Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-09-08 / 36. szám

4 38-ik szám. N Y I R V I D É K 1907. szeptember 22. Szólialmaz az egri dalárverseny alkalmából. ti. Minden fiatal ember szerel világot látni, szórakozni, mulatni de meg talán bármilyen puhatalpu papucs alól is bébe korba, mentül gyakrabban pár napra el el osonni. Magam is ebbe a kategóriába tartozván a mult bélen plrándultam Pozsonyba, a magyar orvosok és természet vizsgálóknak XXXIV-ik vándorgyűlésére, a melyre éppen 140 tudományos előadás lelt bejelentve és kevés kivétellel meg is tartva. Sok magas színvonalon álló értekezésben volt alkalmunk gyönyörködni, in lyek a tárgy iránli érdeklődést felkeltették, vagy fokozták, de több volt olyan, a melyért kár volt Po Zfonyba fáradni, mert azt már ugy is tudták, vagy tudhatták volna könyvforgatás segítségével. De dúsan megrakodva a híres pozsonyi diós és mákos bájglival tértem haza, a mely felséges süteménynek magyar nevét Kraxelhuber ur vonakodott megmondani és a melyen már öt nap óta az egész família élvezettel rágódik. Ezért kellett a „Nyirvidék"-nek legközelebb megjelent számából kikapcsolnunk, az egri dalárversennyel kapcsolatos szóhalmazt; de meg azért is, mert kikapcsolás es bekapcsolás \ élkül még némileg fontosabb kérdéseknek megoldása is utópia. Hogy magasabb kérdésekről ne szóljunk, ilyen, a magyar nyelvben és érzü letben csak ujabb időben ösmertlé valt ki és bekapcsolás alatl nyög az alkotmány bizlositék, önálló vámterület, önálló bank, önálló magyar államnak papirosból a gyakorlatba való átültetése stb. és még százféle salöbbi. De hát ne szólj szám, nem fáj fejem, csak sajgó magyar szivem, a mi már ugy sem fog sokáig dobogni. Hipp hopp ! — Ugorjunk Pozsonyból vissza az egri dalárversenyre. Álljunk be zenekritikusnak. A legeslegkönnyebb mesterség a kritikusság. Hiszen mindenki tudja, hogy valamennyi orvos doktor mind szamár; mert ha nem azok lennének, mindenki vagy örökké élne, vagy csak végelgyengüléssel forelitana hátat ezen árnyékvilágnak és nem kellene a temetőket a krumplitermeléslől el vonni. El leh t hinni annak a ki akarja, hogy jogosult >enekritikus vagyok, mert hát nincsen olyan hottentotta, a ki magát a saját izlése szerint annak ne tartaná. Jogosultságomat be akarván bizonyítani elmondom, hogy ezelőtt vagy 10—15 évvel a mi egy magamkoru ember előtt csak Kis Miska, Hubay Jenő Nyíregyházán egy nagy hangversenyt adolt. A hangverseny ulán nagy vacsorát rendeztek az akkori első ran^u „Európa" szállodában. Ott voltak Kállay András főispán, Miklós László alispán, Bencs László polgármester, a nyíregyházi női szépségeknek gyémántoktól gyöngyöklől ragyogó fényes csokra és más apró népségek, a melyeknek sorához én is csatlakoztam. Mellékesen megjegyzem, hogy a nők nem kalap nélkül, mint az a műveletlen Párisban az operaházban szokás, a hol pár hét előtt az operaháznak páholyában ülő leányommal a kalapot levétették (pedig a háta mögött senki sem ült), hanem kalapjuk szénás szekér módjára ugyancsak megvolt rakva dudvával, virággal, mindenféle legyilkolt madaraknak ékes szárnyával, a mint azokban az egri dalverseny a'kalmával is gyönyörködhettünk és nagyon helyesen, meri egy hangversenyen nem látni, hanem hallani kell. Nem a szemnek hanem a fülnek kell élvezni. A Hubay tiszteletére rendezett bankéit már vége felé járt, de az ünnepeltre még senki sem emelvén poharai, én merénvkedvén azon kezdettem, hogy „Was ist Kunst? Was man nicht vveiss. Weissz man es, so isi es kein Kunst!". A jogos pisszegés után magyarra fordítva a dolgot, körülbelől ilyen formán folytattam. Csodálom, hogy llubaynak hegedű játékát annyira csodálják, mert a nekem kunst lenne, de neki csak addig volt az, mig meg nem tanulta. Itt van Benczi Gyula, ő holt részegen is jobban játszana, mint én szinjózanan. Ennek a mókának köszönhettem azt, hogy masnap reggel, elutazása előtt házamat látogatásával megtisztelte. A lovagteremben, a Trunksaalban, magyarul a nappali szoba ban várta hazaérkezésemet : Ünnepélyes taitással, magamat kihúzva, elébe állva es minden szót megrágva mondottam. „Nagyságos Uram ! Nem csak mint Jósa András, de mint ezen városnak egyik szerény polgára, varo| suuknak nevében is hálás köszönetemet fejezhessem ki I azon műélvezetért, melyben tegnap este bennünket szerencsóltetni méltóztatott. Engedje meg, hogy en egy ' nagyobb eszközzel hódítsam meg szivét, mint a milyenI nel a miénket elbájolta." Igen!? Hát zenivel is foglal| kőzik? „Igenis, kérem alásan, de hát én csak a fele i naturalista vagyok. „Szegény fátyol Károlylyal gordonI kán a magyar zenét csak ketten műveltük. A halál őt mellőlem elszóllitotta; igy tehát ebben a genre-ben most már csak magam maradtam." „Igen lekötelezne, ha egy darabot eljátszana." „Megtisztelve érzem magamat. Melyik nótát parancsolja." „Mindegy! A legkedvesebb nóláját!" Hangolni jól tudok ; sőt lu egy zenekarnak valamely tagja hibát csinál, azt észre is veszem. De a legalacsonyabb sármüvészeklől kikerült gordonkás jobban játszik mint én. A vonót épen olyan művészileg gyantáztam meg, mint a hogy a gordonkát megtörültem és felhangoltam. Környező, komoly arcot vágó családtagjaimnak a vonóval csendet intve, nagysokára force-darabomat jálszotlam el. „Gsés jó estét kis menyecske, hová ilyen késő este, sat." Erre kegyetlenül elkaczagta magát. „Ugy-e hogy tetszett ? meri ha nem tetszett volna, nem nevelne, hanem bosszankodnék. „Na hát ilyen gordonka játékot életemben még nem élveztem." Ekkor ébredt fel bennem ludata annak, hogy nagy muzsikus vagyok, tehát jogosultnak érzem magamat arra, hogy bármely zenei ügyben olyan kritikus legyek, mint bármely vedlett zeneriporter. Megboldogult Beöthy Áldzsi barátom beszélte el nekem mintegy negyven év előtt, hogy a nagyérdemű és önzetlen választó polgárok előtt egy ragyogó frázisokkal telitett. programúi-beszédet modott el, de a horilios választók akkor törtek ki a leglelkesebb éljenzésbe, mikor a lehelő legnagyobb páthosszal azt harsogta, hogy „Vannak olyan érzemények, a melyek nincsenek." En meg azt mondom, hogy „Vagyok olyan kiváló zene kritikus, a milyen nem vagyok." De azt jogosan arrogálom magamnak, hogy ne az tessék nekem a mit reám tukmálnak, hanem az, a mi egyéni ízlésemnek megfelel. Az irodalom termékei közül is azt kell bámulni, a mit classicusnak neveznek. Klopstock Messiássá is ezek közzé tartozik; még pedig az elsők közzé van sorozva. Az én könyvtáramban is megvan négy kötetben, bőrbe kötve, a mely 1794-ben Bécsben jelent meg. Mikor még sokat szekereztem Kálióból, minden egyéb olvasmányt kizárva többször vittem magammal, hogy kényszerítsem magamat annak elolvasására, de nem vitt rá a lelkiösmeret, hogy 20-30 lapnál löbbet forgaltam volna. Már a „Sing unsterbliché Seele der sündigen Menschen-Erlősung" kezdet is morhiumként hatott reám. Sokszor tudakozódtam, de nem akadl emberi lény, a ki azt valaha végig olvasta volna. Ha király volnék, megkegyelmeznék azon halálra itéltnek, ha kepesnek vállalkoznék arra, hogy Klopstockot éltefogytáig végig olvassa. A zenében is vannak ilyen fajta Klassikusok. Jaj annak a ki azt meri mondani, hogy nem tetszik; pedig ugy ásit mellette, hogy állkapocsa csaknem kificzamodik. Szép az a mi tetszik, nem pedig az a mit reánk parancsolnak. Az izlés egyéni dolog. Hiszen ha mindenkinek ugyanegy nőszemély tetszenék, a szarvasbőgés csak suttogás számba menne. Huszonnégy óra alatt az egész világ egy férfi temetővé válnék. Első sorban is meg kell állapitanom, hogy — ismervén a törvényt — eszem ágában sem volt kétségbe vonni dr. Murányi László Ib. alügyész úrnak azt a jogát, hogy — mint tiszteletbeli tisztviselője a vármegyének — a közgyűléseken fölszólalhat. Fölszólalásál egyedül és kizárólag csak az „érdekeltség" szempontjából perhorreskállam, írván azt, hogy „Többen hozzászólottak a tárgyhoz, igy Mikecz Dezső alispán stb. stb. és legelső sorban dr. Murányi László, aki — nem lévén tagja a törvényhatósági bizottságnak — tiszteletbeli alügyészi minőségében kéil szót, ezt a jogaimét azonban arra használta föl, hogy mint a Károlyi Imre gróf jogtanácsosa védelmezze grófi megbízójának igazait." Nyilvánvaló e citátumból, hogy - elismerve a Ib alügyész úr fölszólalási jogát, nem a fölszólalás ténye, de tartalma ellen — az érdekeltség szempontjából tettem az ellen kifogást. Ami magát a kérdés lényegét illeti, megjegyzem mindenek előtt, hogy az uj járás megalakítása s Nyiradonynak a járás székhelyévé való megjelölése tárgyában való 1905. évi május hó 9-diki határozat nem csak hogy nem egyhangúlag hozatott, hanem (azt hiszem jól emlékezem) mindössze hét szótöbbséggel Acsáddal szemben, s az is dokumentálható tény, hogy e határoza Hen, egyeseken kivül, az uj járásba beosztott kóiségek közül öt meg is felebbezte a határozatot. Magam is feltűnőnek jeleztem abban az újságcikkben, melyre Kállay András úr őméltósága fentebb reflektálni szives volt, a székhely áthelyezésének azt a rövid időn való bekövetkezését. De — utána nézve a kérdés historikumának a hivatalos aktákban, sehol sem találtam annak nyomára, hogy a vármegye vezető körei valamelyes kivételes gondot fordítottak volna annak megokolására, hogy Nyiradony lehet ennek a járásnak egyedüli székhelye, s ne más község, pld. Nyiracsád. A területi elhelyezés éppen ugy szól az egyik, mint a másik község mellett, se Nyiradony se Nyiracsád nem lévén kicirkalmazható középpontján az uj járásnak. Nem igen lehet külömbséget tenni — Nyiradony javára semmi esetre sem — a két község arravalósága, fejiődöttsége között sem. A legfőbb, az irányadó szempont, mely Nyiradony javára döntötte el a székhely kérdést , bizonyára az volt, hogy Nyiradony bizonyos oláh nemzetiségi okvetetlenkedéseknek a fészke volt megelőzőleg. Hogy ez ne ismétlődhessék, s ha meg van a csirája, megfojlassék, ez vezette a vármegyét, hogy Nyiradonyi jelölje ki az uj járás székhelyeül. Hogy mely körűim nyek kényszeritették a vármegyét határozata e részének megváltoztatására, jól tudjuk, s csak ismételhetem Nyiradonyra vonatkozólag, hogy „az élhetetlenségnek valóságos csodája ez s mutogatni való példa abban a versenyben, melyet városok, községek egy-egy hivatalnak területükön való elhelyezéséért széles Magyarországon folytatnak." Es végezetül, visszatérve a nemzetiségi szempontra, nem tudok elhallgatni egy — kissé frivolnak látszó megjegyzést, azt t. i., hogy a mérlegnek acsádi serpenyőjébe oda van vetve az a bizonyos oláh nyelvű báli meghívó is. a titokzatos hölgynél szebbet, kecsesebbet soha életében nem látott. Alig várta tehát, hogy az ünnepélynek, a körmenetnek és mindenféle czéczónak vége legyen. Tüstént márvány-palotájába vonult s maga elé hivatla legfőbb miniszterét: Seik-el-Beledet. Ó felsége a Iriss levegőn való hosszabb tartózkodás után rendszerint államügyekkel szokott foglalkozni, minthogy ilyenkor idegeit frissnek s agyát rugalmasnak érezte. A miniszter tehát magával vitte a Suez-csatorna részvényekre vonatkozó legújabb javaslatát a hadi tengerészet és haderő-tervezetet. Miután a nagy ur kedvencz emberét leültette, egy kis pauzát tartott, miközben le- és fel sétált a szobában. Seik- el-Beled éppen alkalmasnak találta ezen pillanatot a javaslatok előterjesztésére. — A Suez csatorna részvények . . . mondá. Tovább nem folytathatta, meit a khalifa idegesen vágottt közbe: — Nem érdekel engemet most a Suez-csalorna, sem a hadi flotta, hanem igenis érdekel azon rejtéjes szép hölgy, aki a mai körmenet alkalmával gyalo» hintóm mellett lépdegélt s olyan mély tüzü, sötét szemei vannak ... Ezt a hölgyet én bírni akarom ! Elve vagy halva, hozzátok előmbe! Seik-el-Beled meghajtá magát s eltávozott a szokatlan parancsot teljesíteni. Rögtön futárokat, küldönczöket, dobosokat és kürtösöket menesztett a szélrózsa minden irányában kiknek lejvétel lerhe mellett meghagyaiottl a fekete szemű hölgyet előkeríteni a föld alól is. A vá-os kapui azonnal bezárattak, sem ki, sem be nem bocsáttatott semmifele élo lény. Lovas és gyalog testőrök, dárdások es dzsidások állták el a kapukat és kijáratokat. Az utczák, terek, ligetek, házak, pinczék felkutatattak s az egesz hadsereg lábra állíttatott. Három bélig folyt a keresés eredménv < il A fekete szemű hölgy nem lalállatott sehol sVi . felsege ez alatt pokoli gyötrelmeket állott ki. N-m érdekelte most sem a szelid lekintetü Ha királynő mosolya, sem a hárem kéjes gyönyörei. Idegesen toporzékolt, majd tehetetlen, kábitó álomba sülyedt. Egy éjjel azt álmodta, hogy a fekete szemű hölgyet elebe hozták, de midőn szerelmét kívánta, az feleletül egy éles tőrt villogtatott. Erre kiadta a rendeletet, hogy üssék a lefejét. De midőn a vérpadra hurczollák, leszált a?, égből Gábriel-angyal. Fejéről dicsfény sugárzott s körülte ég, föld lángolni látszott. Szárnyát védőleg terjeszté ki a lány fölé s a vérpadról egyenest az égbe repült vele. Moizz-eddin kábultan ocsúdott fel ezen álomból. Elő hivatta a mágusokat, a bölcseket és csillagászokat s eléjük tárta az álmot. Valamenyi azt jósolta, hogy a szép hölgy rövid idő múlva megkerül s ő felsége boldog szerelemre számithat. Ez a sok jó vélemény gyanúba ejté a khalifát. Elhatározta tehát, hogy meg megkérdez valakit, aki nem hízelgő. Élt udvarában egy szegény, kopott festő-művész, a ki mindenféle torzképeket és figurákat festeti és rajzolt, melyeken ő felsége jó kedvében hosszukat kaczagott. Elő hivatta tehát a festőt s elmondá neki az álmot. A festő lecsüngesztette fejét mint egy két pupu teve s kijelenté, hogy ő semmit sem tud. A khalifa határtalan dühbe borolt s már éppen ki akarta adni a rendeletet, hogy a festőnek feje vétessék, midőn az igy szólt: — Három nap múlva azért látni fogod ! Ő felsége most már enyhébben tekintett a művészre s mindent tudni akart. De a festő kijelentette, hogy ha százszor leütteti is fejét, egyebet nem mondhat. Képzelhető, hogy ez a kijelentés csak növelte a khalifa izgalmát. Alig várla a harmadik nap viradtát. Ezen a nevezetes napon azlán újra mély álomba ruerüil. Midőn reggel felébredt s megdörzsölte szemeit: egy képsorozatot pillantott meg a falon. E képcsoport négy jelenetet ábrázolt. Az első kép a klialifat örökili meg szolgái által vitl gyalog-hintojában, mellette a rejtéjes szép hölgy sötét szemeit földre szegezve lépegei. A második azt a jelenelet ábrázolja, midőn a hölgy a khalifa előtt kirántja tőrét. A harmadikon a lányt a vérpadra állítják, amidőn dicsfényben megjelen Gábriel angyal s szárnyait kiterjeszti föleié. A negyediken végre az égbe repülnek. A khalifa először bosszankodott, azután mosolygott. Jó tréfa. Harmadnapra ime, csakugyan látja az imádott hölgyei! . . . Még pedig ugyanezen arc, alak, ugyanazon rejtélyes mély tűzű sötét szemek . . . Gábriel angyalt soha sem figyelte meg eddig Moizz-eddin sem festve, sem elevenen, hanem ez a kép ugyanaz voll, amit álmában látott. Mintha csak a lelkében olvasott volna a piktor. Mentől tovább nézte a festményt, annál jobban gyönyörködött benne. Azonnal kiadla tehát a parancsot, hogy a festőnek a város közepén egy külön palotát bocsássanak rendel kezésére, fürösszek tejbe-vajba s három hajó éjjel-nappal szállítsa számára a festéket a világ minden részéből. Alig hangzott el eme parancsa, megnyilt az ajtó s a teslőrök bevezették a rejtélyes fekete szemű hölgyet. A khalifa rögtön megismerte s határtalan örömre gerjedt. Alig találta helyét. Ugy ahogy volt reggelipongyolájában felszaladt aranyos trónjára, koronáját feltette, letette, majd a lány elébe állott : — No, csakhogy itt vagy végre drága tubám, aranyos gyöngyvirágom ! Érted epedek, utánad sóvárgok! No, ugye szeretsz egy kicsit, csak egy mákszemnyit cicuskám, libuskám! . . . Szeretsz hát, hogyne szerelnél, persze, hogy szeretsz ! . . . Nézzed csak ezeket az aranyos márványfalakat, ezeket a faragott, illatos kristály-medencéket, ezeket az erkélyeket, obeliszkeket . . . Ezt mind neked adom. Neked adom a lejfolyót, az ezüst erdőt, az arany-almát s végül saját magamat . . . — No, ugye szeretsz hát ? De a szép lány hidegen és fagyosan alloll s csak egy szó hagyta el ajkait: — Nem ! — Mi . . , mi-cso-da ! . . . Ugyan, ugye, no, 110 ! . . . Hebegé a khalifa meghökkenve. És mért. ne szerelnél? Hisz' én csak tégedet szeretlek! És én éppen azért nem szeretlek. Felelte a lány. Én azt szeretem, a ki engem nem szeret . . .