Nyírvidék, 1908 (29. évfolyam, 27-52. szám)

1908-11-08 / 45. szám

2 45-ik szám. N Y I R V I D É K 1908. november 8. örömmel felajánlott, irván felebbezésében a következőket: „Lehetetlen, hogy ez alkalommal rá ne mutassak arra, hogy minő különös színben tűnik tel Szabolcsvármegyének ebben a kérdésben tanúsított magatartása akkor és azzal a Nyíregyházával szemben, amikor és amely Nyiregyháza a vármegye dísztermének ez év elején tűzvész által történt megrongálódása óta a legnagyobb készséggel engedte át a városháza közgyűlési termét és mellékhelyiségeit a vármegye közgyűlései számára. Átengedte pedig a nélkül, hogy a városnak és a város egyetlen polgárának eszébe jutott volna, hogy Szabolcsvármegyétől ezen helyiségek használatáért egyetlen fillérnyi ellenszolgáltatást igényeljen, avagy hogy a város „a saját vagyona feletti rendelkezési jogára" utalással, a vármegye által használatra kért helyiségek megtagadására csak egy pillanatig is gondolt volna " Nos hát, ha valamihez, hát ennek az eljárásnak a jellemzéséhez bizonyára nem kell kommentár. A vármegye közönsége — sajnos — nincs még abban a helyzetben, hogy a legközelebbi, minden esetre még ez év folyamán összeülendő közgyűlését a saját helyiségében tarthassa meg. Megtarthatja azonban a Korona szálló nagytermében, mert Nyiregyháza felpanaszolt vendégszeretétét a történtek után csakugyan nem veheti igénybe, ha csak a város képviselőtestülete, mely ezt a vendégszeretetet annak idején felajánlotta, nem találja s nem tartja szükségesnek, hogy módját találja annak, miszerint ez a — ismételjük szinte sértés számba menő eljárás reparáltassék. A dolognak azzal a részével, hogy egy — a városi képviselőtestület által beadott felebbezés folytán keletkezett törvényhatósági bizottsági határozat ellen nem a képviselőtestület, hanem a polgármester adott be felebbezést, ez alkalommal annál kevésbbé kívánunk foglalkozni, mert csak örülnünk kell ez esetben e szabálytalanság megtörténte felett, miután igy az elkövetett sértés sokkal kisebb súlyú s reparálható. kezet engedek s azok ugy eüátnak téged, hogy i egy hónapig sem lábolsz ki belőle." Könyörüljön rajtam nagyságos uram — hajlongott a polgár az iszprávnik előtt, hisz kerestem a káromat, hol van olyan törvény, hogy én már a saját vagyonomnak se legyek az ura ? Védelmezzen még, mint az édes apám, éreztesse velem az Isten kegyelmét! Vannak tanúim, itt vannak beírva — tette hozzá, átnyújtva az „instánciát." — Hm! . . . mormog a az iszprávnik, átvéve az irást, — Hát te

3 — fordult oda a zsidóhoz. — Én ? Mit mondjak önnek ? — szólalt meg a zsidó: = Ez már kérem főbenjáró dolog. A prisztáv megverte a feleségemet nyilvánosan, kérem. Az asszony terh s állapotban van, majd hogy meg nem halt. Most is fekszik. — Miért ? — kérdezte az iszprávnik. — Kérdezheti! Mit vétett az asszony? A prisztáv a városon ment végig, a pallón. Ön tudja, milyenek nálunk a pallók; gyalogjárók és épp az én boltommal szemben megbotlott és beesett a pocsolyába. Ott egy deszka kiszakadt a pallóból, de ő ha megy, soha sem néz a lába alá, folyton félre tekintget, hogy valakibe belekössön. A feleségem meg ott állott a bolt előtt. Rátámadt a feleségemre: „Te ilyen, meg amolyan csőcselék." Meg gonoszabbul káromkodott. .Miért nem csinálod meg a pallót? Miattad az emberek koldusokká lesznek.' A feleségem meg azt mondja neki: .Hála Istennek, ön nem lett koldussá, no majd eljön az uram, hát beveri a deszkát.* Ő meg azt mondja: „Én a fejét verem be!" A feleségem meg erre: Csevegés muzeumunk érdekében is. Mielőtt hazánkban a síkságból kiemelkedő kerek halmokat átkutatni kezdették volna, a köznezet behunyt ésszel azt tartotta, hogy azok őrhalmok voltak. Mert ha kinyitotta volna az eszét, azonnal meglátta volna azt, hogy ha valaki — mondjuk — hat méter magasságból akar egy harczi mozdulatnak alkalmával szét nézni, nem kell sok ezer embernek a környékről lehámozott földből magaslatot heteken át emelni, hanem elég — tengeri csőszöknek módjára — egy drugárt a földbe dugni, a melynek jobbról balról furott lyukaiba bevert vékony rudacskák képezték a márvány lépcsőket, a melyeken a múltkor — már hogy gyermekkoromban— gyakran szaladgáltam fel s alá. A culturának rohamos fejlődése csak későbben hozta divatba azon csősz állványokat, a melyek nem egy, hanem négy oszlopból állottak; tetején egy — ágyméretü — szénával vastagon borított sikkal, a milyenen nyugodtabban aludtam, mint a muszka czár selyem paplanos ágyán. Eszme társulat kapcsán ez a selyem paplanos ágy eszembe juttatja azt, hogy megboldogult édes atyámnak csak egy kedves nótája volt, rnég pedig nem berúgott állapotban; mert a mint ezt nekem elmondotta, ilyen esete csak egyszer volt — bár nekem is csak egyszer lett volna! akkor a mikor a mull század hatminczas éveinek elején Bihar megyének tb. aljegyzőjének választották meg. Henezidától Bonczidaig folyta lé. Az életében egyszer raes?e-eit nagy korhelység után azt tette, a mit Szabolcsvármegyében m -gboldopuit B ív Ferencz zseniális és méltatlansággal illetett bátyám is megcselekedett, t. i. azt, hogy másnap a jegyzőkönyvet tiszta papirosról olvasta fel folyékonyan, a nélkül, hogy valaki a turpisságot eszre vette volna. No hát édes atyámnak ekkor tetszett meg egyetlen kedvesnek maradt nótája az, hogy : „Én vagyok a petri gulyás, Én őrzöm a p«tri gulyát. A bojtárom vizán 3áron Magam a paplanos ágyon." Szeretettel gondolva apámra: néha-néha én is el szoktam gordonkán húzni magamnak vályogve'ő művészettel e*t a nótát; de Benczi Gyula is megtette ezt nekem olykor-olykor addig a mig remetévé nem váltam. Tudom, hogy az én csevegésem nem is egyéb ennél, de azt is tudom, hogy a .Nyirvidéket" kilenc tizedrészben jobarataim olvassák, a hátul kullogó egy tizedrész pedig nem gyalázhat, mert életemben tudva soha senkit sem bántottam meg. Visszatérek tehát a petri gulyáshoz. Csakhogy a petri gulyás dolgába egyebet is bele ke

1! kavarni. „Miért verné be a fejét? Hál' Istennek, ezen a pallón talán már százezer ember is végigment és senki sem esett le, mert a lábuk ítlá néznek." A prisztáv meg fejbe és mellbe ütötte, ugy. hogv eleseit. Vízzel locsolták fel. Könyörüljön uram! A feleségem gyenge, terhes asszony; soha senki s»m verte meg; az édts apja sem verte meg soha kis korában. Majd hogy meg nem halt. És nyilvánosan . . . egy tisztességes asszonyt! Az egész város látta, száz tanút állítok. — No. j?l van már! mondta sóhajtva az iszprávnik és átvette a kérvényt, a zsidótól. Menjetek haza. Megvizsgálom és elintézem a dolgot. — Ne jelentsem be az államügyésznek ? — kérdezte a zsidó. — Nincs szükség az államügyészre, magam intézem el. Isten hírével! — tette hozzá. Némi gondolkozás után az iszprávnik a helyattesét hivatta. A helyettes méltó párja volt az iszprávniknak, épp oly erőteljes, csak fiatalabb, nagy baj uszu, kiálló szemű és olyan hangja volt, mintha hordóból jött volna. — El kellesz önnek, Daniiovícs Iván, Ozeránba menni — szólalt meg az iszprávnik, — itt van két panasz Sztasevszkira. Vizsgálja meg, tudja meg, hogy és mint van a dolog és hozza rendbe valahogy. Ostobaság az egész, de mpgis . . . legalább a forma kedvéért meg kell a vizsgálatot tartani. Ott aztán ön, amint tudja, hogy — izé . . . Sztasevszkit szorítsa meg: mit okoskodik egyre ? Meguntam azokat a panaszokat. A zsidó már kérdezte, hogy ne jelentse e be az államügyésznek. No, és ha tényleg Édes atyám nem Kubinszky, hanem Pecsovics volt. Ez volt akkor a liberális és conservativ pártnak a jelzője. Más szóval a nemesi jogoknak fel vagy fel nem adója. Adózzék a nemes is, vagy sem ? Felszabadittassék-e a jobbágyság, vagy sem? Atyám abban a hitben, hogy az 18*7. előtti állapot fog visszatérni, a szabadságharcnak a Romanovok nem a Habsburgok által történt letörése után a királyi biztosi állást főispán cimmel foglalta el, Bihar, Csanád, Arad, Békés, Szabolcs, Csongrád, Csanád területére. De a mikor belátta, hogy őt nemzetünk letörésére akarják felhasználni, méltatlankodva dobta oda állását. 1848-ban Budapesten gróf Károlyi György századában szolgáltam mint nemzetőr. Honvéd pedig csak három napig lehettem Nagyváradon 1849-ben, mert Beöthy Ödön akkori kormánybiztos, aki a Manziknek volt Biharban vezér szónoka, mig apám a conzervativ pártnak volt feje; a zöld asztalnál ellenfelek, de a fehér asztalnál jo barátok voltak. Apám kérésére tehát kilöketett a honvédek sorából, «kkor, mikor a nagyváradi várban mar három napig a legnagyobb szorgalommal töltögettem gyuanyaggal a kapszlikat, a melyek mindenikének egy ellenséget kellett volna leteríteni. 1849-ben 17 éves kölyök voltam. Épen ugy szerettem és szeretem máig is a hatalmas főosztrákokat, mint ahogy ők szeratn-k minket. Miután a vidéken ősmerték ezen rosz természetemet, Nadányi, Csanády Sándor és József, az esztári Szunyoghy Bertalan, Beöthy Áldzsi é» mások féltett ősi fegyver gyűjteményüket hozzám hozták Nagyszántóra megőrzés végett, mert tőlük az akkori — csupán politikai üldözésre használt — komisz zsandárhad, nemcsak elkobozta volna, de karóba is szerette volna húzni idősebb kurucz barátaimat. Apam Váradon lakott, én pedig anyámmal Nagyszántón. Éjszakinak idején párszor hozzám i? berontottak ezek a brutális sbirrek Kossuthnak Amerikából küldött emisszariussait keresni, de hát mindenkinek lévén magához való esze, ilyen portékát nálam nem tudtak találni. A sok drága fegyverre pedig azt mondottam, hogy ezek apámra maradt családi ereklyék. Orruk tehát foghagymás lett ezektől, mert atyám rá hagyta azt, a mit mondottam. Mikor aztán a Kristófi — vagy hogy a fenébe hitták — által feleleveníteni szándékolt Bach-világ megdöglött, mindenkinek visszaadtam kincset érő fegyvereiket. Az öreg embernek jelene majd mit mondok mit ér. Mindenki csak a régi jo világra emlékezik vissza örömmel, bármiiven lett légypn is az, beleavatkozik az allamügyész a dologba? Ön aztán, nos . . . izé . . . szedje rendbe. A helyettes iszprávnik megérkezett Ozeránba a prisztávhoz és elküldött a polgár és a zsidó tanúiért. Addig is kikerdezte őszintén a prisztávot, mint történt a dolog. A vizsgálati jegyzőkönyvbe beirta, hogy a polgárral történt eset. magán természetű, civakodása volt vele a rendőrö<nek. a kiket ezért Sztasevszki prisztáv „szigorú megdrgálásban" részesített, megtiltotta nekik a borsót tépni és elrendelte nekik, hogy ál itsák helyre az átjárót, melyet ismeretlen tettesek széthánytak. A zsidónéval történt eset úgy lett beírva, hogy a prisztáv, amikor leesett a pallóról, akaratán kivül megragadta kezével a zsidónét. A zsidóné maga a hibás, hogy a palló az ő boltja előtt hasznavehetetlen és ezért a rendetlenségért még a zsidónét kell felelősségre vonni. Ezalatt megjöttek a tanuk. Az iszprávnik segédje behivatta az irodába a polgár tanúit. Bejött három szomszédos polgár. — Láttátok — kérdezte az iszprávnik helyettese — amikor a prisztáv a zsidó feleségét verte ? — Mi, nagyságos uram, nem ebben . . . — Azt kérdem láttátok, amikor a prisztáv a zsidónét verte ? — Mi a Tereska dolgában . . . — HalUass! — rivalt rá a helyettes iszprávnik, hogy szinte az ablakok rezegtek. Arra feleljetek, amit kérdezek : te — bökött az egyik tanú felé — láttad, amikor a prisztáv a zsidónét verte ?