Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1909-06-13 / 24. szám
4 24-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. junius 13. óta anélkül, hogy annak törvényerőre való emelése tárgyában egyetlen egy intézkedés is tétetett volna. Ezt látva, nagyon közel feleszik és jogosult azon feltevés, hogy az uralkodónak mégis „aggályai" merültek fel e javaslattal szemben, mert hiszen másként a bizottságban november hó közepéig, az országgyűlésen pedig, szükség esetén a sürgősség felvetésével — a mult év végéig azt könnyen le lehetett volna azt tárgyalni. És lám, minő véletlen synehronizmus! E választási törv. javaslatnak szoros zár alá helyezése csaknem napra összeesik Kristóffy volt darabont belügyérnek megjelenésével a trónörökös előtt, aki bizonyára megmagyarázta Őfenségének, hogy ez a választási törvényjavaslat semmiképen sem fedi azt, amit ezelőtt negyedfél évvel ő nyújtott be a királynak, s hogy ha az Andrássy javaslatából lesz törvény, nem a Kristóffy népe lesz, hanem a Werböczi népe marad az úi az országban, szóval minden a régiben marad. Hát ugyan emlékezzünk csak vissza azon szertelen agitációra, amit a főváros nemzetközi szociálistái a készülő választási törvényjavaslattal s különösen annak a pluralitásra vonatkozó részével eleinte kifejtettek. S ime, alighogy Kristóffy elhagyta a trónörökös fogadó termeit, alighogy zár alá került a javaslat, abban a percben elhallgatott a jól informált sociális sajtó, s megszűntek az izgatások. S vájjon nem-e ennek a nyugodt, jól értesültségnek volt a pendentje azon határozat, amelylyel a folyó hó 6-án megtartott nemzetközi sociális népgyűlés szembehelyezkedett az önálló magyar nemzeti banknak ezúttal való felállításával, mintegy felkínálkozva és jelezve azt, hogy mily legális alattvalói lesznek ők a királynak, ha az uj, „bár oktrojált" uton életbeléptetett általános és titkos választás utján, ők lesznek az urak Magyarországon? S álljunk meg már most egy percre s nézzük, hogyan lett a bankkérdésből parlamenti gőzfék s összegezzük röviden az eseményeket. élvezetek hónába. Csak az pirit rá furcsán erre az elméletre, hogy a teremtő koponyák, kik a nagyvárosban összehalmozott remekeket létrehozták, többnyire itt születtek zsalugáterek, sokszor ökölnyi ablak mögött. És legtöbb alkotásukkal ide vágytak vissza. Itt a „porhadt" provinciában, hol az irónő szerint a bő koszt mellett egyedüli élvezet a szerelem, mégis több az édes-tiszta emlékezés. Vannak sokan, kik régen tul a pubertás idején még tudnak csillagnak nézni két szemet. Nem jut eszükbe, hogy egy félarasszal lejebb ott van a száj. Amelyik csókolni tud. Ebben a leszidott provinciában többnyire hosszú, fehér viszony után, törvényes formában szólalnak meg az érzékek. Mert nem tobzódik ugy az erotika, és nincsen annyi megvesztegető alkalom. Színesebb a szerelem, mikor nem tűzfal, hanem a nagy természet a háttere. Sokszínű lepkék sütkéreznek a napsugárban, és fakó pillék repülnek neki az ívlámpának. Mi közelebb vagyunk az anyaföldhöz. Szántáskor, vetéskor, aratáskor egyre érezzük szive dobbanását. Oda fönt felfogja aszfalt burkolat, kocsik robogása. A természet hitvallása a természetes. A föld közelsége nem engedi ugy elfajulni az érzelmeket. És ha merészen konzekvenciákat vonunk le, akkor is maradjunk a föld szintjén. Sem alá, sem felé ! Alulról minden hatalmasabbnak látszik, fentről minden kicsinyebb. A Haverda bűnének semmi köze az érzések legszebbjéhez a szerelemhez. — Féktelen szeretkezési vágya is csak Törvény szerint a bankközösséget felkellett mondani s az megtörtént; ez ügyet további alkotmányos előkészítés céljából a bankbizottsághoz kellett utasítani, az is megtörtént; megkellett hallgatni az expertek véleményét, még ez is megtörtént. De kérdem, megkellett-e ennek történni ? Szabad volt-e a két első formális lépésen túl menni, amikor annak az alkotmányjogilag semmiképen sem qualificálható u. n. pactumnak értelmében a bankügy elintézése már nem tartozhatott a jelen parlament és kormányának 2 évre kiszabott teendői közzé s mikor már a. kormánynak teltétlenül tudnia kellett, hogy őfelsége a király elismeri ugyan a magyar nemzetnek az önálló bankhoz való jogát, de annak ez alkalommal leendő életbeléptetése ellen tiltakozik? Meg volt-e engedve a parlament többségét ily helytelen úton és módon abban a hitben és meggyőződésben ringatni, hogy az önálló magyar nemzeti bank létesítésének utja nyitva áll? S ha a kormány — a nálla sajnos soha nem tapasztalt — köteles őszinteséggel s azzal áll elő, hogy a pactum értelmében most már a választási törvény a legelső s a bankkérdés megoldását már a jövő parlamentre kell bizni, vájjon ezzel nem menti-e meg a parlament pártközi békéjét, amelyre különösen coaleált pártoknak oly nagy szüksége van? Lehetetlen feltenni a kormányról, hogy mind ezekben tájékozatlan lett volna; s igy mindaz, ami aztán e kérdésben később történt, nem egyéb krajcáros komédiánál, a bukás valódi okának leplezésénél és egy, lehet végzetes, alkotmány válságnak könnyelmű felidézésénél. Igy aztán össze van ,most már gabajodva minden. Van-e pacttim, nincs-e, egy kétoldalú szerződés-e az, vagy csak szóbeszéd ; 2 évre szól-e az, meglett-e hoszszabbitva és meddig? Mi van benne, mi a poenale ha be nem tartatik, vagy van-e esetleg a vis majornak, mint gátló körülménynek helye ? S ha a pactum végrehajtásában csődöt mond, (mert hiszen látjuk, hogy ezt a szánalmas politikai coaliciót irgalom és kegyelem nélkül degenerált mivoltából hajtott ki. Aztán meg a póknak sem az aranyfény keli a légyen, hanem maga a légy. Már pedig itt négy pók ült meg a sötét zugolyban. A két kövér a hálón legbelül kucorgott és a két sovány éhenkórász ült ki a fénysávba. — Mikor arra libbent a húsos aranydongó a belül ülők húzták meg jelnek a finom szálakat. Az igazságszolgáltató seprő elől aztán ők bújtak meg a legrejtettebb sarokban. . , . Ennél a nőnél nem ok ós cél volt a szerelem, csak eszköz. A szorongató főpók ráncigálása, a cifrarongy gondok, felszaporodott számIák vétették meg vele a revolvert. Hiszen a tágszívú nők különben jószívüek is. Mintha a megtagadott természet keresne valahol kijáratot. Ne mocskoljuk be hát ezzel az ügygyei a szerelmet. Olyan formán rajzolja le az irónő a „bűnös provinciát", mintha megvadult himek és nőstények (emberek !) törtetnének át tüskénberkén. És betuszkolja két kasztba az emberiséget. Egyikbe a nagyvárosit sorozza és elnevezi „kulturembernek." A másikba mi romlott vidékiek vagyunk beszorítva, mint „kulturállambeli ősemberek." Tehát tizenkét milliónyi bölénycsorda, szemben egy millió istállózott, pedigrés raszszal. A kultura pedig körülölel mindnyájunkat, kivétel nélkül, mint Isten szabad levegője. A nagyvárosok felett .sűrűbb, tartalmasabb, de csődbe kergetik) — mi következhetik utánna ? Miért alkotta meg és hogy hajtja végre a választási reformtörvényt éppen Andrássy, aki azt mindég ellenezte? Hogy vállalkozhatik esetleg jövőben annak újbóli megalkotására a függetlenségi párt, amely régen hangoztatja ugyan a suffrage universelle jelszavait, de e kérdést pluralitás nélkül s a fajmagyarság uralmának biztosításával akarja megcselekedni. Hogy boldogul ezekkel majd a király, akit dynasztikus érdekek is vezetnek, s mit mond majd mindehez az ország, amely Kristóffyn és népén kivül édes-keveset gondol a választási törvény reformjával ? Váljon a még hátralevő lVa év alatt törvényerőre lehet-e emelni s végre lehet-e hajtani a kész választási törvényjavaslatot, vagy pláne egy ujat, amit a függetlenségi párt tervez? S ha nem, váljon a király és a „vezérek" között létrejött pactum kötelezi-e e tekintetben az uj országgyűlést is? Váljon felbomlott-e már a coalicio vagy sem, s ha fel nem bomlott, miért nein ért egyet, — ha felbomlott, hol van a kormányképes többség és annak kormánya? S mert alkotmányjogi szempontból semmiképpen sem volt indokolható az, hogy az absolut többségű függetlenségi párt a kisebbség pártjaival coaleáljon s még kevésbbé az, hogy a Kormány megalakításával egy férfiú a kisebbségből bizassék meg, kérdés, hogy váljon a mult választási győzelmi mámor eloszlása után meglehetne-e azt ismételni, hogy a kisebbség soraiból vett miniszterelnök legyen a parlament vezére, a kereskedelmi miniszter legyen a többség és a belügyminiszter a kisebbség vezére? S noha kétségtelen, hogy mindaddig, mig a coalicio fennáll, az adott precedens révén Andrássy feltétlenül megbízható lenne egy uj, a coaleált pártok keretéből veendő minisztérium megalakításával, de ugy van-e az akkor is, ha a coalicio már felbomlott volna? S váljon mi fontos okok tartják a királyt attól vissza, hogy a parlamenti többség kezébe tegye le a korm ány hatal fertőzőttebb. Öreg hibába esik az a kulturlény, aki értelmiség szerint választgatja külön a nagyvárosi és vidéki uri családokat. Amint azt az irónő tette. Igaz, hogy egyik félnapi járó földről zónázik a színházba; a másik meg a tőszomszédból sétál át! Az egyik házi kisasszony Beethovent és Grieget kalimpálja jól-rosszul, a másik pedig cigányosan penget magyarokat szintén jól-rosszul. És többször megesik, hogy a porcellánboritásos konyhákban esténkint hidegen marad a tűzhely. Ugyanakkor pedig kisvárosban meszelt spóron javában rántogatják az idei csirkét. Azután meg, hogy a főszolgabiróéknál megveszik az „A una corda"-t, ha olvasni akarják, inig a nagyvárosi intelligencia kiszedi a kölcsön könyvtárakból. Csak intelligens és nem intelligens emberek vannak. — Mi intelligensek a kulturát visszük előre, a másik klassist pedig a kultura tolja. Én megvettem a viaszgyufát és az indián mikor megcsodálta, ideadta érte tűz szerszámját. . . . Az Adyék nyelvén szólva tehát, nem tobzódik nálunk a bűn, nem őrjöng a szerelem és nem dúl poshadtan a szenvedély. És éppen ezért én „kultur állambeli ősnő", szemben Lux Terka kultumővel . . . állapotombeli természetes vadsággal, de önérzetesen kijelentem, hogy nem — nem — nem és százezerszer nem — bűnös a provincia! Mindezeket pedig megírtam, olvasvan a ,Pesti Hirlap" junius 3-diki számában a Lux Terka tárca cikkét: „A bűnös provincia."
