Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 27-52. szám)
1906-11-25 / 47. szám
XXVII. évfolyam. 48. szám. Nyíregyháza, 1906. évi december hó 2. JSÍYÍRVIDÉK. Y A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK W és a SZABOLCSMEGYEI TANÍTÓEGYESÜLET HIVATALOS KÖZLÖNYE. qos> Megjelenik hetenként egyszer vasárnapon. »o&> Előfizetési feltételek : Egész évre 8 korona. Fél évre 4 Negyed évre . 2 Egyes szám ára 20 fillér. Szerkesztőség és Kiadóhivatal: SKOLA-UTCA 8. SZÁM. Telefon szám: 139. Kéziratokat nem adunk vissza. Hirdetések nagyság szeiint számíttatnak. A nyilt-téri közlemények dija soronkint 00 fillér. Apró hildetések 10 szóig 40 fii., minden további szó 4 fii. Vastag betűvel szedelt kétszeresen számit. Karácsonyi vásár, (V. I.) Maró gúnynyal telt indúlatok, gondolatok kergetik egymást lelkemben, agyamban. Szinte jobban szeretném eldobni ezt a tollat, hogy hallgassak mélységesen, mélyebben a sírnál, a siket éjszakánál; majd meg szívesen kiállanék a piac közepére, hogy torkomat rekedtté kiabáljam, s emberfeletti hanggal felrázzam a nyugvó lelkeket. De a hallgatást, miként a néma gyermek szavát, meg nem érti senki, a kiáltó szó meg elhangzik, elrepül a puszla sivatagban. Én pedig azt akarom, hogy beszédem ne legyen pusztában elhangzó szó; hogy mindenki meghallgasson, mindenki megértsen. Szegény elhagyatott, lenézett árva gyermekről fogok most beszélni. Arca vánnyadt a hidegtől, a koplalástól; haja kócos, ruhája rongyosa gondozás hiánya miatt; tekintete félénk, hangja gyenge, járása bizonytalan; hiszen mindenütt, mindig szeretetlenséget tapasztalt. Hányszor gúnyolták, hányszor megrugdosták nyíltan, kendőzetlenül! Hogy pirult ki sápadt arca a szégyenkezés miatt! Nem övé volt a szégyen; hóhérait, gyilkosait illette az, akik pimasz üldözésükkel, gyalázatos megvetésükkel a szegény árvában csak a bizalmatlanságot növelték. Isten csodája, hogy megélt szegény. De nemcsak megélt: fejlődött is, dacára mostoha viszonyainak, bőségesen hullatott, keserves könnyeinek. Fejlődött is. Nem az a rongyom gyemnek többé, aki azelőtt volt; arca beesett még, de szeme csillog, s hangja nem remeg, mikor odakiáltja gunyolóinak: Adjatok helyet magatok között, mert én élek, mert én élni akarok! Igen. A mi árvánk, a mi földön futónk: a magyar ipar, él és tért követel magának. Nem kér, nem könyörög alamizsnáért: munkájával, érdemével akarja a szíveket, a jóknak becsülését, mindnyájunknak méltánylását, önnön szorgalmának méltó gyümölcsét, kiérdemelni. S mi, magyarok, akik oly könnyen tudunk lelkesedni, elzárnók fülünket a kiáltás elől? Megtagadhatnók-é segédkezünket tőle, vérünk vérétől, majdani erősségében mindnyájunk büszkeségétől, sokaknak fenttartójától? Megbocsáthatnók-e magunknak — megbocsáthatná-é nekünk az Isten azt az öngyiln u Költemény. Irta : Kias Pál. Elhatároztam, hogy nem írok többé verseket. Nem régi ez elhatározásom, igaz, de annál szilárdabb. Nem írok pedig azon az alapon, melyen a görög bölcs tűzbe vetette verseit, mondván : minek irnék én, mikor vannak, kik már előttem sokkal szebban irtak. S büszkén mondhatom, hogy én e tekintetben a gqrüg bölcsnél sokkal szilárdabb alapon állok, mert az bizonyos, hogy az öreg remekmüveket égetett el. Valaki azt a — bár indiszkrét, de jogosult kérdést vethetné föl előttem, hogy — hasonló alapon, miért írok prózát? — Tény, hogy zavarba hozna pillanatra, de rövid gondolkozás után egy viszontkérdéssel felelnék: Hát hol van az megírva, hogy az emberiség csak remekműveket olvasson ? Hiszen akkor a világ legnagyobb könyvtára is elférne egy ablakpárkányon ! — Amely felelet, bevallom, nem volna következetes tőllem, de hát nem is az a fő, hogy az ember következetes feleleteket adogasson, hanem, hogy kényes helyzetekből jól kivágja magái. De meg a prózát határozottan igazabb, termesze tesebb eszköznek tarlom gondlataink kifejezésére a versnek Versben irhát Ovidius, aki versben gondolkodik, versben irhát az, kinek eleve bevallott célja művészi külsőt adni magasztos eszméinek, de ha én hölgy volnék, mindig csak a legmérsékeltebb bizalommal viseltetném az oly imádó iránt, ki versben tárja elém szivének állítólagosán legőszintébb érzelmeit, mert ahol már a forma is mesterkélt, milyen lehet ott a tartalom ! — S ez ellenszenvemet a kötött beszéd iránt annyira fönntartom, hogy prózában irok akkor is, midőn lirai költeményre való gondolatom, illetőleg olyan gondolataim vannak, melyeket rendszerint az alanyi költemények különböző sémáiba szoktak nyomorítani. kosságot, melyet a magyar ipar iránt való részvétlenség következtében nemzetünk pusztulása által önmagunk ellen követnénk el? Nem és százszor nem! No és ha nem: most hallatja szavát a magyar ipar: hallgassuk meg azt! Tőlünk, a nagy közönségtől, függ minden; az ő élete, az ő fejlődése, az ő felvirágzása; elbukása, halála. Lehet belőle hatalmas óriás, istenáldás, ha felkaroljuk; lehet belőle vézna csöppség, mindnyájunk átka, ha elhanyagoljuk. Harmadik eset a külföldi áruk tolakodó, zajos beözönlése miatt nem lehetséges. Közeledik a szent Karácsony. A szeretetnek, a családoknak örömünnepe. Az emberiség legszebb érzelmei akkor lángolnak legtisztábban, legmagasabban. Szíveink megnyílnak a szenvedők, az éhezők előtt. Karoljuk fel a mi nemzeti árvánkat is, hadd legyen néki is karácsonya! Hozzátok szólok, kereskedők! Használjátok fel a karácsonyi vásár alkalmatosságát a magyar áru terjesztésére! Hozzád szólok, vevő közönség! Fedezd karácsonyi szükségleteidet magyar áruval! Ujabb idők. VII. Fráter Sándorra, akinek jeles szellemi tulajdonságait mindnyájan ismerték, valóban el lehet mondani, j hogy messze esett a fájátólApia Fráter Benedek — a tisztességes magyar 1 urnák mintaképe — nem rendelkeze t a fiának e kiváló tulajdonságaival; különösen a tollforgatás volt gyenge oldala és nem volt elég gyakorlott nevének aláírásában ] sem. | Igy. p. o. nem mindég sikerült neki Benedek keresztnevének a leirása, s gyakran megesett rajta, hogy eként irta le a»t: Beneked, s még gyakrabban, hogy: i Bel. ened. Hires volt különben jó étvágyáról — s ez okozta halálát is ; talán 1847-ben történt, hogy bement Kallóba a megyei gyűlésekre, de oly későn érkezett oda, hogy a nagy vendéglőben már csak habart paszulyt adhattak j elébe. Ebből aztán bekebelezett 5—6 adagot, s délután már betegen haza indult, de már a Kis Elek tanyájánál kiadta lelkét. * Ha jól emlékszem vissza 1893-ban történt, hogy a Nagykállói járás szolgabírói hivatal vizsgálata alkalmával maga a főszolgabíró Zoltán István öcsém tett engem Szerelmes versikéknek lelkes hivei ! Lehet, hogy Önök ezeket olvasva, még talán neheztelnek is rám. Pedig higyjék el nekem, nagyon keveset veszítenek azzal, ha gondolataimat vers helyeit prózában oh ássák. Akkor meg hát minek haragudjunk mi egymásra ! • * * Az eset nem tartozik a ritkábbak közzé. Megjelenik egyszer valahol egy kis leány. Azért mondom csak .egyszer és „valahol," mert hiszen olyan mellékesek itt a hely és az idő. Oly mellekes, hogy ez a kis leány éppen egy szalonban jelenik meg. Szőke haja valami tiszla derűvel vonja be homlokát s lövel egy sugarat kek szemeire is s azoknak épen a kellő közepén keletkezik egy aranyos fénypont, melyen keresztül be lehet nézni a szembe s a szívbe, hol a vidorabb halandó, a mennyországot látja, tele huncutkodó angyalkakkal, az ábrándos ifjú pedig semmit, semmit, csak egy kéklő végtelenséget, melyben egyszerre csak megjelenik Ámor . . . megfeszíti ijját . . . zzzz . . . repül a kis nyil ... s szegény ifjú meg van sebezve . . . De most veszem csak észre, micsoda áldatlan munkába fogtam. Ember, ki Isten legtökéletesebb esztétikai alkotásának, a nőnek szépségét próbálod ecsetelni, nem gondolod-e meg, mily óriási, mily lehetetlen e feladat. 11a vissza tudná is adni érzékeny és finom tollad hiv.rn e tünemény legapróbb részleteit, akkor is csak egymásután s csak képzelőtehetségünkkel csodálhatnánk mindama szépségeket, melyek a valóságban egyszerre gyönyörködtetik legközvetlenebb érzékünket, látásunkat. S te festő, ki oly büszke vagy rá, hogy e szepsegeket egyszerre tárod elénk, nem gondoltál-e arra, hogy müved néma, mozdulatlan s hangjának kifejezhetetlenül édes csengésével, bizsergető nevelésevei, mozdulatainak c ?iklandozó változatosságával el nem ragadhat s nem gondoltál e arra, mennyire hiányzik müvedből az a delejes melegseg, mely oly különös légkörbe helyezi a figyelmessé arra, hogy az ő járásában 3 községben, de különösen Nyiradonyban nagyban terjed a daeoromán szellem. Nem volt sürgősebb dolgom, mint a legközelebbi közigazgatási bizottsági ülesben ezen sajnos körülményt előa ni és kérni a bizottságot, hogy ezen veszélyes mérveket öltött mozgalom korlátozása sőt megszüntetése érdekében a kellő lépéseket megtegye. A bizottság megdöbbenéssel vette e jelentésemet, megköszönte a főszolgabírónak kellő időben történt figyelmeztetését, legott elrendelte ugy a községi ügykezelésnek, valamint az elemi iskoláztatásnak szigorú megvizsgáltatását s ennek megejtésére egy 3 tagu bizottságot küldött ki. E bizottságnak tagjául pedig elnökletem alatt ifj. Szunyoghy Bertalant és Péchy Gyulát jelölte ki. Magunkhoz véve a főszolgabírót és tanfelügyelőt már 8 napon belől kiszálltunk Adonyban s megtartottuk a vizsgálatot. A vizsgálat eredménye teljes mérvben igazolta a főszolgabíró tapasztalatait és a mi aggodalmainkat; ugy hogy a közigazgatási bizottság, tekintettel arra, miszerint a román szellem csiráit kizárólagosan a felekezeti iskolákban látta elhintve és ápolva, feliraton kérte a kultuszminisztert, hogy ezen nemzetiségi üzelmeknek a felekezeti egyházi főhatóság utján vessen veget s ha az másként nem sikerül, hasson oda, hogy Szabolcsvármegyének e három g. kath. hitközsége a Herczeg Primás elhatározásával a Nagyváradi g. kath. püspökség fenhatóságának keretéből ki, és a minden izében hazafias munkácsi püspökségbe bekebeleztessenek. Hivatalból hasonló szellemben irván fel a miniszternek, a miniszter ugy nekem valamint a bizottságnak a legerélyesebb eljárást helyezte kilátásba ugy az iskola vezetőséggel, valamint Bável Nagyváradi püspökkel szemben is. Eredmény: Nem telt bele eyy hó, és I'ável püspököt kinevezték v. /;. t. tanácsosunk. Természetes, hogy szárnyszegetten hullottunk alá hazafias lelkesedésünk magas regióiból. Vigasztalásul csak az szolgál, hogy más vezetés alatt — amint illetékes helyről hallom — most már javultak az Adonyi állapotok. * 4 * Az én Halászi telektanyám mindég biztos téli menedékhelye volt a kóborlásban kifáradt koldusoknak és harmadrangú czigányoknak. Mi az a 3-ad rangú czigány? Erre a czigány felfogás és czigány jogszokás ad megfelelő választ. Első osztályú czigány u. i. a muzsikus, ^-ik osztályú a vándorczigány és 3-ad rangú a faluvégeken letelepült, vályogvetéssel és egyáltalán sármunkával foglalkozó czigány. Vallásuk, illetve felekezetiségük pedig mód nélkül ingadozó. Rendszerint oda szegődnek, amely felekezet az illető községben dominál, s mindég készséges tárgyai voltak az elkereszteléseknek. nőt s oly kellemes, oly kéjes befolyást gyakorol reánk, — talán épen hatodik érzekünkre. . . . Nem, nem végzek én kontár munkát s csak annyit mondok a kis leányról: szép kis leány, igy legalabb mindenki saját Ízlése szerint képzelvén el őt, mint én, oly szépnek fogja tartani. E kis leányt meglátja egy ifjú. Sajátságos érzés keletkezik benne. — S ennek a sajátságos érzésnek nincs neve. Különös, de tény, hogy bár sok millió ember érezte már ez érzelmet, senkinek sem jutott eszébe vagy senki sem tudott nevet adni neki. — Nevezik szerelemnek. Pedig mennyire távol áll ez a tiszla, ez a gyönyörteli, ez a zavartalan érzés a szerelemtől, melybe már keveredik egy cseppnyi emberi gondolat s legalább egy cseppnyi keserűség ... De utóvégre is én nem vagyok nyelvújító. Azért csak annyit mondok, hogy az ifjúnak megtetszik a kis leány. Hát van-e ennél terme^zetesebb dolog a világon? Aztán beszélgetnek. 0. azok a beszélgetések! — Mily ostobaság, mily gyötrő unalom volna azt egy harmadiknak végig halgatni s mily égi gyönyörűség azt a kettőnek végig élni. Nem kezdik ős általánosságokon. Nincs itt szó flírtelésről. Észre sem veszik, hogy mír bent vannak „a dolog közepeben' (no ebben azonban azért van része az ifjúnak is) s attól kezdve folyik a beszéd meg nem szakadva, vidáman, szellemesen, egészen addi£, mig rövid időre a szem veszi át a nyelv szerepét. 0, mert a szem m'g gyorsabban, még érthetőbben tud beszélni. — Legalább igy gondolja ezt az itju. A kis hölgy meg úgy szeret ilyenkor ingerkedni. — Lissa, pedig én nem vagyok szép, en csúnya vagyok, én nem vagyok okos, én ostoba vagyok, én nem vagyok kedves, én kiállhatatlan vagyok. No mondja meg őszintén, nem kiállhatatlan vagyok én? S midőn e beszéd merő ellentéteül még sokkal szebbé, okosabbá varazsolja arcát a ragyogó vidámiá 0',