Nyírvidék, 1906 (27. évfolyam, 1-26. szám)

1906-04-08 / 14. szám

N Y I R V I D E K 2 14-ik szám

. ___ Vásárcsarnok elhelyezésére igen alkalmasnak vélem, a szabályozandó Zöldség-teret. Ez a t r, méreteibeu elég kényelmesnek mutatkozik e célra; a város közepén foglal helyet; benne közlekedési akadályt nena képezhet a csarnok elhelyezése. A Városház-tér, a Széchényi-tér, a Megyeház-tér és a Zöldség-téi egymás közelében levő olyan tekintélyes méretű területek, amelyek városrendező szempontból nem megokoltak, úgy hogy az utóbbinak c-arnok céljára való felhasználása, semmi tekintetben hátrányos nem lenne. Inkább előnyös volna a vásárcsarnok ide helyezése, mert a belső terek okozta „emborras de richesse''-t megszüntetné, Ismétlem azonbau, hogy p-aejudicálni nem kívántam. Mint minden tárgynál, így enuél is fontos és lényeges szerepet játszik a létesítendő csarnok építési költsége. Erről ma még korai volna behatóan tárgyalni, minthogy a helyi viszonyok adta adatok nincsenek összegyűjtve. Nem tartok azonban kizártnak olyan megoldást, amely mellett a költségek, a jövedelemből amortisálódnának. Jelen cikkem megírásánál más cél nem vezetett, mint felvetni a vásárcsarnok eszméjét, hogy e gondolattal tervszeriileg is foglalkozzunk. Ne tartson vissza senkit az, hogy Nyíregyházánál nagyobb városoknak sincs még vásárcsarnoka; mert ha azoknak még uincs is, lehet, hogy azok Nyíregyháza példáját követni fogják. A létesítéstől talán még messze vagyuuk, de ahhoz már nagyon is közel, hogy foglalkozzunk a piac-rende'zés kérdésével. S ha ehhez hozzáfogunk, vége?zük azt tervszenileg és végleges helyességgel, mert a szabad ég alatti piacok mellett szólani manapság már — azt hiszem — senkinek sem jutna eszébe. Elég a nagyvásárokat és idény piacokat kinn hagyni a szabad ég alatt, de a mindennapi szükséglet kielégítésére szóló piacokat vigyük fedél alá, védjük meg önmagunkat a hozzánk tartozókkal együtt! Pisszer János, oki. építőmester, építész. A mezőgazdasági munkás-bérmozgalmaknak okai és azok megszüntetésének kérdése. A „Budapesti Hírlap" 21-lk számának gazdasági rovatában Ereki Károly foglalkozott a mezei bérmozgalmaknak a természetével és cikkeben olyan dolgokat is állit, melyek célszerűség szempontjából kifogásolhatók. Nevezetesen cikkíró a mezei socializmus, karöltve a kivándorlás megszüntetésének kérdésében a többek között azt ajánlja, hogy a gazdaközönség lépjen azonnal az intensiv gazdálkodás terére, amikor nagyobb tiszta jövedelemre tévén szert, jobban fizethetné munkásait, mi által befogná vágni azok elégedetlenségenek forrásait. Dehát eltekintve attól, hogy az intensiv gazdálkodás bő munkaerőt feltételez, ami hazánkban ma már — mondhatni — sehol nincsen meg, piac is kell annak az intensiv gazdálkodás terményeinek értékesítésére, ami csak kis részben van meg hazánkban, Igy tartott ez két percig. Egyezer csak haragos útitársam gúnyos mosolygását hallom. Ránéztem. Ő is én rám. — Botrány ez kérem ! Határozott botrány! Ilyet irni egy előkelő lapba, llogy a biosz anthrópón nem egyébb, mint egy assimilációs és disszimilációs procedúra. Hál ki hiszi ezt ? — Tessék ? — Azt kérdem hiszi e, hogy az élet egy assimilációs és disszimilációs processzus, s hogy ez a disszimilációs processzus képes nemcsak deliriumot, de Gretinizmust, Myxoedemát sőt — ne üsse meg az embert a gula — Basedero-belegséget is előidézni ? — Bocsánatot kell kérnem, de nevezett urakat egyáltalán nincs szerencsém ismerni, . . . lévén én a jogtudományok hallgatója Debrecenben. Sajnálkozva nézett reám. — Sajnálom fiatal barálom, igazán sajnálom. Ön azt hiszi, tudományt hallgat. Tév.el, tn mondom, teved. A jog nem tudomány. Tudomány csak egy van a világon, egyetlenegy : az orvos tudomány ... az sem ér semmit. Fölényesen kezdett mosolyogni. — Nem ér semmit. Igen, nem ér semmit. Iligyje el ezt, mert én mondom Önnek, egy olyan, férfiú, ki sokat tapasztalt és sokat szenvedett mig nagy emberré lett. — — Ön tehát nagy ember ? — Ufej van. Boldogan tekintett rám s valami ihletszerű pir kezdette elborítani arcát. — Ön nem sejti, kivel beszél ? — Ö.-zintén megvallva nem. — Én Jámbor Mihály vngyok. — Nagyon örvendek. — Ön nagyon örvend . . . nem rossz, Ön nagyon örvend s egyébb semmi. Hja persze, persze, az Önök fejét megtömik rothadt extraktumokkal, másfélezerév előtt elhalt könyvmolyok rögeszméivel, de hogy ezalatt nem úgy mint pl. Németországban, ahol munkaerő is inkább van, d- piac L van, pénz is bővebben van. De meg, valjuk meg az igazat, gazda közönségünk nagy ívsze nem is bir elég ismerettel az intensiv gazdálkodási rendszer meghonosításában. Én. ki egy hosszú életen keresztül a mezei munkásnéppel közvetlen érintkeztem, mint ilyen egészen ismerem azok lelki világát, a mezei, vagy az u. n. paraszt szoeiálizmusnak, valamint a kivándorlásnak is igazi okát a nagy társadalom elanyagiasodásában keiesem és találom fel. Általában megvagyunk romolva erkölcseinkben, mindenekfelelt pedig meg van romolva az u. n. művelt társadalom. Igen. Atalában bálványimádók, az aranyborjúnak vagyunk imádói, naág pedig nem annyira azért, hogy a nagy vagyon hiúságunknak hízelegjen, sokkal inkább, hogy telhetetlen érzéki vágyainkat, igényeinket kielégíthessük. Igen. Atalában, csak valljuk meg az igazat, mi mívelt osztály, vizet prédikálunk és bort iszunk. A nép, a míveletlen n*p, az a plebs contribuens, mert idáig nem látta meg a mi képmulatásunkat a maga együgyüségében, nem de morálizódelt De ma már egy jelentékeny részének felnyílt a szeme, ma már lát, jóllehet nem épen jól lát, a nagy világosságtól káprázik a szeme, kettőt is lát egy helyett, de majd megerősödik valamennyinek a szeme. Sok szenvedés, sok csalódás után, de megerősödik — és akkor lesz jó világ. Legalább én hiszek az emberiség feltartózhitallan, végleg feltartózhatatlan előrehiladásának igazságában a tökéletesedés felé, mi az egyetemes és józan felvilágosodás eszméjét feltétlenül kell, hogy magában foglalja. Legnagyobb hibát követtek el- pedig földbirtokos társaim a mezei munkás-bérmozgalmak előidézésében hazánkban azzal, (mely mozgalmak egyik tünete a kivándorlás) hogy az utóbbi időkben rendszerré vált a legtöbb megyében a birtokok berbeadása s a nagy, egészségleien verseny folytán a vállalkozók oly magas bérösszegeket Ígértek, hogy bérgazdaságukkal tisztességes úton-módon a legtöbb részű i a legjobb akarat mellett sem tud kijönni es földbirtokos társaim, tekintet nélkül a pályázók erkölcsi minőségére, a telhetetlenség szenvedélyétől hajtatva, annak adíák ki bérbe birtokaikat, aki egyenlő anyrgi biztosíték mellett, legtöbbet >"gért érte. Ezeknek a bérlőknek a legtöbbje aztán, hogy kitudja venni a birtokbol a nagy bérösszegeket, amellett uraskodhasson is, gazdagodhasson, olyan terheket rak a birtokot környező munkás nép vállaira, minőkről az a régibb időkben, mikor a földbirtokosok általában maguk, házilag kezelték birtokaikat, még hallani sem hallott. Bizony nem az a baj, hogy hazánkbaa-italában 1—2 korona közölt mozog a napszámból', amint ezt Ereki Károly állítja, mert nem napszámból él hazánkban a mezei munkás, sokkal inkább tulajdonképpen a feles, illetve a harmados földek termése tenné fő jövedelmének forrását, mely földmunkák ulán átlagosan 3—4 koronát is megkeres olt a hol naponta, hanem az a I aj, hogy a bérletrendszer következtében ma már a mezei munkás általában nem kap elegendő feles, illetve harmados földet, azt is csak földuzsorára kapja, az a baj, hogy a földeknek a javát a bérlő évek során kalászos veteménnyel veti be, szabad gazdálkodást folytatván. Az a fő baj, hogy ma már mindenki sokat akar markolni: a földtulajdonos is, a bérlő is, utánunk menve a mezei munkás is. Szóval telhetetlenek vagyunk. Megvagyunk romolva erkölcseinkben. más is történik, hogy támadnak emberek, akik bámulatba ejtik a világot, erről persze tudomást som vesznek. Ez a baj. — Talán Ön ... ? — Igen. — Mély tiszteletem jeléül leteltem az újságot és felállottam, de ő helyet mutatott és komoly hangon szólt : — Meg fogom Önt ismertetni egy nevezetes férfiú élettörténetével. Halljuk! Kezdclt érdekelni a dolog. Mi az ördög lesz ebből — Tudnia kell legelőször is, hogy boldog házasságom második évében fiam születelt. — Gralulálok. — Mit, Ön gratulalni mer ? — kiáltott mérgesen. — Természetesen, fia születéséhez. — Hja per.-z\ persze, ... Ön nem tudhatja, hogy fiam születése feleségem halálába került. Nagyon jó aszszony volt. Gyönyörű temetést rendeztem számára. Csak maga a koporsó belekerült 500 forintba. Hát még a debreceni dalárda. A fősúlyt azonban a kriptára fektettem. Mondtam is a pallérnak, épibe magasabbra. Nem használt. Mi közöm nekem mindehhez ? — Jól sejtettem. Bemegyek a kriptába, leborulok szeretett nőm koporsójára, felállók s a kriptába vágom a lejemet. Hirtelen tejembe s?áll a vér, elszédülök, hanyattvágódom s aztán nem tudom mi történt velem, mert csak harmadnapra lértern magamhoz. — De most már szerencsésen túl van rajta Uraságod ? — Az esésen ? Ö, már huszonöt év óta. De a következményei nem hagytak el, azok ma is visszatérnek még pedig folyton rövidülő időközökben. Nekem csak az tetszett, hogy mindezt olyan élvezettel adta elő, mint valami kellemetes mulatságot. — De méltóztatott talán gyógykezeltetni ? — Bagattel ! Nefn tudtam én még akkor kellőleg méltányolni bajomat. S képzelje, mivel gyógyitottam. 1906. április 8. Vajha a társadalom irányitói felismernék még idejekorán hazánkban veszedelmes munkás bérmozgalmainknak igázi okát s tennének róla. Különben egy pár évtized múlva ott leszünk, ahol ez idő szerint van a muszka társadalom. Kálmánczlielyi János. Megjegyzések a kisvasút ügyében. Hony sóit, qui mai y p^ise. A „Szabolcsának épen most kezeimhez került „Motor üzem a gyakorlatba" cimű közleményéhez hozzá kell szóllanom, mert azon kezdi, hogy „Nyíregyháza város mindenhez hozzá szóló embereinek két hálás tárgy áll rendelkezésükre, az egyik a válság, a másik a kisvasút üzeme". Ezt a kis gyengénszurót félig-meddig magamra vehetem, mert bár a válságnak megoldásához épen úgy nem konyítok, mint más sem; a kisvasút üzeméhez nyilvánosan hozzá szóló „emberek" talán én voltam: még pedig csak tréfásan, nem pedig szakszerüleg. Mert mi, már hogy t. i. én, a gépészmérnöki, electrotechnicai, vegyészeti elméleti ösmereieinket tanusiló diplomát ugyan azon műegyetemen szereztem mint az én tisztelt jó barátom Schlichter Gyula, a „Szabolc,"-nak szerkesztője, aki kimondotta, hogy ezen egyszerű electromos benzin motor önszabályozó készülék kezelőjének részéről „egyedül a szabályozó ellenállás igényel kezeléit. Ezzel is csak annyi a leendő, hogy ha a gépész sebesebben akar menni, akkor jobbra, ha lassabban, akkor hálra fordítja a csavarkarjál". — Azt is mondja, hogy a liezőlőnek vasulasmk is kell lenni, az acetylen világításhoz is kell tudni. Azt is mondja hogy ilyen sokoldalú képzettségű egyént eddig nem tudtak kapni, sőt azt is, hogy „Még a műegyetemi tanárok sem tudnának annak a gyakorlati ügyesség megszerzéséig megfelelni. Más szóval egyre megy, akár műegyetemi tanár, akár Bugyi Mihály kezeli ezen motorokat jelenlegi szerkezetükben, valamint hogy elm letileg a léghajó is bárki által kormányozható, gyakorlatilag azonban ez eddig még Bugyi Mihálynak sem sikerült; amivel azonban nem az van mondva, hogy sikerülni nem fog. Mi, már hogy én, nem gunyolódlunk, c;ak kötődtünk, mikor azt mondottuk, hogy ezeknek a motoroknak nem harminc lónyi hanem csak három gebényi ereje van, amint hogy igaz is, mert a hivatalosan jelzett felteteles megállóhelyeken nem áll meg, még pedig talán leltében, hogy tovább indulni képtelen lesz. Hát hiszen lutrin is lehet nyerni. Épen ugy lutriznak azok, akik a nyiregyháza-dombrádi vonatnak valamely állomására rendes időre akarnak érkezni. Néha ryertesek, mert hát azt mondják, hogy van fehér holló is. Ma is volt nálam egy buji ember aki azt mondotta, hogy valamikor; de talán ugy mondotta hogy gyakran megesik, hogy többen szeretnének felszállani, de miután érzi -az „ici pici vici" azt a közmondást, hogy „Sokat akar a szarka, de nem birja a farka", a le maradottakat azzal biztatják, hogy rögtön jön a másik vonat Nyíregyházáról, addig csak kaláberezzenek, pár óra múlva meg is szokott érkezni. A buji ember azt is mondotta, hogy örülnek, ha a kisfüstöst látják, már t. i. az igazi mozdonyt közeledni, amely csakugyan mozog, meit birja marja. De hát szegény, ez is kezd a sok segítségben kiállani, mint a hogy azt ablakom előtt épen abban a pillanatban láttam, mikor Schlichter Gyula barátomnak oktató cikkét olvastam, amelyből korlátolt felfogású képességünkkel semmi gyakorlatit nem tudtunk kiböngészni, mint a hogy ezen sorokból sem lehet. A „Kis füstös

a után 4—5 teher-kocsi és 4 utasokkal megrakott személykocsi volt akasztva. A végelgyengülés ablakom előtt tört ki rajta. Nadálylyal. Hahaha ! Nadálylyal, mint valami közönséges gutaütést. — Rettenetes ! -- Végre esésem egyesztendős jubileumán tudatára ébredtem önmagamnak. Hiszen az én bajom nem mindennapi baj, hisz ez egy csoda, ez fgy szenzáció. Ezt mm szabad parlagon heverletni. Felvittem Debrecenbe. Az orvosi konzílium ámult-bámult, de kijelentette, hogy szerény tehetsége nem képes femelkedni bajom magaslatára. Vigyem Pestre. És én vittem Pestre, vittem Bécsbe, vittem Mosséhoz, vittem Rankehez, sőt maga az orosz cár udvari orvosa is gyógykezelt hat hétig. Nem bírtak velem. Hahaha ! Bajom túljárt az eszükön. Végre Nothnagel vállalkozott rá, hogy meggyógyít. Ez az ember sokat tart magáról gondoltam, de azért elfogadtam ajánlatát. Végig próbálta rajtam az összes modern kinzóeszközöket. Lehúzta bőrömet, fűrészelt, vágott, hasított, gyalult, — nem használt semmit. De kemény ember ám ez a Nothnagel. Tudja, mit tett ekkor? Meglékelte a fejemet. Látott Ön már közönséges görögdinnyét ? No hát akkor elképzelheti. Ha nem hiszi nézze meg, most is itt van a lék a fejemen. Kíváncsian néztem a megmulatott helyre, remélvén, hogy elméjének belső mikéntje felől tudomást szerezhetek, de legnagyobb sajnálatomra már csak egy keskeny forradás mutatta a nap operáció helyét. Ő pedig szinte eksztázisban folytatta tovább : — Egy hónapig csak rólam irtak a világ hírlapjai, nevet kaptam a tudományhan (sajnálom, de cifrasága miatt nem voltam képes megjegyezni), preparatumokat készítettek fejemnek elvált részéről s hossz, haránt, keéeszt és isten tudja még miféle metszetét a Leitschrift für Physiologie et Psinhologie des Sinnesorgane 50 ezer példányban szórla szét a világban. És én most itt állok fejemben a meggyógyithalatian bajjal és azon tudattal, hogy az egész világ nem bírt vélem megküzdeni, hogy én legyőztem az egé.-z világot. Ügy beszélt, mint egy Napoleon. Csodálkoztam, hogy dicsfény nem övezte fejét, de annyit megjegyeztem,