Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)

1909-03-21 / 12. szám

12-ik szám N Y I R V I D É K 1909. március 21. 3 küzdelmeire emlékezteti, — amint eldobták maguktól, s egy emberi életnek minden lehető örömeit kockára tettek azok. akik 1848. március 15-dikét előkészítettek, s ezáltal egy testeben és alkotmányában, szellemében és törekvéseiben elnyomott és lenyűgözött nemzet felszabadítanának korszakos munkáján fáradoztak. . . . Március idusa! Ta dicső, te áldott tavaszi nap ! Megjöttél hát ujrs, mint a vándor költöző madár, hogy hirdessed újra meg újra minekünk s árva nemzetednek a szabadság dalát, hogy soha meg nem szűnve, időtlen-időkig, amig egyetlen magyar szív dobog, Te légy az örök. az élő emlékezet1 Olyan vagy Te ff nyes Március idusa, min! egy bűbájos tavaszi nap, megaldva az ébredő természetnek minden pompájával, minden illatával. Hasonló a komor felhők közül hirtelen előtörő fényes napsugárhoz, melynek áldó melege nyomán egyszenv uj élet és uj remény l'akad ! S miért van hát méarii. hogy jőitötlre m«gujul az emlékezet, hogy föltámad a mult, s hogy szorongva várjuk a jövendőt ?! Miért van hát. mégis, hogy lelkes örömünk nem zavartalan, hogy egy-egy pillanatra elborul a lelkünk és keblünket nyomasztó érzés fogja el ?! Mért van nz mégis, hogy a Te fényességed mellett akaratiéul is ott látjuk a börtönök éjjelét, hogy elíetö meleged nyomán szinte érezzük az elnyomatásnak fagyos lehelletét, hogy tavaszi bűbájad pompája nem takarja el az őszi hervadást, s hogy a Te elrejtett ibolyád olt. az egyszerre megszentelt és megátkozott bitófák tövében ririt ?! Aiért, azért Te edes árva nemzetem, mert a teimészetnek rendje, s a Te multadnak es övtndődnek symboluma ez! Tudnál-e örülni a fényes napsugárnak, hogyha ragyogása soha meg nem szűnne s meg nem előzné azt a pihenés éjjeie?! Örülni az ébredő tavasznak, ha viraga mindig i'iatozna és soha el nem jönne sem az ősznek hervadása, sem a telnek dermesz'ő fagya ?! Felten^d « drága kincs gyanánt a szabadságod, ha meg nem próbáltad volna a szolgasagot. s mi lenne más, mint élettelen anyag a bitó s a bilincs, ha multadnak fájdalma bánata s vértanuja nincs P! Tévedés lenne azt hinnünk, mélysn tisztelt Ünneplő Közönség, hogy pusztán annak »z egy •apnak emlékét ünnepeljük ma, mely e három szóval van beírva Magyarország történelmébe: — 1848. március 15! Ez a nap az események közül, s hazánk történelm«n»k lapjai közül egyszerűen ki nem szakitható, mert azt csak hosszú, évszázados és kitartó munka árán tudták őseink előkétziteni, s hazánk jövendő fejlődésének aiap köveként lerakni. Nem i* egyedül az ifjúság ünnepe ez, hanrm ünnepe minden magyarnak a ki annak tarja magát, — ünnepe a népnek s ünnepe mindenkinek, « ki o nemzet örömében es fájdalmában, aspirátióiban és csalódásaiban osztozni képei. Nem is egy pillanatig tartó fel lobbanás eredmenyenek leii tartanunk mindazt, ami 61 évvel e/előtt e napon történt, hanem egy hoaszu küzdelem es szenvedes árán megalapozott munka eredményinek, az öntudatra ébredt nemzeti akarat legelső és leghatalmasabb kinyilatkoztatásának, mely világot vetett a múltra, de utat mutatott a jövendőnek i*. Vilápot vetett a múltra! É. mi ez? Az. hogy a magyart sz-p szóval, hízelgéssel s vállveregeíéssel megpuhítani, meghajlít'ni igen, de erőszakkal megtörni, s szabadságától megfosztani nem lehet soha! Ne szégytíljúk mi azt holmi hivalkodó nemzetek előtt soha, hogy Ázsia volt a mi őshazánk. Szabad nemzetnek szabad fia volt ott minden magyar, s az eke szarva mellett, vagy paripája hátán büszkén és szabadon szálldosett a lelke, mint a pacsirta, fönt a levegőben! Mi mást hozhatott volna hát magával onnan, mint az anyafőidnek s szabadságának forró szeretetét s milyen lett volna más, mint bátor és merész, büszke és vitéz, kinek helyén a szíré, kardja, s csali a végtslen rónán pihent meg nyugtalaü lelke s szemepillantasa. Szabad volt tehát ott is, s ezért szenvedett a múltban, s ez az egyetlen vágya ma is. Mert a vallását elvehettek, nyelvkiucsét ezer év alatt átformálhatták, időlegesen el is nyomhatták, de szabadságvágyát el nem fojthatták benne soha. Pedig sokat, nagyon sokat túrt és szenve dett ! A tatar megtizedelte, a tőrök rabigába vonta, a német pedig lassan a vérét szívta. A török hódoltság u'an — osztrák járom alatt — még rosszabbra fordult a sorsa. A nemesség lassan elszegényedett a falvak és tanyák elnéptelenedtek, a főnemesség pedig nyelvét s ősi szokásait megvetve, elfelejtve külföldön, vagy a császári udvarban élt. És a mikor láttak, hogy az örökös harcoknak s duló csatáknak fáradalmai csak kimeríthetik, de meg nem törhetik, kiadták a j-lszót : koldussá és szegénynyé tenni az országot, hogy szabadságáról kénytelen legyen önként lemondani ! Vámsorompókat állítottak fel s lehetetlenné tették, hogy a magyar Ausztrián kivül más országokba is szállíthassa termését, de ide leljesen szabadon s minden vám nélkül özönlött be Ausztria ipara és kereskedelme. S nem volt elég, hogy a féllékenyen őrzött alkotmány bástyáiból is napról-napra letört egy-egy darab, — megakartak semmisíteni mindent, a mi a magyart kilencszázados — kevés őrömmel do annál több szenvedéssel eltöltött — múltjára, csak vissza is emlékezteti. Hiába sürgették őseink soha meg nem szűnve a sérelmek orvoslását, hiába k»rték a diéták összehívását, országgyűléseket c*ak s-.ért es akkor tartottak, ha pénz és katona kellett, a sérelmeket meg sem hallgatták, vagy ha törvénybe is iktatták, azonnal kijátszották, a ezalatl előbb titkon, majd erőszakkal bevonult az iskolákba a német nyelv s a német. mőveMség. Azért mégis hiába kiséielték meg szabadsága árán olykor kedvezményekkel is elvakítani. A nemzet inkább türt és szenvedett tovább, de jógiiról * szabadságáról nem mondo't le soha Msrl tudta, mert érezte, hogy jogai s szabadsága n»lkül az élét neru más, mint egy fényes koporsó, melyben a nemzet teste halott. Legtöbbet srenvadett a nép. Nemcsak hogy mindenéből kifosztva sínylődött, de faradt, végkép kimeröit teslén ott élősködött a szintén elnyomott és sorsít kőzönynyel lűrő nemesség is. A napóleoni háborúk során már szinte látszólag beletörődött a nemzet változhatatlan sorsába. Csak kevesen voltak már, kik nem tudták behunyt szemekkel nézni az ország pusztulását.. Akik a legkínzóbb honfiúi fajdalommal szí vökben látták a császári halatoknak egyre fokozódó megerősödését, s a kamarillának az ország beolvasztására irányuló nyílt törekvését. Gsoda-e hát, ha ennyi szenvedés, ennyi megaláztatás után egyszerre megmozdult a nemzet és szabadulni kívánt elnyomóitól? Ha mind sűrűbben és sűrűbben törtek föl a mélyből a dühöngő panaszos hangok, ha mind erőjebben hsngZQtt a kiáltás: szibadsáarot és jogot! ha öntudatra ébredve — mint 49 ben — inkább eltérne:ni ak»rta magát, miként Sámson, ki fékezhetetlen dühében magára dörité a templom oszlopait. — semhogy tűrjön és szenvedjen tovább? ! Vegre 1825. trján derengeni kezdett. S ime a közelgő hajnal első fuvalmára már fólfegyverezve a bit, a remény, a birodalom, a tudás, » bölcs'sség, az erős akarat és a szónoklat vará zsával egymással versengve vonultak csatasorba Széchényi, Deák, Wesselényi és Kossuth! Hasztalan volt most már minden ármány, minden erőszak, a börtön és a cenzúra már csak mesrkésleltethette, de meg nem állíthatta útjában az érvényesülésre törekvő korszellemet. Mint a megindult lavina söpörte el útjából a reakciónak mindun requisitumát az öntudatra ébredt nemzeti akarat. Ily körülmények között érk»zett el rnárciu; 15-ike. Odakünn hideg, borongós, e»ős tavaszi nap. De benn a szívekben egy szebb jövőben való erős bizalom, az elfelejtett örömnek fellobbanása, s a szenvedélyeknek vihar ti lángja lobogott. Már elkészült a Pilvax-kávéház márvány asztalán a 12 pont, a Landerer nyomdában 10 ember egymással versenyezve állítja össze a szabadsijtonak legelső termékét, s Petőfi Sándor ez az őrökké élő halhatatlan, déli harangszó előtt már a népnek szavalja a minden időknek l«gsy.ebb buzdító dalát a .Talpra magyar" -t. Nirics többé cenzúra, nincs többé jobbágy, a helytartó tanács megijedt s délután szabadon eresztik Táncsics Mihályt. Ée a ki tegnap még szolga volt, az ma már egy szabid nemzetnek szabad polgára lett. A nemteli érzület szószólójáról a szabadsajtórél lehullott a béklyó s a politikai foglyok előtt megnyílt valahára a börtönajtó. Megdőlt « stáiados válassfal az ur és a szegény nép kötött a törvény és a lelkiismeret szabadsága előtt, s egy forró ölelésben egyesülve e hármas eszményt visszhangozta a nép: szabadság, egyenlőség és testvériség ! Mutassatok hát nékem a történelemből egy lapot, melynek fénye s ragyogása e nap eseményeihez lenne hasonló. Amelyen rneg vagyon írva az, hogy úr és paraszt, gazdag és szegény, erős es gyönge, a boldog és az elhagyott egyaránt úgy örült volna annak, hogy magyar ! ? Üssétek fel a törvény könyvet, s mutassátok meg at ezeréves Magyarországnak azt a korszakát, a melyben egy esztendő miatt nemcsak évszázados sérelmek nyertek orvoslást, s a leghőbb remények megvalósulást, de a mely a szabad s kultur államok sorába emelte volna e sokat szenvedett hasát! ? Mátcins idusa nemcsak a múltra vetett világot, de utat mutatott a jövendőnek is! Ez az út pedig a munkához vezet! Az egymást megérteni s megbecsülni tudó komoly munkához. Ahoz a munkához, mely a haza- és emberszeretet jegyében veizi el"kezdetét s a melynek erős kalapács ütése a nemzeti alapon fölépített boldog és gazdag, szabad és független Magyarország bevehetetlen várának érckapuját van hivatva elkészíteni. És én bízom, bizom a jövendőben, bízom Te benned, édes magyar nemzetem. Ha annyi kitartás lesz a komoly munkában, a mennyi ragaszkodás a hazának szabadságában Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni! Március idusa! Te dicső, te áldott tavaszi nap ! M gjöltél hát újra, mint a vándor költöző madár, hegy hirdessed mi nékünk a s?abadság dalát s hogy soha meg nem szűnve, időtlenidőkig, ni'g egyel len magyar szív dobog, Te légy a buzdító erő, s Te légy az őrök, az élő emlékezet! Március idut,a, köszöntelek! Dr. Bartos Sándor ügyvéd szavalta el ez után, a tetszés nyilvánítás többszörös zajos megnyilvánulása közben, ez alkalomra irt kővetkező költeményéi : Legendás időknek szárnya csattogása Jövel, riaszd meg az álmos lelkeket. Alkuvó, hajlongó Judások vásárja Messze múlt ködén át hangod értse meg. Szent esxmék félelme, nagy idők nagy lelke Tüzet rakj szivünkbe, acélozd a kart. A mi múlt, mert elmúlt, ne legyen feledve Szólítsd oltárodhoz a pogány magyart. Legendákat tipró, nagy híres felejtők, Múltakat becsmérlő szegény betegek, Régi dicsőséget gyalázatba rejtők, Gyertek az oltárhoz, itt beszéljetek ! Magyar história, ez itt ma az oltár. Milliók lelkébe tüzel ihletet Imádságos ajkat illet csak a Zsoltár. Tinéktek pogányok nincsen hitetek ! Árva volt a magyar, Szegény árva gyermek, Török, tatár, német Rúgtak rajta egyet, Panaszkodva síró Tárogató fája Jajdult belé búsan A nagy éjszakába . . . Ment az árva gyermek Előra, előre, Visszasiránkozva Az elmúlt időkbe. Nincs vigasztalója Nincsen elesége, Csak a múlt időknek Sok, nagy dicsősége. Régi dicsőségről szólott a nótája Ez volt édesanyja, gondűző dajkája. Ez volt fenntartója, ez volt az Istene, Almainak álma, imája, mindene .... Március mámoros, diadalmas napja Csattogó szárnyaddal szállj ma ide le. Nézd a hősi múltat mint verdesi arcúi Osztozó kufárok éhes serege. Magyar szó, magyar föld, magyar haza nékik Nevetséges jószág, porbelepte lom, , Köpdösik a múltat, kacagva feesérlik, Nékik a magyarság ócska sírhalom. Hát a jóllakottak, hangos honfi keblek ? Kik reggeltől estig mentik a hazát. Nevével feküsznek, nevével ébrednek És zsebükben is a haza villan át. Bikavérü bátrak, hajthatatlan hősök. Császári parancsra porba hajlanak, Császári ebéden cselédmód evősök. A haza gondjától vigan alszanak.