Nyírvidék, 1907 (28. évfolyam, 27-52. szám)

1907-12-29 / 52. szám

XX VIII. évfolyam. 20. szám. Nyíregyháza, 1907. szeptember hó 29. JSÍYÍRVIDÉK. ^^^ A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK r és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. »:>•*

> Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. Előfizetési feltételeit: ész évre 8 korona Fél évre 4 Negyed évre 2 % Egyes szám ára 20 lillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: VÁROSHÁZ-TÉR 6. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nagyság szerint számíttatnak. A nyílt-téri közlemények dija soronkiut UO fillér. Apró hirdetések 10 szóig +0 fii., minden további szó 4- fii. Vastag betűvel szedett kétszeresen szúmil. Fölhívás előfizetésre. A „Nyírvidék" 1908. január 1-sejével XXIX-ik évfolyamába lép. Lapunknak ez a — csaknem három évtizedes múltja igazolja fenállásának szükségességét. Erre a hosszú múltra visszatekintve, dicsekedés nélkül való megnyugvással mutathatunk rá, hogy a „Nyírvidéksoha sem térve el kitűzött irányelveitől, önzetlenül szolgálta a vármegye és Nyíregyháza város közügyeit, és soha sem tért le arról az ösvényről, melyen a tisztességes sajtónak haladnia kell. Bizonyára ennek a következetes magatartásának köszönheti a „ Nyírvidéka vidéki hírlapok éleiében csaknem páratlanul álló pártolást és támogatást, melyben a vármegye és Nyíregyháza város közönsége részéről részesült, idáig, s rászolgálván erre — részesülni fog bizonyára ezután is. Bizalommal fordulunk e támogatásért a közönséghez, azzal az Ígérettel, hogy a „Nyírvidék" az marad ez után is, ami idáig volt, Szabolcsvái megye és Nyíregyháza város közdolgai nyilvános megbeszélésének pártatlan, minden mellék érdeket kizáró organuma. Megőrizzük továbbra is a „Nyírvidékiét annak a tisztességes sajtó ovgauumuak^.aailiííáig volt, s a legnagyobb rigorózilással ügyelünk ezután is arra, hogy az úgynevezett modern sajtó fattyú hajtásai: a személyeskedés, a családi és magán élet szentségébe való undorító beavatkozás s a szenzáció hajhászás, mint mindezeknek a szülő anyja — a „Nvírvidék"-bői továbbra is a legridegebben kiküszöböltessenek. tárcáik. ^ Ev vegén. A földi port lerázva, Hozzád térek most, édes Istenem. Hozzád repül szivem fohásza, Irgalmadért esd — és az végtelen. Hallgass meg engem, mindenségnek atyja, T* nagy, te szent, te jó, örök, dicső ! Ki élsz, mig nékünk szűken osztogatja — Kiszabva — perceit a gyors idő. Letűnt egy év. Hová ment ? Ki ludná azt vajon megmondani ? Rebegve mond az ajkam áment — Tudhatlanok az Isten útai. Letűnt egy év. Miként parányi csónak. Tovább siklik az élet tengerén Óreg hajója ábrándnak — valónak . . . He jó, hogy már sosem jöhet felém ! Mégis, ha visszanézek, Szemembe fájó, forró könny tolul; Oh, mert nekem a durva végzet Csapása faj kimondhatatlanul. Hogy szertefoszlott annyi szép reményem Hogy tünedeznek boldog álmaim ! Csak engem sújt a balsors iy keményen ? Csak én kesergek vad csapásain! Fáj, fáj nekem az élet ! Ily ifjan is már annyit sz«nvedék ! Nincs mód elérni az óhajtott révet? Vagy nem volt még a küzködés elég? Nem jó nekem a múltba visszanézni: Kicsi boldogság, tenger fájdalom . . . I>e mit az ifjú nem kapott, a férfi Megkapja majd, azt bizton várhatom Jöjj hát, újév, előre ! Ármányaidtól félni nem fogok; Ha jó az elhatározás, ha dőre — Bátran kiállók, már erős vagyok. Hű tükre akarunk továbbra is lenni a vármegye és Nyíregyháza város közéletének, a közvéleménynek igazi organuma, melyben minden tisztességes hangon tanott véleménynyilvánítás, mely a köz érdekeit van hivatva előmozdítani, helyt találjon. Ezzel a régi programmal indítjuk útjára az új esztendőben a „Nyírvidék "-tet, tisztelettel kérvén a vármegye és Nyíregyháza város közönségének további támogatását. Tisztelettel a „Nyírvidék" szerkesztősége ós kiadóhivatala. Uj CV, A villanyosság korszakát éljúk. Soha nem hitt, soha nem romélt csodák ragyognak fejünk felett, körülöttünk, fényt és világosságot szóró csodák, melyeknek csak egy a hibájuk: nem adnak meleget. Fény és világosság vesz körűi bennünketHatalmas, nagy problémák lüktetnek agyunkban, csak úgy zsonganak benn a mélységes bölcsességü kérdések — — és a szívünk üres, hideg! Az emberiség megy előre a maga útján. Éa e vándorlásában egyrf; ágasabb régiókba ér; ködbe vesző ormokon keresi a tudományt, az igazságot. Es fáradsága nem hiába való. Szédít' magaslatokra ér. Fellegeket szánt homlokával. Csillagsugarakat fonhat koszorúba; övé az erő és a hatalom. De boldog-e váljon?! S ha tán elesni készülnék a harcon — Hiszen a sorssal kell megküzdenem Hogy kis hitem még akkor is kitartson : Te légy mellettem, édes Istenem ! Kóró. Vásár. Irta: Bródy Sándor. Itthon, falun, kevéssé van kifejlődve a hotel-élet. Vásár volt és a két kocsmában az egyetlen vendégszobát már elfoglalta valami előkelő idegen ; a házigazdám egy festő, nem adhatott éjjelre szállást, hacsak a fiókos divány fiókjában nem akartam hálni. A díványon magán, két külföldi növendéke aludt: egv bajor titkos tanácsos leánya es egy orosz hercegkisasszony, szintén művésznő, őreg és puklis. A nagy magyar községben, amely nyáron művésztelep volt, kevés ur lakott. Különben én miattam lakhalott volna sok is, én egyet sem ismertem és mert éjjelre mégis ott maradtam, barátom, a festő átüzent a szomszédba egy parasztasszonyhoz, hogy hozzák rendbe a tiszta szobát, háló vendég lesz : — Amerikai asszony. Érzéke van a pénz iránt. Már másszor is küldtem neki vendéget, egy korona jár az ágyért. Tiszta, szép a szobája, az asszony is kellemetes! — mondotta a baratom. — No azért kár volt visszajönnie, hogy egy koronáért kiszálljon az ágyából I — jegyeztem meg én, nem is törődve az asszonynyal, az ágygyal. az éjszakai nyugodalommal, amely ugyan várhatott, hajnalkor, magyar szilvórium mellett még a francia akadémikusokat is szidtuk, pedig azok igazán nem vétettek kettőnknek, éjfélkor elhatároztuk, hogy újra kezdjük az egész művészetet, de most már igazán. Hófödte fejünk — a festő is ősz, én is az vagyok — égett a tervtől, a reménységtől, az újra való kezdéstől és nagyon lenéztük a körülöttünk hadarászó ifjúságot, amely az italtól volt mámoros. Mi magunktól, az álmainktól voltunk részegek. Már derengett, mikor szállásomra mentem. A piktor elkísért, hogy a szomszéd kutyának bemutasson. Amikor fáradságos, küzdelmes útjában megáll, hogy kissé megpihenjen, hátrapillant. Viszszatekint ho:szú pályájára, visszanéz oda, ahonuan elindult: a virágos, mosolygó völgybe. Himes pillék játszadoznak odalenn, mosolygó napsugár csókolgatja a nyíló vadvirágokat. Futó patak kacagva, csörtet ibolyás mezók között. Melegség, boldogság houa ez a táj s tüzszirmú rózsaként virít benne a szeretet. És amikor ez a kép elevenedik meg az egyre előbbre törtető emberiség szeme elótt, mély fájdalom és szomorúság ejti hatalmába. Szembe került egymással, hatalmas küzdelemben a szív és az éóz! Az ész maradt a győztes. Van tudományunk egeket hasogató s bölcseségünk tömérdek — de bénává tette szívünket jeges lehellete, S a szeretet birodalma talán nem is tér vissza soha! Gyűlölködő harcok tombolnak közöttünk, szilaj forgatagban. Ami harcos iudulat csak van, ami gyűlölet csak ég szívekben, az mind féfceves' tett üvöltéssel kavarog. Az ész világát éljük! Mindent tudunk, de semmitsem érezünk. Minden jel arra mutat, hogy a nagy emberi közössegek feloszlóban vannak, anélkül, hogy helyükbe kis meleg közösségek lépnének. Egymás ellen törtet a társadalom mindeu osztálya, minden felekezete, minden kasztja. A nagy társadalmi egységek keretei összeomlanak s khaotikus zűrzavar lép helyükbe. Boldogtalan kilátások ezek most, mesgyéjén a múltnak: a jövendőre. Kívánjunk azért egymásnak boldog uj esztendőt ! — Tisza ! Tisza! gyere ki. Jó ember, pesti, pénze van, fizet! — mondotta a kutyának, aki értette a szót, bekísért egészen a pitvarig. Éppen csakhogy az első szobának, azaz a konyhának az ajtaját nem nyitotta ki. (Ezek a magyar komondorok nagyon elpolgárosullak, mások már egészen mások!) Két óra lehetett, hajnal, nyáron és az amerikai asszony aludt. Fontos tudni, hogy ő tnaga sohasem volt az uj világban, hanem ha olt volt két ura is. Az egyik ott halt meg, s valami olombányában, miután kétszer már pénzt is küldött haza. A második ura is kiment, mint favágó működött ott és annyi pénzt küldött haza minden hónapban, mint amennyit nálunk egy katonatiszt keres. (A faluban sokat álmodoztak arról, hogy milyen borzasztó fain és keményfa I liet az, amit ott olyan drágán vágnak.) Az első szobában olajlámpa égett, alkalmasint azért, hogy el ne bukjam, ha hazajövök és betaláljak a másik szobába, az ágyamhoz. Fölvettem a kis lámpái, hogy megnézzem 4 áznépet, miféléié ? Az asszony erőteljes, kedves, nagyon édesdeden aludt, mintha az álom mellét gyönyörködve szivná. Az ember, ha sokat élt és az emberismeret kenyérkeresete, mint nekem, egy látásra csaknem mindent tud az ilyen egysze;ü teremlé?ről. Jo puha asszony, nem fél a gyönyörűségtől, de nem is keresi. A rendes természel, amilyen a legtöbb. A három gyerek — akiket szintén megnéztem, — valamicskét hasonlítottak hozzá. A legidősebb, a leány, aki vele feküdt egy ágyban, alapjában idegen, komor arc, ez az aknamunkás leánya alkalmasint. A második egy kedves kis fiu, — a padkára volt vackolva az ágya, — az uj urától való érzelem, egy komoly parasztember arcil látt m a most még finom vonásain. Leánynak, fiúnak lenszinü ritka haja volt. Annál sűrűbb és szénfekete a szopós, aki az anyja mellett, a dagasztó teknőben feküdi, mint egy ur hanyatt, a két karocskájával megtámasztja a fejét! Fölébredt, amint néztem, rám mosolygott, aztán hátat fordítva aludt tovább. Ez más vére! — góndoltam magamban, de nem fűztem tovább, a pehely barlangban elaludtam nyomban. Óriási lármára, többre, valóságos földindulásra ébredtem föl. Az ablakon át ugy láttam, hajnal van ismét, bizo.