Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-01-24 / 4. szám

4 4-ik szám. N Y I R V I D É K 1909. január 24. zivebbó tegyék. Hasztalan szorgalmazták a tanári testületek az oktatás és főképen a nevelés eredményenek a fokozására a szülőkkel való szorosabb összekőttstést; hiába hozta be itt-ott egyik-másik tar ári testület e kapocs megteremtésére a tanári kar és a szülők állal tartott közös értekezleteket, a szülők nemtörődömsége, jóformán közömbössége folytán csakhamar megszűntek. Pedig bebizonyított tény, hogy csak a kettőnek együttes munkája teszi lehetővé az iskola nevelő és oktató feladatának a sikeres megoldását. De a szülői ház, ugy látszik, nem farija eléggé fontosnak és szükségesnek, hogy az iskolát ebben a munkájában támogassa. Sőt az ő mulasztásából származó hibákat is mind az iskolára hárítja! Mennyivel jobb eredményt mutathatna fel az iskola, ha a szülők nemcsak az ellenőrző értekezletek előtt, vagy főképen az év végen, a végosztályozás előtt keresnék fel az iskolát! (De senkise gondolja, hogy talán azért hogy fiaik szorgalma és magaviselete iránt érdeklődjenek, hanem, hogy a siralmas helyzetük íeltünteté.'ével irgalomra bírják az illető professor szivét: adja meg fiának a kegyelem elégségesét !) De miért is szükséges a szülői há?nak gyakori érintkezése az iskolával ? Az iskola a mai viszonyok közt, mikor egy-egy osztályban 50—60 sőt 70 tanuló is van, csak tömeg oktatást és nevelést végezhet. Arról, hogy a tanuló hajlamait és törekvéseit is megismerhesse, hogy annak mtgfelelően bánhasson a tanulóval és egyéniségének figyelembevétele mellett nevelhesse, ha a szülői ház teljesen távol tartja magát az iskolától, szó sem lehet. Mennyivel sikeresebb munkát végezhetne, a tanár, ha a szülők megismertetnék őt a tanuló egyéni vonásaival : ha a tanár a szülőktől is hallaná, milyen természete van a fiúnak P Mire van haj landósága? Felénk-e? Bátorítania kell-e a munkájában? nem árt-e többet, ha néha szigorúbban megdorgálja hanyagsága miatt ? Ezek s más hasonlók mind oly kerdések, amelyekre a feleletet csak a szülői ház adhatja meg. Mily előnyős eredménynyel támogathatnák a szülők a tanári kart a tanuló kötelességludásának. rendszeretetének a nevelésében és fejlesztésében! De igy a tanári karnak nagyon sok vágya és töreKvése csak utópia maradhat. Mert ha néha — a tanárnak határozottan kifejezett kérésére — fel is keresik az illető professort, minő illogultsággal hallgatják annak jóakaró tanácsait! Szinte kedvét veszik a tanárnak minden tanácsadástól! Nem ajánlom egyik tanarnak stm, hogy azt a tanácsot adja bármelyik szülőnek is, hogy határozottan tehetségtelen fiát még a bukása előtt — tisztán időnyereségből — adja más pálvára! a másik pillanatban pedig a földön feküdt Klemm. Ver egyik kezevei a revolvert akarta kicsavarni, amit azonban Klemm erősen tartott, a másik kezével pedig a Klemm nyakát szorongatta. — M"gdőglesz — mormogta a dühödt rabló. Hát bizony élve nem hagyta volna el Klemm azt az ólat, hacsak ketten vannak, de hat ott volt Kukái Matyi is. A Vér György villámgyors mozdulatára, mikor a feléje tartott revolvert megkapta, s a hatalmas erő láttára, amidőn az erős Klemmet, mint egy gyereket a földhöz vágta, Kukái Matyi egész elbámult. Majdnem szaladásra fogta a dolgot, de aztán, midőn a Klemm Justin kenye res pajtásának a hörgését hallotta, odaugrott s a súlyos revolverrel hármat, négyet vágott a Vér koponyájára. A negyedik ütésre aztán ledőlt Klemmről. Elájult. Klemm gyorsan felugrott. Kendőt nyomott a Vér szájába s átkötötte, hogy nyelvével ki ne tolhassa. Aztán köteleket vett elő. s kezén, lábán megkötözte. Akkor nagy ponyvát vett elő s beleforgatta Vér Györgyöt, ugy azonban, hogy az arcához a levegő járhassoD. Klemm és Kukái megfogták a ponyvába csavart Vér Györgyöt és feltették a szekérre. Szénát tettek oldalt, feléje vékonyan, mintha csak széna volna a szekeren. Mikor elindultak a korcsmáros kilépett. — Megyünk a Sulymos tanyára — kiáltott Klemm — wstvére visszatérünk. És elhajtattak. Csak a városon kívül tért magához Vér György. Szemei szikrákat szórtak, amidőn Klemm odahajolt, hogy megnézze. De egy mozdulatot S ez az állapot nem hogy javulna, sőt ellenkezőleg mindig rosszabb lesz. Olyan esetek fordulnak elő, a miket az ember el sem hinne, ha nem személyei tapasztalatból ismerne. Mert az olyan sxűlő mégis csak teljesen szükségtelennek tartja az iskolával való érintkezést, aki az ellenőrző értekezletek alkalmával az igazgató által tudomásvétel végett küldött intő — avagy róvó-cédulák aláírását megtagadja ! De ne küldené csak haza az igazgató ezeket a figyelmeztetéseket, tudom, volna mit hallgatnia az illető tanárnak, ha a fiu megbuknék. „Hisz ha én ezt tudtam volna, hogy ilyen gyengén áll.* „l)e hisz nekem erről sejtelmem se volt!" Azért nem tudok mást tanácsolni annak a szülőnek, kinek fia jár a középiskolába, minthogy ragadjanak meg minden egyes alkalmat már a saját lelkiismeretük megnyugtatására, hogy mentül szorosabbá tegyek az iskolaval való összeköttetést. Mentül gyakrabban érdeklődjenek fiaik iránt! Hallgassák meg elfogulatlanul a jó tanácsokat, mert legyenek meggyőződve arról, hogy a tanári kar mindig óvakodik attól, hogy elhamarkodva törjön pálcát a gyermek sorsa felett! Támogassák az iskolát az ő nevelő munkájában, s akkor bizonyára sokkal kevesebb lesz a panasz a középiskola ellen és a középiskola is sikeresebb eredményre tekinthet vissza. Paedasosus. Honi levél. ni. Kedvet Barátom! A napokban találkozom közös ismerősünkkel, dr. Maróti Lehel úrral, aki mindjárt ezzel a kérdéssel támadott reám. „Mondja csak, kedves Eivi ur. (valósággal, érezhetően i-t mondott y helyeit) mi baja van önnek a „Nyugattal" meg Ignotusékkal ?* Hogy nekem mi bajom van velük?Hat az, ami minden jóravaló magyar embernek. Tudja, én bennem mindjárt felforr a méreg, ha valikí a magyart piszkolja, szidja ; hát még ha Ignotus teszi ! „Miért éppen Ignotus? Hát Petőfi nem irt gyalázó verset Magyarországról, meg a magyar népről ? Hogy egyebet ne említsek, ott van a „Magyar vagyok" kezdetű. meg a híres „Okatootáia." Remelew, hogy Petőfire is haragszik, kedves Elvi ur. (Megint i-vel mondta a nevemet!) Nagyon téved, tisrtelt Maróti ur, szóltam erős hangsúlyozással. Nagyon teved. Ön ugy látszik nem lát semmi különbséget Petőfi és Ignotus között. sem tett. Tudta, hogy kelepcébe került s most már mindennek vége! Ha tudná a felesege, még a határig elibük tudna kerülni. Az már azóta keresi, de mire rájön a valóra, ő már akkor a félelmes vár lakója. * Másnap reggel Laucsik Máté maga elé vezettette Vért. Mielőtt a börtönből kilépett volna a két fegyőr egyike egy ólom álarcot kötött rá. Az udvaron keresztül menve, sok ilyen álarcost látott Vér. Van kőztük bizonyosan ismerőse vagy bűntársa is. De nem ismerhetnek egymásra. Az arc elrejtve van. Kisebb vagy magasabb testen a fej ugyanaz. — Na György — szólt Laucsik — régen akartam már megismerni. Hallottam, hogy nehéz napja volt tegnap, azért üljön le csak arra a székre. Maga pedig — szólt a bennt maradt őrhöz — egy üveg bort és két poharat hozzon. — Most nem is tartok kihallgatást — folytatta Laucsik — csak épen megakartam ismerni s pár szót váltani. Aztán a behozott borból öntött mind a két pohárba. A magáét odakoccintotta a másikhoz és szólt: igyék ! Vér György felemelte a poharat s kiitta a bort. — Köszönöm uram. — Hatha viszonozhatja. Vér György kesernyesen mosolygott. Talán a tek. urnái is jobban tudom, hogy az már nem lehet. Laucsik is ugy gondolta, de azért mégis kérdezte: — Miért ne ? „No, hát persze Petőfi nagyobb iró volt' . . . Nagyon kegyes, tisztelt Maróti ur; de nem arra a különbségre gondoltam, hanem arra, hogy Petőfi egész más viszonyban volt a magyar néphez! Palőfí szólhatott ugy, ahogy szólt, mert említett versét is ezzel fejezte be: „szeretem, hőn szeretem, imádom gyalázatában is nemzetemet!" Igenis Petőfi szerette, imádta nemzetét még pedig nemcsak szóval, hanem valósagban, élete feláldozásává!, méltóztatik tudni! „Petőfi sem volt született magyar! vágott vissza Maróti ur, ő is csak ugy lett magyarra . . Nem úgy lett, kérem, hanem magyarnak született és testestől lelkestől az volt. Hogy a családfája nem Dentumogerben nőtt, az már nem tesz semmit. A fő az, hogy magyar volt minden érzése, mind-n gondolata. Nem téveszthető tehát össze olyanokkal, akik csak tudnak magyarul, de nem éreznek magyarul, akik nem akarnak síivben-lélekben magyarokká lenni, hanem azt várnák el, hogy a magyarság változzék át az ő kedvükért, az ő izlésfK szerint. „Nagyon szép és helyes, szólt erre Maróti Lehel; de kérem azt már csak el kell ismernie mindenkinek, aki valaha a nyugati nemzetek kőzött megfordult s a nyugati viszonyokban jaratos, hogy a magyarság tudomanyban, művészetben, irodalomban, mindenben nagyon el van maradva !" És önt még nem választották be az Akadémiába ? ! kérdeztem nagy meglepetessel. Hi zen ön egészen ú^y beszel, mint mai tudományosságunk korifaeusai, és velük együtt feledi, hogy e^y nemzet tulajdonkeppen nemcsak azokbol áll, akik testileg életben tannak s ma is esanek isznak, hanem tagjai azok a nagy sze leinek is, kiknek teste mar régen 6Írban pih< n. Vörösmarty, Arany, Petőfi élő tagjai ma is nemzetünknek s aki nálunk irodalmi elmaradottságról beszél, az alávaló, pogány módon sérti a iegs entebb neveket, a legszentebb érzelmeket ! „Különös uj theória. Ezt talán Okatootaiából hozta Eivi ur?* szólt Maróti sertőd-tten. Kérem ez nem uj theória, hanem regi igazság. Az igazi nagyság és halhatatlan-ág olyan, mint a Homéroszé. M.íjdnem háromev.er evvel balala utan ő szabadította fel Hellaszt ! Mart azt csak méltóztatik tudni, hogy a lelkesedés, mely Európa népeit a görög szabadságért való sikra szállásra indította, első sorban a Homéro-z nevével volt egybeforrva?! És la-sa kérem, amint ma is élő, ható és cselekvő, nemzetfenntartó hellén a jó öreg Homérosz, ugy élő és nemzetfenntartó magyarok maradnak a mj nagyjaink is időtlen-időkig; s erős hiiem meggyőződésem, hogy azt az óriási mere^ eleven nemzeti erőt, amit egy Petőfi, egy Ara neve képvisel Ignotusoknak és Advknak i»ndH

nv - rai — Azért uram, mert ha mar egyszer engem Makó határan akaratom ellenére, túlhoztak, akkor nekem már reményem nem lehet. — De hiszen magának tudnia kellelt, hogy ez meg fog történni. — Azt tudtam, ho,y gyanúban állok, de azt is tudtam, hogy mig szabadon vagyok ellenem bizonyíték nincs, azt is tudtam, hogy a vallomásomra is szükség van s beakarnak hozni. Azt is tudtam, hogy tegnapelőtt a főispánnál már voltak csendlegenyeket kérni. — Klemm volt. — Nem ismerem. E„'y izben két napot töltöttem Szegeden.hogy megmutathassák nekem. — Mierf ? kérdi Laucsik. — Mert as összes közt ez a felelnie*. — Tudja, hogy az elfogoi egyike ő volt ? — Gondolom. De ha nekem m gmutathatták volna, öltözhetett volna akármilyen maskarába még sem csalt volna meg. — De hát akkor katonaságot küldtünk volna. Ver György mosolygott. — Uram — szelt ez az egyetlen mód vo't az elfogásomra — mert ha az egész makói határt katonákkal körülvéteti is és ugy nyomul előre még sem foghatott volna meg. Midőn Makó hatarára lépett volna az első katona, én már tudtam volna. Hiszen, ha a feleségem csak egy felóra múlva megtudta volna elfogásomat, a határig, valahol egy melyedésben két kupeeet találtak volna — némán, a feltámadást várva. A tekintetes ur mondta, hogy nii cs most kihallgatás, azért többet is mondok, mint kellene, de hát néha düh fut rajtam végig, hogy ilyen könnyen becsaptak. — Nagy vagyona van, hallom.