Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 27-52. szám)

1909-11-21 / 47. szám

2 47 ik szám. N Y I R V I D É K 1909. november 21. Termeljünk gyümölcsöt! Viszonvála«z Szikszay Sándor úrnak. Mindenekelőtt köszönetet mondok Szikszay Sándor úrnak, a Szabolcsvármegyei Gazdasági Egyesület agilis titkárának, hogy cikkeim hiányait, fogyatkozásait pótolni szíves volt, s hogy az egylet által fenntartott faiskola üzemét megismertette. A tárgyra térvén, általánosságban kétségkívül legcélszerűbb módja a gyümölcsészet fejlesztésének az, melyet Sz. titkár úr vázolt, ha az egylet a kicsiben megkezdett actiót szélesebb alapokra fektethetné. — Ez azonban oly nagy anyagi megerőltetéssel járna az egyesülőire, hogy tevékenységére más irányban korlátoztainék. amit még a legvérmesebb ideakat tápláló pomologus sem kívánhat. Nagy apparalussal az egyesület — éppen anyagiak híján — nem foghat a dolog keresztülviteléheg. K csinyben pedig — amint az egyesület teszi — (ezer köszönet ezért is) vagy egyáltalán nem, vagy c^ak nagy sokára érjük el az általam kitűzőit cell. Oly merész állításnak látszik ez, hogy indokolását szükségesnek tartom. Az egyesület az idén 4000 drb oltványt bocsát eladás alá 8 fajban. Egy fajra s igy a kajszinra is átlag 500 drb esik. Évenkénti 500 drb kajszin ültetés mellett 40 év kellene a 20 ezer drb kiüitetéséhez. Igen, de ily hosszú idő alatt az els>ő ültetésü fak kivesznek s csak a legutolsó 15—20 évben ültetett fák lesznek még meg. Tehát 7500-10000 drb volna az állandó barackfa állomány. De még egy a bökkenő! Ha valaki most adja rá a fejét, hogy néhány száz drb barackfát elültet, mit fog az pár év múlva annak gyümölcsével csinálni ? Házi szükségletre ezen mennyiség kissé sok, eladásra pedig kevés. Ennyiért még nem keresi fel a gyümölcskereskedő városunkat. Olyan módot kell tehát keresnünk, mely lehetóve tegye, hogy az Egyesület — mely egyedül illetékes a terv keresztülvitelére — lehetőleg pénz nélkül képes legyen gyümölcsészetünket erős, szilárd alapra helyezni. Ezt a módot, azt hiszem, sikerült megtalálnom. Alapnak ajánlottam 20 ezer drb kajszinbarack fának elültetését. Ez elegendő arra, hogy a külföldön is tudomást szerezzenek rólunk, mert öt év múlva — számitásom szerint — már 40 kocsirakomány barackot tudnánk felmutatni és eladni. (De még akkor is hol leszünk Kecskeméthez kppest ?) A tervezet keresztülvitele az egyesületnek egy fillérjébe sem kerülna. Előjegyzésbe venné a szükségletet, s csak h* a 20 ezer drb eladása bietositva volna, fogna az említettem mód szerint való beszerzéshez. De mi biztosítéka lesz az egyesületnek, hogy az illetők — kik bizonyos mennyiségű fái lekötnek, előjegyeznek —• annak idején azt el is fogadják ? Ezzel számolnunk kell! Magam voltam tanúja e tavaszon, hogy a Szabolcs vármegyei Gazdasági Egyesület a kisgazdák részére hozatott kendermagot nem tudta azoknál elhelyezni, akik azt előjegyezték, mert az illetők időkőzben mást gondoltak. D ; maga Sz. titkár úr is felhozza a kecskeméti kirándulás esetét. Mily elszomorító dolog az, ha negyven jelentkezőből csak nyolc indul útra. S hány ilyen esete lehetett még, annak csak ő a megmondhatója. Más ember a helyén talán abbahagyta volna a meddőnek látszó harcot, de Szikszay urat ez még nagyobb buzgalomra serkenti. S hogy a küzdelemben többnyire ő a nyertes, azt sokszor tapasztaltuk. Az elejtett fonalat felvéve, hogy az ilyen eshetőségnek elejét vegyük (nem pitykére vagy paszulyra megyen a játék) célszerűnek, szükségesnek, sőt elengedhetetlennek tartom, hogy minden jelentkezőtől a lekötött gyümölcsfa árá nak fele biztosíték gyanánt előre beszedessék. Aki a biztosítékot letenni vonakodik, az ugy sem vehető komolyan számba, s igy legalább előre tudjuk, hogy hányadán állunk. Tervem szerint a gyümölcsfákat oly olcsón kapjuk, hogy ezen árral konkurálni senki sem képes. (Az államnak se 20 fillérjébe vannak azok a gyümölcsfa oltványok, melyeket nekünk ilyen árban átenged.) De fajtisztaság iránt sem lehetnek kételyeink ! Az állami faiskolákban úgyszólván csak a „Magyar Legjobb" kajszint szaporítják. Ezidei készletük kajszinbarackból 48704 drb. 10 ezer drbot ebből bizonyára kaphatunk. A nagykertészetek is főkép ezt a fajt nevelik, s árjegyzékükben külön is megemlítik, hogy a „Magyar Legjobb" kajszinból bármilyen nagy rendelést is kepesek leszállítani. Kellő elővigyázat mell«tt az igy beszerzett 10 ezer drb is fajtiszta lesz. Az ilyen módon időben is nyerünk egy pár évet, s nem kell várnunk, mig a barackfák felneveltetnének. Végül megemlítem, hogy az egyesületet semmiféle veszteség nem érheti. Ha az előjegyzés ádal nem sikerül a 20, vagy legalább 10 ezer drbot t helvezni. uev az ejrész ütrv .ad acta" tétetik s próbálunk másutt, vagy másként szerencsét. Gyümölcsészetünk alapját ily módon megvetve, a megkezdett munka továbbfejlesztése, a faállomány növelése tekintetében a feladat azután az egyleti faiskolára hárul s ennek meg is fog felelni. Hogy sikerül-e e»t az alapot megteremteni, előre nem tudhatjuk. — Én bízom, hogy igen. Megpróbálni lehet! 20000 drb nem oly nagy szám, hogy ily nagy városban az elhelyezhető nem volna! Ott vannak, ho

r:f egyebet ne mondjak, az iskolakertek. A f. évben megnyílt 7 tanyai iskola kertjei üresek. Ezen kivül hány iskolakert van, mely ugy áll üresen, dísztelenül. Számitásom szerint tisztán a tanyai iskolákban elhelyezhető 2000 drb. Igaz, hogy az idei őszi ültetést már elmulasztottuk, de a tavaszi ültetésig még van időnk (a minisztériumhoz a kérvényt december 31-ig lehet beadni); vagy ha a kiállítás előkészületei az egyesület vezetőségének idejét most igénybe veszik, hagyjuk jövő őszre, vagy rákövetkező tavaszra, csak tegyünk valamit, ne álljunk meg a fél uton, ne engedjük (most már kimondhatom) a helyes eszmét feledésbe merülni, ne engedjük azt a közöny fagyasztó hatásának áldozatul esni. Most pedig kérem a t. olvasóközönséget, s elsősorban Szikszay Sándor urat, ne vessék szememre a fiatal daru esetét. Nem vezetés a célom, nem is vagyok arra való. Csak éppen rámutatni akartam arra, mit csinálnak mások, hogyan boldogulnak mások s hol keressük a boldogulást mi. Demeter Béla, közs. isk. tanitó. Zenei életünk. Kevés város van Magyarországon, amely olyan rohamosan fejlődött, mint Nyíregyháza és egy sincs, amaly oly hatalmas arányban emelkednék, mint éppen a mi „szűkebb hazánk." Ez a rohamos növekedés azonban bátran hasonlítható a suhancból ifjúvá fejlődő legényke hirtelen való megférfiasodósához. Mert amint itt a gyors növekvés miatt könnyen aránytalanná lesz a szervek fejlődest, ugy városunk életének mai korában se találjuk meg azt az összhangot, amelynek lassú, fokozatos fejlődési viszonyok közt meg kellene lennie. Már pedig ez éppen úgy elszomorító jelenség, mint mikor a szépreményű ifjú hirtelen megnyúlik, mellkasa, tüdeje azonban fejletlen marad. . . . Ilyenféle hibát veszek észre én is, mikor városunk z°nei óletét vizsgálom, szemlélem. . . . itt-ott tánc-zene-szerüen is jutnak kifejezésre. Azonban a hárfa par excellence kísérő hangszer mert folytonos pizzicatói és futamai hamar az egyformaság benyomását idézik elő. Reiniger Otti k. a. temperamentummal hegedül. Technicája a jó iskolának és a jó tanítványnak ad kitűnő bizonyítványt. Azt az érzelmességet és lágyságot, amelyet a Chopin : Nocturne-ja igényel nélkülözni voltunk kénytelenek. E mű a Sarasate átiratában került előadásra. A k. a. temperamentuma inkább érvényesült a Sarasate-té\e Cigány élet-ben, melyet már nagyon sokszor hallottunk. Rtintyer Otti jó uton van, hogy előadó művész legyen, — de még haladnia kell. Az érdeklődés központjában Hajdú Marcellné, az opera énekesnő állott. Meg kell állapitanunk tényként, hogy közönségünk, mindjárt az első izben előadott Mozart nagy ária után valóságos ünneplés tárgyává tette. Az üde és csodálatosan csengő, a mélyebb helyeken tremolázó hang, a kifejezés teljes ének, a lebilincselő megjelenés együttvéve lettek a közönség rokonszenvének meghódítóivá, lí nagy áriának hymnusszerü részei, majd a gyönyörűen előadott cadenza-ya. át érezhetővé telték a müvet és a művészetet. Majd a Massenet egyik dala (Ouvre tes yeux bleus . . .) hárfa-kisérettel, aztán a Wolf tavaszi dala, (mely tele van a zsendülő természet mozgalmasságával, csupa élet, csupa illat, csupa lármázó, zajongó ének és végül valóságos apotheozisa a tavasznak) és utoljára a Székács érzelmes müdala (Óh miért oly későn levelek hullása . . .) lett előadva, amit oly frenetikus tapsvihar követett, hogy annak a művésznő ellent nem állhatott és megtoldotta műsorát a Brahms-íéle tíute Nacht cimü, Lindt-től, Gulptól, Sverdströmtől hallott dallal. A hangverseny legutolsó számaként a Gounod Repentirje került előadásra, ahol az éneket harmónium, hegedű és hárfa kisérte. Mondanunk sem kell, hogy a tökéletes ensemble, de főleg a meleg, bensőségteljes ének tette a mü szépségeinek élvezetét fokozottá. Azonban akárhogyan, akárminö igazsággal, szeretettel, a művészet elismerésével és csodálatával ünnepeltük is a bájos művésznőt: igazán nagy, igazán maradandó és igazán gondolatokat keltő hatást Szendy krpád tett. Nem is azzal a csodás technicájával, erejével és interpretálássá!, amellyel a Liszt'1 arantelláját előadta; hanem a saját Raphsodiájával és műsoron kívül előadott Magyar Ábrándjával. Sohasem éreztük, hogy szépnek ismert és rajongóan szeretett népdalainknak van más hatása is, mint a „sírva-vigadás". Szendy ábrándjai korképet festenek — politizálnak és lerajzolják nekünk a „Nem vo

7t párja a faluban". . . népballada hangjainál a haza földjének természeti szépségeit, népeinek mélyen érző kedélyvilágát, azt a rajongást, amellyel a honfi övezi az ő hazáját — — és felidézi azt a mélységesen mély fájdalmat, amelyet a sivár állapotok ellentétes képe fakaszt. Az ő elkomolyodó játéka annyi melancholiát vált ki belőlünk, hogy azt a vigan és frissen perdülő allegro k nem képesek többé ellensúlyozni. A tapsok ellenálhatatlan viharának köszönhető Ábránd-ban a Kondorosi csárda mellett . . . kezdetű dal hangjainál igazán mély bánat fogott el minket. A művész csodálatosan lágy bassusai a természetes, pose nélküli piaiissimoi, az elgondolkodás pausai kifejezhetetlen hatást gyakoroltak. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy hallottuk Sauert, Dohnányit és a többi világhírű zongoraművészt, kik az egész világéi; mert csak most érezzük, hogy ha technica, bravour tekintetében lehetne is különbséget tenni — amit én nem tudok — köztük és Szendy között: de szívünkhöz közelebb áll, lelkünket jobban áthatja, érzésünket inkább kiváltja, lelkesedésünket fokozottabban kivívja a Szendy játéka és pedig nem azért, mert ő magyar, és talán nem is azért, mert az ő sujet-ja magyar : hanem azért, mert úgy tárja elénk magyarságát, honfiszerelmét, hazafi bánatát és aggodalmát, hogy azt áttudjuk érezni, amellyel őt követni akarjuk. A Bessenyei-Kör vezetősége Szendy felléptetésével azt a kötelezettséget szerezte, hogy nekünk őt máskor és többször is tegye hallhatóvá. Ebből kérünk még és sokat! És a midőn még megemlékezünk a mi régi barátunkról, az ideális kisérőről Dienzl Oszkárról ugy az este lefolyásáról hűen referáltunk. Hiányos volna azonban a rajz, ha nem emlitenők fel, hogy a közönséget csaknem kizárólag Nyíregyháza társadalma és ebben az úgyszólván teljes számmal megjelent tisztikar képezte. Ugy látszik, hogy ez a társadalom az, mely vágyódik a műveltséggel járó magasabb és tanulságos élvezetek után. Hogy hol maiadt a vidék in teliigentiája, a birtokos osztály, a gentry, az agarászat és lóversenyek látogató publikuma? — az rejtély, azért, mert emlékszünk rá, hogy pár év előtt nemcsak ezt a közönséget, hanem a megye aristokratiáját is itt tisztelhettük, kik — szó sincs róla — nagyban emelték fényét az estének, de a kik bizonyára nem Linták meg soha, hogy eljöttek. Egygyel több symptoma arra, hogy a város a maga fejlődésében egyedül a saját erejére van utalva, és hogy ez neki elegendő erő. For ewer I — hm —