Nyírvidék, 1909 (30. évfolyam, 1-26. szám)
1909-03-21 / 12. szám
A háború. Mint ha valami titokzatos nagy madár szárnya libbenése megmozdítja a sötét éjszaka néma csöndességét: ugy suhant át felettünk rémes híre a háborúnak. Megjött a parancsolat, fehér papírosra írva s a vasutak pályaházai síró apák, anyák, hitvesek, szerető lelkek siralmaival lettek hangosakká. S ahol átsuhant az a titokzatos nagy madár, a jajveszékelés, az omló könyek nyomában mély megdöbbenés szállta meg a szíveket s ezernyi ezer ajk nyílt meg a rettenetes kérdésre: miért?! Hajdanában, ha török, tatár, vagy német veszedelem fenyegette az országot, végig hordozták az ország kardját: ez volt a beliivó, a harcra keltő trombitaszó s fegyverbe állott a nemzet 48-ban is még a Kossuth Lajos s más hazafiak szavára gyülekeztek táborba a hadak, ott hagyva mindent s véröket ontani készen. Most, ha a telegráf drótja berreg, a császár parancsolatját lesi benne a mezőn a pásztorember s elszomorodik a szíve: viszik a fiukat idegenbe! Miért? Régi magyar virtus mért nem gyullsz ki lángra, szomorúság, bánat mért festi apáknak, szerető anyáknak, hitvesnek, mátkának arcát haloványra? Hiszen hajdan, nem is olyan nagyon régen, ellenség verésre, haza védelmére lángba gyulladt arccal gyűlt s indult a tábor, apáknak, anyáknak, hitvesnek, mátkának buzdító szavával. Most éjjeli vonatok, nagyobb állomások hatodik-hetedik vágányán suttyomban ha megállapodva, szinte titokban szállítják le fiainkat, akik között, sajnos, nagyon sokan vannak már nó's, családos emberek, a leendő harctér közelébe. Bosznia kopár szikláit megrakják magyar bakákkal s német kommandó szóra mozdulnak jobbra-balra s talán majd meghalnak is a Mátyás király örökébe ült magyar király magyar katonái. Ez az a : miért i Es még más valami, aminek a magyarázójául ide igtatjuk a „Vármegye" cimű lap, a vármegyei tisztviselők országos egyesülete hivatalos közlönye legutóbbi számának következő szerkesztői üzenetét: , G. Ödön tb, szolgabíró urnák, Kapuvár. Boszniában a politikumnál agyanaz a kvalifikáció szükséges, ami a közigazgatási szolgálathoz nálunk megkívántatik: tehát jogvégzettség és államvizsga. Eleinte csak gyakornoki állás érhető el évi 1GOO korona segélydíjjal, 1—2 év múlva kinevezik „adjunkf'-nak, ami nálunk a szolgabírói állásnak felel meg. Pályázati kérvények (még ha pályázat nincs is kiírva) mindenkor beadhatók közvetlenül az „Országos korinány"-nál Sarajevoban. A kérvények magyer nyelven is irható stb. Meg kell jegyeznünk, hogy célszerű a hivatalos kérvényen kívül protekcióról is gondoskodni, akár a közös pénzügyminiszterhez, akár Thallóczy Lajos min. tanácsosho z , ( közös HnHaHBBBMaHBHnninaHnnaHaHHBMnBiBiani^BanÉBi pénzügyminisztérium) mert a jelenlegi bosnyák polg. adlátus ugy tudjuk, nem a legjobb indulattal van magyar pályázók iránt. Kérvényében nyetvisineieieit emelje ki. A ssláv nyelv egyelőre nem teltétlen követelmény. A német nyelv nélkül azonban sehogy sem boldogul.* Ugy-e, hogy ehez nem kell kommentár. Közéletü nls:. Boldogtalanok hazája. Jó egynehány millió család él ezen a szép Magyarországon. Hány mondhatja magát ezek kőiül boldognak ? Noha erről nincsen statisztikai kimutatás, mégis nagyon jól tudjuk, hogy annak a 4—5 millió családnak sokkal kisebb fele boldog és sokkal nagyobb fele boldogtalan. Ismerjük azt az erkö csi és filozófiai elvet, hogy a boldogság alapja a megelégedés és azt is, hogy mindenki saját szerencséjének kovacsa. De azt is tudjuk, hogy aki Magyarországon ezzel akarja magyarázni ert a roppant arauyu boldogtalanságot, az nagyon helytelenül ítélj meg a viszonyokat. Még azt csak megtudjuk érteni, hogy a pazarlók, könnyelműek, állhatatlanok, korhelyek, kártyások, sorscsapással sujtottas boldogíalanot, de már "az ilyeneknek nagy száma is gondolkodóba ejthetné azokat, akik eun-jk a sok millió embernek gondozói. Mit szóljunk azonban azokról a szerencsétlenekről, akikben minden airavalosag megvan, hogy egy boldog otthonnak legyenek tagjai s ezer bajjal küzdenek, setin^v sem tudnak eiőbbr • • - • • —a Hiiiiöidí hangol*. Magyarok vegyünk itt Szalcburgban vagy tizen. A larsangon bálokba is ellátogattunk. — így történt, ho^y a farsang utóján tárc-mulatságon m i t azünmpség legkiemelkedőbb pi ntját hallottam emlegetni, hogy a szüret után kőimagyarial kezdik meg a táncct. Fel is ál lotl 8 fther luhás leanjka és lejtették a hazai muzsikáia a jólismert táncot. Kecsesen vegigtáncoltsk; az ömitdező s toborzó is sorra került. Bokázlak s tn őntle^ülien, boldogan, büszkén néztem a kicsi lábakat. Oiyan ottho niasan éreztem magamat itt idegenben. S'pen táncoltak, valóságos színpadi ügyességgel, de mefcis hiányzott belőle valami: az érzés, a kiíejezesteljes erő, az értelem és e nyugodi méltóság. A jelenlevők élénken tapsoltak, újra látni kivantik. Meg kellett ismételniük. És Miserték az ottlevő magyar urakat, hogy tancoljarmk es mutassak meg az igazit. Felkérték bennünket és szegyenüiten kellett, megvallanunk, hogy magyar létünkre, nem tudjuk a körmagyart. És az előbbi őnerzetes büszkeseg olyan elkeseredett szegyenérzette változott. Pedig nem is az én. a magyar tarsadalom bűne, hogy az ostoba walzer es négyes kedveert száműzi méltóságteljes nemzeti táncainkat. Mintha valami nagy gyalázat ért volna egyszerre eiha gyolt a jókedvem. Hiszen igazán szegyen, hogy a mi eredeti, kackias táncainkat a külföldnek keíl megőriznie, hogy feledesbe ne menjenek. Néhány évtized múlva természetesen, ha mar a mi deíi és meltősag'elj'-s tancaink ey kis id* 1gen esetleg francia csínt, inazt nyernek és vad sagai (voltaképen p dig eredetiséget és eiejét) elvesztik, akkor járjuk majd mi is, inert hiszen modem és művelt tanc; — nyugatról kaptuk. L-y van ez a magyar viselettel is! Az öretí ráncos, boko:ugró szoknyából régen kiszelte mar a/, eredetiséget a párizsi olló. De hiszen mi tradicionkhoz, régi hagyomanyahikhoz tiü nemzet vagyunk! A múlt farsangon B.űnnben voltam; egy német lányka magyar rőpikeben és rokolyában akart megjelenni egy jelmez estélyen. Az öitőzekat nekem kellett megbírálnom, s nekem jutott a feladat is: párlat készíteni. Megrajzoltam egy tulipáuos pártát, melyet aztán nemzetiszínű szalaggal és »zines üveg-gyöngyökkel díszítettek. Minek említenem, hogy a ráncos kis piros csizmanak es a tulipános pártának volt a legtöbb bamulója. Én magam is oly>n jóleső érzéssel csodáltam. El uerengve néztem a vakitó gázlángban csillogd szines gyöngyöket, önfeledten révedezett szemem a csinos lánykán; ugy tűnt fel nekem, mim ha az enyelgő délibab ringatná felém egy csabito kepet. A deli büszke alakot nézve, ugy képzeltem, mintha nemzetem elhalványult regi dicsőségéből látnék egy fenyes jelenést ; vagy gy biztató, kápráztató látományt a jövő küzdelemből. IV. Épen tegnap tőrlént. Egyik bajtársamnak levélpapírt adtam, hogy haza írhasson. Mégis irta, de elhibázott benne valamit és a téve d;»t bicsakjával akarta eltávolítani. E munkája k^zb»n nevetős sunyisá?gal itry szólít metr: „No bácsi ez se magyar jpapir!' Csodálkozva néztem ra. „Igen, — íoiyiatta — mert nem tűri a vakaráit, mindjárt atszakad." Igen a papírunk, dsohse a türelmünk, Ha „Simplicissimus" a hatuukra nyomtatná is ocsmánykodásait mi talan még azt is eltürnők. Igaz ugyan, hotry az ott és más egyéb piszkálódás iratban foglaltak még nem kepezik a közvéleményt, azok csak néhány ember szellemi csodabogarai; páran irják csak, de sajna sokan olvassák. És mi teszünk-e valamit e nyugati beteges irodalmi kinövés ellen. Semmit ! Csak bojkottaljuk, nem olvassuk, hogy ne izgasson. Pedig n«m ártana, mert némelyike a sok orcátlan gyalázkodás között sok igazat is vett a szemünkre. Én eleget olvastam mar, sőt m g bennünket magasztaló könyvekre is akadtam. Szép munkák, tartalmas könyvek magyar szerzőitől; csak az a bajuk, hogy senki sem olvassa őket. Pl. a még 1899-ben a brünni „deutsches Haus'-nak ajándékozott „Kossuth s L-:ben und Wirken* c. müvet 1908-ban, te hát 9 esztendő múlva, bekötetlen es felvágatlan kaptam ki olvasasra ; mas nem kerte, jóllehet a katalógusban benn volt. Nem elég hát a jóakarat! Jónevü német irt', maszlagos cím és olcsó ár kell, ugy tán kezébe venné valaki. Nem jogi fejtegetések, tudományos munkákra volna itt szükség, hanem könnyű, erdekes olvasmányokra, melyek a sajatos igazi magyar életmódot, múlóban lévő nemes tulajdonságainkat ismertetnek, felköltenék az érdeklődést magunk és ügyünk iránt es megszerettetnének bennünket; mig az émelygős papiros jogok vitája meizöli az ösztönszerű kiváncs<skodá«t is.
