hogy az idegen helyen lakók vissza fognak élni a szabad délutánokkal. Azért én ezeknek sem akarok szabad délutánt adni. (Folyt, köv.) A tea-délután közönségéhez. Adtál Uram esőt, nincs benne köszönet! Saját kárán tanul a magyar. Hány ilyen közmondást nyögtem én keserves sóhajtás közötta v asárnap délutáni jourunkon! Ugyancsak meg lesz akadva, aki referádát akar majd irni. Fényes anyagi és erkölcsi siker, rengeteg és elegáns publikum, kitűnő műsor és egy óriási fiaskó, hőség, tolongás, koplalás, lárma, hol mindent lehetett hajlani, csak szegény kis szereplőket nem. Ez a babavásár keretében megtartott tea-délután igaz kritikája. Én, mint elnöknő, valamint társaim a vezetésben, mindent elkövettünk a délután sikere érdekében. Lótottunk-futottunk, kértünk, könyörögtünk publikumért, szereplőkért, teremért, asztalért, székért stb. stb. Tapasztaltunk sok előzékenységet, de gorombaságot is. Én szombaton délután a kimerültségtől elájultam. — — — És — — és mégis úgy érzem, bocsánatot kell kérnem attól a szép közönségtől, mely a termet zsúfolásig megtöltötte és megfogadni, hogy „miskor jobb leszek." Tavaly a kezdet nehézségeivel küzdve indult meg az első tea-délután. Hogy örültünk az első koronáknak, melyekkel betölthettünk sok kis éhes szájat! Az idén, mikor az elnökséget átveitem, már meg volt alapítva a leányegylet tea-délutánjának jó hirneve. Igyekeztünk mindég vonzó műsort összehozni s hogy ez sikerült, azt mutatja az idén mindinkább növekedő publikum. Az oly készséggel átengedett tornacsarnok rideg és szegényes milíeujében is sikerült a közönséget felmelegitetni. Elvitték a jóhirét, belátták, mily kellemes volna kéthetenként összejönni, megtalálva mindenki a maga társaságát, kedélyesen elteázgatni, élvezve a sokszor igazán művészi színvonalon álló számokat — na meg bemutatni a szép kalapot, toilettet — talán egy kicsit táncolni is a gimnáziumi zenekar pompás muzsikája mellett, jótékonyságot is gyakorolni s mindezt potom egy koronáért. Legutóbbi jourunk azért nem sikerült, mert nagyon is sikerült. Agyon sikerült. Örömmel és kétségbeeséssel láttam növekedni a publikumot. 380 korona gyűlt ö»sze, ami ugyanannyi embert jelent, nem számítva azt a nagy sokaságot, mely a melléktermeken át özönlött be fizetség nélkül, leginkább azért, mert kasszát nem találtak, lévén csak egy, a nagyterem ajtajában. Sokan megharagudtak ránk, szidják a vezetőséget s leginkább Serénst meg engem. De hát kérem, ki tehet róla, hogy oly nagy volt az érdeklődés, amilyenre mi nem számítottunk ? Mi csak felényi publikumot reméltünk s azt el tudtuk volna helyezni, úgy, hogy mindenki lát és hall és mindenkit rendesen kiszolgálhattunk volna s nem lett volna panasza senkinek. Nem lett volna panaszuk a szereplők szülőinek sem, akik költséget és fáradtságot nem kiméivé oly szíves készséggel engedték meg gyermekeiknek a szereplést. — Nem lett volna okuk a panaszra a kedves kis szereplőknek, kiknek mint szt. Jánosnak — hangjuk pusztába kiáltott szó volt, s Demjsthénesként a tengermorajlásaval igyekeztek versenyt kiabálni — hiába. Kérem szépen ne szidjanak bennünket. Nem vagyunk mi tapasztalt, ügyes szinházdirektorok, de nem is dolgozunk a magunk zsebére, önzetlenül ambícióval, szeretettel, lelkesedéssel, fáradtságot nem kímélve munkálkodunk a szép cél érdekében. Segítsen nekünk a publikum is ebben. Legyenek jóindulattal s ha kell elnézéssel irántunk és ha ugy gondolják mi megrovást érdemelünk, ne büntessék mi miattunk az ártatlan apróságot, hanem hozzák el mindtöbben s mindannyiszor, mikor alkalom nyílik rá koronáikat. Ugy látszik nagy publikumra várhat ez idén a leányegylet tea-délutánja. Nos hát, ezentúl ugy készülünk. Számítunk annak a díszes közönségnek minden egyes tagjára — és még többekre is — kik a mult estén bennünket megtiszteltek. Magunk részéről sürgősen intézkedünk megfelelő helyi ségről, magas színpadról s mindenről, amivel a tapasztalt kellemetlenségeket megelőzhetjük. Habár nagyobb kényelem több kiadást igényel is és minden kiadással a gyermekek szájából vonunk el egy falatot, mégis belátjuk, nem zárkózhatunk el előle, azon reményben, hogy a publikumot teljesen kielégítve a nagyobb látogatottság révén a kiadás többlet busásan megtérül. Szép cél az, amit a leányegylet s vele a nagyközönség szolgál. Azokból a gyermekekből, kiket melengetünk és etetünk, nem egykönnyen válnak majd szociálisták. Mert a gyermek hálás és a gyermekkori emlékek elkísérnek majdnem a sírig. Tehát a leányegylet nevében kérem a közönséget még egyszer, ne nehezteljenek ránk, látogassanak meg máskor is. Ne vegyék el a kedvünket a jótékonyság gyakorlásától, mi pedig ígérjük, hogy elkövetünk mindent, nehogy elvegyük a közönség kedvét a leányegylet tea-délutánjának látogatásától. Viszontlátásig a legközelebbi jouron. Jósa Rózsa, a .Leányegyesület" elnöknője. A városi zenekar ügye, Midőn a „Nyirvidék" nov 21-ik számában „Zanei életünk" c. igénytelen cikkecském megjelent, a fölszinre hozott eszmének minden barátja (mert hiszen ily nemes, magasztos ügynek ellenségei nem is lehetnek) — akivel csak beszéltem — kijelentette, hogy szavaimnak aligha lesz foganatja, mert a nyíregyháziak nem valami nagyon lelkesednek a zenéért. (A rossz nyelvek még azt is hozzátették, hogy az itt lakók csakis a vonós-huros hangszerek, kiválóan pedig a hegedű azon legmagasabb hangjait szeretik hallgatni, amelyeknek csodás, „mesével határos" elővarázsolásában Paganini olyan utolérhetetlen volt. Az ily magas hangokat aztán olyan átlátszó edényekkel hozzák összefüggésbe, melyeknek tartalma nem a „hegy-leve" ugyan, nem is nektár, hanem holmi jóféle homoki bor, u. n. „nyíri vinkó." Amint mondám ís, ezt csak a rossz nyelvűek találták ki s én erre nem adok semmit.) E túlságosan vérmes remények táplálására éppen nem jogosító megjegyzések után bizony kissé csüggedten vártam a jövendőt — azaz kedves Nyirvidékünk következő számát. — A lap a kellő időben — rendes szokása szerint — meg is jelent. Volt benne sző sok érdekes témáról, csak éppen a zene ügyéről nem volt semmi. — Tehát mégis igaz — gondolám, —• amit már oly soksor hallottam, de nem akartam elhinni, hogy az igénytelen, apró, jelentéktelen, magas polcon nem ülő emberek hangja csak a pusztában kiáltó szava. Midőn cikkemet megírtam, már sejtettem, hogy szavaimnak nem igen támad visszhangja, most azonban, amint előttem állt a kérlelhetetlen való: a csalódásnak fájdalommal vegyes érzése szált szivembe ... Sajnáltam a nemes, a magasztos eszmét, elszomorított az a közöny, melyet a nyíregyháziak a zene iránt mutatnak s kezdtem igazat adni azoknak, akik városunk lakóit azzal vádolják, hogy hiányzik belőlük a művészi élvezetek, illetve a zene iránt való fogékonyság, érdeklődés szeretet ... A legnagyobb örömmel jelentem ki, hogy tévedtem. Nagyon tévedtem. A „Nyirvidék" legutóbbi számában ugyanis megjelent a Füredi Testvérek válasza, egy meleghangú, lelkes fölhívás alakjában (már az előtte való számban is megjelent volna, de későn érkezett be a kézirat). E felhívásukkal a Füredi Testvérek ismételten beigazolták, hogy a zenetanári pályát nem közönséges kenyérkeresetnek tartják, hanem valóban szép, nemes hivatásnak, a zene ügyét szivükön viselik, végül hogy a muzsika érdekében áldozatoktól se riadnak vissza. Nagyon csalódnék aki azt hinné, hogy ez bók. Nem az. Ez — hogy a legrövidebben s a legszabatosabban fejezzem ki komoly igazság. Az is nagyon tévedne, aki azt gondolná, hogy én a Füredi Testvérek válaszának azért örülök, mert azzal az ,,én" cikkemre feleltek. Ó nem! Felvetődött egy eszme (hogy ki hozta felszínre, az teljesen mellékes és hogy ennek a föltétlenül szép ideának önzetlen és lelkes hivei vannak, ezen mindenki csak örülni tudhat. Ennyit óhajtottam a Füredi Testvérek cikkére általánosságban elmondani. Most pedig sorra veszem a fölhívás egyes pontjait. A Füredi Testvérek azt mondják, hogy a jobb hegedűsöket igénybe véve a zenekar már most megalakulhatna — legalább 20—24 működő taggal. Milyen káprázat! Csak ugy hirtelen, máról-holnapra 24 tagu zenekar kép:ett emberekből! Nem volna-e halálos vétek dyen körülmények között meg nem alakítani a zenekart ? Nem volna-e kárhozatos e különálló erőknek zenekarban való egyesülését közönyösségünk által megakadályozni? Nem kellene-e szégyennel vissza gondolnia a jövő nemzedéknek arra a nemtörődömségre, amely meghiúsította, hogy a kész anyagból zenekar formálódjék? . . . Másutt sokkal nagyobb nehézségek állták útját a zenekar megalakulásának és fejlődésének, mint nálunk, s az ige mégis testet öltött. Nálunk pedig tulajdonképen csak egy akadály van: a maradiság. „Eddig nem volt, ezután se kell!" Megsérteném városunkat, ha azt mondanám, hogy sokan gondolkoznak igy. Sőt igen kevesen. De csak egy ilyen ember, s bátran elmondhatjuk az Ember tragédiája római jelenetének Catulusával: „ . . . egy ily arc egész körök költészetére fagvlepelt borit." A maradiságnak azonban nemcsak az uj eszmék iránt érzett közöny az ismertetőjele, hanem az előítélet is. És ha talán sikerülne elpusztítani a nembánomságot, vájjon lehető volna-e megtörni az előítéletek hatalmát. — Másutt ezt is keresztülvitték. Mint a Válasz mondja, hogy Szatmár és Debreczen városok philharmonikus zenekarában „-< legmagasabb értelmi osztályba tartózó, korosal>b uri emberek is a legnagyobb amhitióval működnek közre " — Remélhetjük-e ezt Nyíregyházától? Én bizom benne, hogy ilyen lényegtelen, sőt mosolyra késztető kijelentések „Én már 30 éves vagyok, nem játszhatom 20 évesekkel!" „Én még csak 20 éves vagyok, nem léphetek be olyan zenekarba, melyben 40 éves urak is vannak!" stb. nem fognak elhangzani. Ha reményem és óhajom teljesül, vagyis a közönyt s az előítéleteket lefegyverezzük, akkor aztán hozzáláthatnak az ahhoz értők, hogy megalakítsák — egyelőre csak a vonós — zenekart, legfeljebb 1—2 íafuvóst alkalmazván még bele. Az eszme nagyon helyes. Idővel, majd ha a zenekar már közönséget nevel önmagának, majd ha a zenéhez értő emberek közt lesz egy pár, aki fa- és rézfuvókat, dobot, tányért, háromszöget stb. stb. tud kezelni, majd magától teljes zenekarrá fog fejlődni ez a most megalakulni készülő egyesület. Karmestert majd az alakuló gyűlésen jelenlevők választanak. Hálás köszönet és elismerés illeti a Füredi Testvéreket, hogy nemcsak személyes közreműködésüket Ígérték meg, nemcsak az egyes szólamok ingyenes betanítására vállalkoznak, hanem készséggel felajánlják zenedei hangszereiket, s meglevő zenekari müveiket.