Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)

1906-12-09 / 49. szám

NYIRVIDÉK 1906. december 9. Nyíregyháza városa egynéhány évtized alatt igazán példátlanul, szemmel láthatólag haladt előre. Nem merném azt állítani, hogy olyan túlságosan rövid nadrágos volna a közönsége. A ki nem akar csalni, kénytelen megvallani azt, hogy a kereskedelem s az intelligencia csak a legutolsó évtizedben is oly nagyarányú lépéseket tett előre, hogy az Magyarország más vidéki városaiban példátlanul áll. Még egyszer mondom, maradjunk a tiszta, a higgadt, a józan tárgyilagosságnál. Hagyjuk a személyeskedést a választások idejére, amikor mindnyájunknak módjában áll szavazatunkkal, ha tetszik kapacitálásunkkal is, azt a férfiút támogatni, akit a közügyek vitelére legalkalmasabbnak gondolunk. Ott sem tarlom ugyan helyén valónak a rágalmat, de ez esetben azt a közfelfogás enyhébb elbírálásban részesiti. Ha pedig valakinek köztisztviselőről olyan dolog jön tudomására, mely annak közhivatali minőségével össze nem egyeztethető, amelyért ez méltán megérdemelné talán még a cikkiró által elkövetett meghurcoltatást is, megvan annak az egyenes útja, ott vannak a fegyelmi hatóságok,'hogy felelősségre vonassék; de persze ott férfiasan kikell állani a" nyilvánosság elé, s nem lehet a jótékony ismeretlenség homályába burkolózni. Tény az, hogy sok fontos mozgalom belefúlt már a személyeskedés, az önzés tengerébe. Ne akarjuk mi is ebbe fullasztani reményeinket, óhajtásunkat, különösen ne akkor, amikor annak bevallott fanatikusai vagyunk. * * * A Nyirvidék mult heti számában megkezdődött a vélemény nyilvánítások sorozata a nagyfontosságú kérdésről, a haladást jelentő mozgalomról : Nyíregyháza város önálló törvényhatóság akar lenni! A két részből álló, két pennából kikerült cikket a Szerkesztő látta el commentárral, nagyon helyesen Az első VI. jel alatt elmondottakra nem reflektálok, azok megegyeznek tökéletesen felfogásommal, nézetemmel. A második cikket azonban bajos szó nélkül hfgyni- B íjos, meri nehezemre esnék, ha szó nélkül hagynám e .rovatol t vesztett" cikket. Már a villakérdesek alkalmából is olvastam a Nyirvidékben egy hasonló izü cikket, a melyet akkor is kifogásol'am, mert se tárgyilagos nem volt, sem a közérdeket nem érintette, sem pedig a tárgyhoz nem szólott. Személyeskedésnek pedig nincs helye a Nyirvidék hasábjain, ha csak nem a nyilltérben. Legnagyobb hibának tartom azonban, hogy a c ikk aláírás nélkül jelent meg. A ki a-t mond, mondjon b-t is ! Nim is válaszolnék rá, ha tudnám ki a cikkírója, vagy ha igen, ha arra érdemes, én is leadnám neki a névjegyemet. Dehát térjünk át arra, amit tulajdonképpen mondani akarok. Az említett cikk minden igaz ok nélkül sőt, mondhatnám érlheletlen módon Májerszky Bélát Nyíregyháza város derék polgármesterét támadja. DJ nemcsak ! Megrágalmazza jóbaratait, jó akaróit, segitő munkatársait is>! Miért ? Erre igazán bajos volria feleletet adni, vagy ha igen, visszahullna minden gyanúsítás, minden rágalom, minden csúnyaság arra, a ki ezt el merte mnndarii. Mincsen szükség rá, hogy Polgármesterünk védelmére keljek. Nem szorult ő rá a védelemre, éppen ugy, mint a hogy nincs szüksége a dicséretre sem. A ki csak egy kicsit figyelemmel kiséri Nyíregyháza város fejlődését mióta Ő az első városi tisztviselő, lehetetlen, hogy ne lássa a fejlődést a haladást — az ő önzetlen, odaadó munkálkodását, fáradhatatlan agilitását minden szép, jó, nemes és hasznos iránti érdeklődését, minden arra érdemes ügy iránti jóakaratát. Hosszú volna elsorolni — és mert tudom, hogy vétenék vele az ő szerénysége ellen — az ő munkájának kézzel fogható eredményét, nem csak a városnál, hanem az Egyháznál is. Hálátlan, a ki nem akar lálr.i, rágalmazó, a ki a közérdek szolgálatának leple alatt a sötétből támad — ok nélkül. Most is a midőn az önálóság kérdését szőnyegre hozta — a fejlődés, Nyíregyháza város érdeke és önzetlenség vezérelte. Tessék a képviselő testületet meggyanúsítani, a mely ebben az ügyben egyhangúlag fogadta el a Polgármester indítványát. Hogy a Vármegyének nem tetszik, ám jól van! Helyes. Érthető is a dolog ! Dehát ez még nem minden. Ezt ma már megakadályozni nem lehet, kár is volna, mert Nyíregyháza város önálló törvényhatóság lesz, ha ma nem, hát holnap, ha igy nem hát amúgy — egyesek megkérdezése nélkül. És csak azért ne legyen Nyíregyháza város önálló törvényhatóság a miért Májerszky Béla ül a polgármesteri szákben ? ? . , Quod dixi, dixi! . . . _ • A Ujabb idok. IX. Vissza kell mennem egy pár évtizeddel, hogy egy felette kedves visszaemlékezésemet elevenítsek fel. Kállay Adolf rokonomnál találkoztunk egy délutánon ; ott szereztük e széles jó kedvünket vagy magunkkal vittük-é — nem emlékszem ; csakhogy kártyáztunk, poharaztunk és daloltunk régi jó magyar nótákat. Közkívánatra elénekeltem a Csokonay-féle „földiekkel játszó égi tünemény" kezdetű dalt, ' mikor annak végeztével Andrássy Gyula (az idösbb) kinek megérkezését észre sem vettük, betoppan a szobába. — Bizony szép dal ez — mond — csakhogy megvallva az igazat, én jobban szeretem a víg nótákat. — Nohát kegyelmes uram, melyik a kedvencz nótád — ha ismerem, hát örömmel eldanolom. — Van nekem sok, szólt Andrássy, de legjobban szeretem azt, amely igy kezdődik: „Három piros kendőt veszek, ha fel teszem piros leszek." Persze hogy ismertük mindnyájan — el is fujtuk derekasan. * * * Talán 1894-ben volt, hogy a Nyíregyháza városi" dalárda is versenyre kelt Fiúméban, hogy onnan a jól megérdemlett dicsőség aranygyapját haza hozza. Én is, mint a dalárda védnöke Sarolta leányommal csatlakoztam hozzája. Az eredmény igazolta jogos igényeinket, mert dalárdánk elsőrendű kitüntetésben részesült. Ugy a dalárda, valamint én is leányommal együtt hajóra szálltunk a verseny utáni napon, hogy Abbáziát meglátogassuk. A hajó előrészen egy ismerős alakot pillantottam meg, akiben csakhamar Elek Gusztit ismertem fel. 2 49-ik szám

. kintetben is illetékesnek tartanám arra, hogy ezeket a támadásokat kivédjem, hanem szólok a tárgy érdekeben, amelynek kivitelét én feltéllenül óhajtom, és pedig a megállapítandó anyagi és szellemi törvényes kellékek megléte esetében lehetőleg minél előbb, s amelynek a személyeskedő czikkező, mint ő mondja, fanatikusa. Én nem vagyok fanatikus, s azt hiszem, velem együtt a higgadtabb többség sem fanatikus; mert ha fanatikusak volnánk, akkor nem várnánk még annyira sem, hogy a már létező állapotoknak hü képét megismerjük, hanem rohannánk vakhitlel, vakbuzgalommai a bizonytalan jövőnek. Ha pedig a praedestinatióban való hitét akarta ezzel a cikkező kifejezni nos, hát én még sohasem láttam, - de nem is hallottam - soha olyan emberi intézményt, amely Minervaként pattant volna ki Jupiter fejéből. Minél nagyobb a változtatás, melyet létesíteni óhajtunk, annál körültekintőbben, annál meggondoltabban, s mi ezeknek előfeltétele, annál higgadtabban kell annak lehetőségét, mikéntjét és módozatait megbírálni, megrostálni, s annál több időt vesz igénybe ez az előkészítési munkálat. És épen ezért az egész előkészítési munkálat alatt tegyünk félre minden személyes ellenségeskedést, ha városunk javát igazán, őszintén szivünkön viseljük. Mert ezt a kérdést sem a rabulisztika, sem a rapszodisztikusan odacsapott nagy mondások, sem a jó ízlés határait túllépő személyeskedés nem fogják eldönteni, hanem igen is elfogják dönteni a számok, az ezeken alapuló tényleges állapot, s városunknak tovább haladását kívánó törekvésünk. Azt mondja a jelzett cikknek névtelen irója, hogy az önállóságnak kivitele ma nem érdemes a jóindulatu vármegyével szemben. Hát bátorkodom itt tőle azt kérdeni: mikor érdemes? Talántán akkor, amikor a vármegye intézősége ellenséges szemekkel néz minden szeparalisztikus és nem szrparatisztikus igyekezetet? Akkor talán, amikor ellenséges indulatával meggátolhatja — vagy legalább is hátráltathatja mindenfele intézkedését a városnak ? Sőt éppen azt állítom, hogy ilyen kérdéssel csakis akkor szabad — a „periculum in mora" esetét kivéve — előhozakodni, mikor némi kilátásunk van arra, hogy eddigi gyámunk — jelen esetben a vármegye — a körülményekből kifolyólag nem azt fogja látni, hogy lőle minden áron válni akarnánk, hanem azt fogja mondani: „Megértél, tudsz már a magad eszével gondolkodni, — hozzájárulok ahhoz, hogy a magad embere légy, hogy szakadj el eddigi istápolódtól". Hiszen mi nem akarunk ugy elválni a vármegyétől, mint kitagadott gyermek szülőjétől. Nekünk — geográfiai, politikai, társadalmi összeköttetésünk megmarad Szabolcsvármegyével akkor is, am'kor majd nem állunk az ő fennhatósága alalt. épen ugy, mint megmarad a gyermek összeköttetése szülőivel azután is, amikor szabad szárnyon jár. És kérdeni, nem szebb dolog volna-é az, ha közös, békés megegyezés folytán jön létre az önállósítás, (amit a vármegyének minden állítólagos jóindulata dacára i; nehezen hiszek) mint ha ellenségeskedés a szülője, erőszakoskodás a megteremtője ? Vegye ezt a cikkiró higgadtan, józanul százszor fontolóra, s bizony mondom, hogy kénytelen lesz — akarva, nem akarva — szavaimnak igazságot adni. testű fejét, feleségem azmban ájulva esett össze, ugy hogy karjaimba kellett őt hazahoznom. Ezen idő óta folyton azzal képzelődik, hogy az erdei fészkekből kígyók másznak szobáinkba. Minden reggel első teendője kiküldeni a cselédet, nézze ineg, nem mászott e kígyó a folyosóra vagy az előszobába. Sokat mosolyogtam ebbeli félénkségén s igyekeztem megnyugtatni, hogy ily veszélytől nincs mit tartania, ö azonban máig sem merészel esténként egyedül kimenni az erdei parkba. Nem szükséges talán előtted magyaráznom, hogy mint erdésznek az év legnagyobb részét hegyek közli erdei lakomban kell töltenem, feleségem pedig soha sem kívánt tőlem lávol maradni. Ezek előrebocsátása után rátérek tulajdonképeni elbeszélésem tárgyára. Tehát a napokban gyönyörű őszi délután lévén, vadászszenvedélyemtől sarkaltatva nyakamba akasztottam fegyveremet azon boldog reményben, hogy legalabb is egy őzgidával vagy zergegödölyével térek vissza. Miután feleségem meggyőződött, hogy vastag szarvasbőr-lábszárvédőim és pár.czelíngem rajtam vannak, sok figyelmeztetés után útra bocsátott. Ruganyos léptekkel haladtam a lankás hegyoldalon, biztosan sejtve e tájon jó vadat. Reményem nem volt alaptalan, mert alig tiz perez múlva gyönyörű szarvasbika került puskacső elé. Minden idegemen reszketés fu'ott át azon gondolatra, hogy a gyönyörű vadat elejthetem. Macskaként lapultam meg a hegyoldalon egy kiálló sziklatő mögött biztos lövésre várva. Nem sokára szemközt fordult velem a szép állat s én füle alá irányítottam a csövet. A lövés eldördült s egy hangos bődüléssel elterült a szarvas. Ebben a pillanatban fájdalmas szorítást éreztem jobb vádlimon, mintha hirtelen valami vaskapcsot srófoltak volna rá. Midőn izgalomtól lázban égő szemekkel lábamra tekintettem, egy kar vastagságú viperát láttam rátekerülve. Nyomban kirántottam vadászkésemet s egy pillanat múlva két darabban vonaglott előttem az undok féreg. Ez ulán az elejtett szarvashoz siettem és konstatáltam, hogy egyike a legszebb példányoknak. Boldogan lépkedtem haza felé, hogy a csinos vadász zsákmány haza vitele iránt intézkedjem, előre képzelvén feleségem örömét. Meglehetős hideg vérem lévén, csakulközben jutott eszembe a vipera kaland. Elhatároztam, hogy erről a feleségemnek mit sem szólok. Mire haza érkeztem, öreg este lett. Ekkorára alaposan megeheztem. Feleségem otthon izes őzcombbal várt. Senki ugy bepácolni és elkészíteni nem tudja az őzeombot, mint ő. Jól bevacsoráztam — mivel ..z őzet rendkívül szerelem — s közben elmeséltem, hogy a szarvast mily szépen teritettem le. Ekkor eszembe jutott a vipera, melyről mélységesen hallgattam, de titkon megtapogattam a vádlimat, hogy nem dagadt e meg ? Miután meggyőződtem, hogy semmiféie bajom sincs, újra szeltem egy jókora darabot az őzcombból, amit soha oly jó étvágygyal nem fogyasztottam még el, mint ekkor. Rendes szokásom az, hogy evés után soha sem fekszem le, hanem akármily idó van is, sétálok egy egy félórácskát a szabadban. Most nem tudom miért, de nem volt kedvem kimenni. Mintha a feleségem vipera félelme átragadt volna rám is. Miután kis lányomat lefektettem, ledobtam magam is ruháimat. Fáradt és kimerült lévén boldogan dőltem a lágy párnák közé s pár pillanat alatt az álom isten szépen elringatott. Nem tudom meddig aludhattam, de egyszerre ugy képzeltem, hogy a szomszéd szobából valami nesz üli meg füleimet. Hálószobánkból az ebédlőbe nyillik az ajtó. M:kor ide benyitottam, mindjárt a küszöbnél valami ruganyos, gummiszerü tárgyat éreztem lábaim alatt, minlha vízbe ázott kötélre léptem volna. Óvatosan emeltem fel a szőnyeget, hogy mi van ott. De alig hogy ezt tettem, halálsápadtan tántorogtam vissza. Ket sárga fényű szem világított rám a sötét szobában segí sziszegő pöttyös kígyó öltögette mérges fullánkját felém, egyike a legveszedelmesebb fajtáknak .... Egy pillanatra megdermesztett a félelem. A következő percben villámgyorsan ugrottam az ajtóhoz s azt magam után becsapva, a kulcsot megfordítottam a zárban. Ezután a hátsó ajtón keresztül a folyosóra siettem, hogy az ebédlőben maradt kigyót valamiképen ártalmatlanná tegyem. A folyosón legnagyobb bámulatomra a feleségem jött velem szentbe az ellenkező irányból . . . Rémülten kiáltottam felé, hogy ne menjen az ebédlőbe, mert ott kigyó van . . . Feleségem szótlanul állolt egy kis ideig. Azután szemrehányólag válaszolt: — Te engemet ugy sem szeretsz már Szigfrid — mondá végleien szomorúsággal — csak hadd csipjen meg a kigyó, be akarok menni . . . Képzelheted, mily féktelen düh fogott el, erre az ostobaság hallalára. — Hát ha megbolondultál — viszonzám — csak eredj és csipesd meg magadat , . . Ez után őt otthagyva visszasiettem a hálószobába, hogy legalább kis leányomat megmentsem. Legnagyobb rémületemre azonban a hálószobát üresen találtam, őrültként rohantam vissza újra a folyosóra az ebédlő felé. Mikor ide visszatértem az ebedlőnek a folyosóra nyiló ajtaját tárva-nyitva találtam . . . Valami csodás kábultság fogott el. Oly rejtélyesnek, oly misztikusnak tűnt fel előttem ez az egész dolog . . . Képtelen voltam gondolkozni, sőt azt sem tudtam megkülönböztetni, hogy nappal van-e, vagy éj ?.. Mint az álomkóros a delej hatása alatt, úgy támolyogtam be az ebédlőbe. Itt azután rémséges látvány tárult szemeim elé. A pöttyös kigyó ott volt az ablakpárkányon karikába csavarodva . . . Kis leányom a díványon feküdt márvány-fehér arccal, feleségem pedig a padlón elterülve és mindkettő — halott volt! . . . Vad kin nyargalt át a szívemen s egy velőtrázó kiáltással ájultán zuhantam a holttestek mellé . . . Ez után nem tudom mi történt, csak arra eszméltem fel, hogy valaki a szívem tájékát dörzsöli s egy puha, meleg kéz nyugszik a homlokomon. Mikor szemeimet felnyitottam, legnagyobb meglepetésemre az ágyban találtam magamat, melynek szélén feleségem és kis leányom ültek. — Nagyon rosszat álmodhattál kedves Szigfrid — ntondá nőm szelíd aggódással. — Olyat ordítottál, hogy szinte megrémültünk . . . Hál' Istennek nircs semmi bajod ugye? No, adj egy csókot édes! . . . * Azt hiszem édes barátom, — szólt Szigfrid, miközben mosolyogva verte le szivarja hamuját — hogy ehhez nem kell kommentár. Zalionyay Ferenc. Épitési terveket ===== ^ \ A „ b Á a r* < i EEEEEEEEEE

E^ Szucl

iy Jozsef e'P

itőmeste

r UlthUll JirhZl l és költségvetést ui^ouii n ü s £ l L Nyíregyháza, Kállói-u. 45.