Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 27-53. szám)

1905-11-19 / 47. szám

1905. november 19. N Y I R V I D É K 47-ik siám 3. No de ne kritizálj, mert különben téged fognak kritizálni. Egy szóval sz.ietlem a lovakat a magam módja szerint. Abban az időben apámnak gyönyörű öt, hollófekete kocsi lova volt De hát m 'nnyivel magasabban állott a kocsis, aki ezeket úgy irány totta, mint a miként a német nemzetet kapuccányon tarija Vilmos csás/ár. Jó! teszi, mert a bakon ülő csak akkor esik le, ha a I vakat megvadítva, a kocsi rokba dől. De hát a világ teremtése óia < z az igazi rendje a dolognak. Azon időben a kocsis — akkori balga né.etelm szerint — a földi lények legn agasabb alakján k tűnt fel előttem. A' kori nézeteim azonban azóta némileg módosultak, természetesen, hogy csup ín csak a lovakra és kocsisokra vonatkozólag. A kocsist már csak azért is imádtam, mert segédjévé avatott, minek rögtön elmondom a históriáját. Nagyváradon laktunk. Tudvalevő dolog az, hogy Biharban nincs pénz. Ottan nern néznek semmire, hanem van píz és níznek, épen ú^y, mint a hogy Szabolcsban nincs kulcs, hanern kócs. Következetlenség, hogy a kutyát nem kótyának hívják. Abb.in az időben az apám házánál gyakran megfordult Irinyi, aki a dörzsyyufát feltalálta és e miatt gyufás Irinyinek csúfolták. Irinyi keservesen panaszolta el nálunk is, hogy találmányát 1000 forintért adta el a bécsi Romernek, amely találmányból pedig többen váltak rniliomosokká. Az urak akkor büszkén hordottak magukkal gyufát mellény zsebükben, amelynek kénkőbe martolt vég'n foszfor hely eí t chlorsavas káli képezte a fejet amely dörzsölésre meg nem gyúlt, hanem elő kellett venni a na'drág zsebben rejlett, kis n. gyszögü zöld üvige;skét, amelyn k asbest tartalma kemavval volt beilatva, bogy ki ne csorogjon. A mini n lépten megújítandó dugót kihúzva, ünnepélyes arcai a gyufanak vegét oda dugva, büszkén mutattak az eredményt. Cigaró — amely szóból később szivart faragtak — akkor még nálunk n;in volt, tehát szivarszivószipóka sem. A legelőkelőbb urak is vagyont érő pipagyüjteménybcn találták kedvtelésüket. Reám is maradt neháiiv daiab apámról, melyeket jóbaiátaim lassankint elsajátítottak, leven a fileség, pipa, kevésbbé a könyvlopás akkor is divatban épen ugy mint ma. l'ipRgyujtásra a „Dőbereinei'-féle gyújtó készülék szolgált. Nein régi n jött ki ugyan a használatból, de hiszen a faekét m -g kérőbben szorította ki a vaseke, de dacára ennek, minden faradozásom dacára eddig m m sikirült muzeumunk reszére egy faeket szerezni, hát meg Dőbereiner-fele készüléket hogy lehetett volna kapni, amelynek külön féleség; a pipázó uraknak büszkeséget képezte és a lúíejie.-zlott hydrogént egy rugó segítségével átelle.ies platin szivacsra vezetve, a lángba dugott lidibuszt — összehajtott papir szeletet — lángra lobbantotta. Tűz gerjesztésre azonban rein a mártó gyula, vagy a Dőbereiner-fele készülék szolgait, hanem — bihar,a-an szólva — acél, kova, tapló segítségével a kin,;) ertya. Nálunk ezen kíngyertyának gyártásával az én ideálom, — a kocsis volt megbizvj, aki engemet segédjévé fogadott. Bükkfa kéregből, amit umi csizma és cipődiánk ma íj hasznainak, fidibuszokat hasogattunk. I'arázs szen felett a kocsis a büdöskövet felolvasztotta, én pedig a fidibuszok belemártogalásaval lettem általa megbízva, amit én nagykitüntetésnek vettem. Jobban őrültem én akkor anmk, mint későbben a choleravltézseg lovag rendjelének. A szakácsnak csak kíngyertya dukált, kicsiholt és a kíngyertyát oda tartvi az égő taplóra, gerjesztett tüzet, mert mádként nem is ebedelhettünk volna. Ezen időtájban löiténl az, hogy apamnak, aki akkor a nagyváradi püspöknek teljhatalmú praefektussa, plenipontiarussa volt Bécsbe kellett utaznia. A testamentumot az akkori szokás szerint elkészítve, édes anyámmal, titkárjával inassal hosszú készülődés után elindultak, megterhelve mindenféle commissiókkal. A megbízásokat apám hűségesen feljegyezte. Akadt egy kis fiu, — akinek nevére már nem emlékszem — aki azt mondotta, .Peter bácsi ! Itt van egy húszas, hozzon nelein egy trombitát.' Apám azt válaszolta: „Fiam ! le trombitálsz.* Cnk ez trombitált, mert a többi pénzl nem adott. Felmentek hát Bécsbe. Fel is értek oda két het alatt; elől a nagy kocsi, hátul a lárszeker, megterhelve a matracokat, parnákat tartalmaz" párnazsákokkal — i melyekről a mai nemzedéknek már fogalma sincs — és mindtn

réh elemózsiákkal. B tsben a leopoldstadti — akkor legelőkelőbb — ,Arany bárányban' szállottak mpg Akkor a magyar még aem tudott a német nótára úgy táncol i, mint a milyent ma jarnak, tehát a speizcetlivel sem volt olyan tisztában, mint a milyennel ma traktalnik bennünket. A hazulról hozott elemózsina után tehát jól esett neki, mikor az étlapról „Seekrebs'-et olvasott. Na ez kell a magyarnak. Szépek, nagyok azok a rákok ? Kérem olyanok, mint e fél karom ! A kell nekünk. Ha olyan nagyok a mint mutatja, hozzon tizenkettőt. Nekem, feleségemnek, titkáromnak hármat-hármat, a kocsis, inas, ketten egyült beérhetik hárommal. Kérem ! Meglesz, csak egy kicsit várni kell, mert nincsen készletben. Se baj. Hála Istennek van időnk bőven a pihenésre. Elég ideig döcögtünk ide Nagy váradról. A sok német félben hagyva a hazakészülődést, kíváncsian várta a komédiának befejezései. Nagv vártatóra tizenkét pincér tüntetőleg 12 tálon hoz be tizenkét tengeri rákot. A publikum röhög. Édes atyám a rákokért 100 forintol kifizetve, kirúgja a széket maga alól és megy aludni, ha ugyan hamar sikerült. A tavi rákot szeretem, de a tengeri rákkal azóta soha sem hagytam magamat csúffá tétetni. Áldott emlékű édes atyám 1872-ben 72 éves korál an, édes anyám p -dig 1902. évben 93 éves korában minden kín nélkül erőkre elaludtak. Ne v<gyék ro-sz néven, hugy ezen tréfás epizódot felemlítettem, mert hisz n szerencsétlen az, aki az életet csupán komoly oldaláról fogja fel és nem látja be, hogy nekünk táncolni is kell néha, még azon esetben is, ha műizlés dolgában mélyen alattunk álló, — mellékesen vályogvetessel is foglalkozó cigányok hozzák is a kállai-kettőst. IIosszu tapasztalatból tudom és mondom azt, hogy szerencsétlen bolond az, aki az élet boldogságát légvárainak megvalósulásában keresi. Hát bizony egy kissé elbarangoltam, pedig hát már regen elkellett volna mondanom azt, hogy milyen nagy meglepetéseket hozlak haza Bécsből szülőim. Hazaérkezésüknek híre futótűzként terjedvén el az ismeiősök közölt, csakhamar nálunk termett Tisza Lajos, László, Ká'mán, Lajos és Djmokos fiaival. Kálmánról a ki néhány évvel nálam idősebb gyermek volt, többször mondotta alyja atyámnak „Te Peter meg látod, hogy ebből a Kálmánból valaha még nagy ember lesz.' Későbben én is ilyennek tartottam, addig, mig a bihari poi.tokát meg nem csinálta és előbbi elveit szegre nem akasztotta. A tőle tanult falábozást is régen elfelej eltem mert beláttam, hogy jobb az ember nek saját lábán járni. A Tisza fiuk közül kétségtelenül a legifjabb — Domokos — volt a leggeniálisabb. Hiába menekült a halál elől Kairóba, mégis csak a tüdején lávozott el a lelke. Olt volt Sanlha György alispán vagy husz külőmbnél-különb gyermeknek apja, a kinek György nevű unokája a szabadkai közkórhaznak kiváló műtője és Szabadkának eg)ik méltán kirnagisló alakja, büszkesége. Reviczky Frigyes, kinek Sándor fia gróf Andrássy Gyula miniszternek volt titkárja és Pista aki nyugalmazott tábornok ma is élnek. Várromy Ferenc felemelkedet ültéből. Megigazgatta nugan paszomantos dolmányát, felkötötte kardját, lerázta csizmáiról a homokot s egy búcsúpillantást vetve m g a két sírhalomra, indult kifelé a holtak birodalmából. Mikor véget ért a gyalogút, mely a temetőből kivezetett, ott a falu alatt még egyszer megállott. Végig nézett a lombövezte ház-sorokon .Szemeibe tűnt a bádogos torony, mellette az iskola, az elpusztult szülői hajlék. Ment volna tovább, de mintha valamely varázskéz tartotta volna fogva. Ismét és ismét végig kalandozott tekintete a jól ismert tájakon. Mindent szemügyre vett, mindent emlékezetébe akart idézni. — Amott vereslik az Ecsedyek házi teteje! szólt magában elgondolkozva. — Váljon mivé lett azóta — folytatá magán beszédét. — A jó Ecsedy Józsi bácsi, a gazdag úr, most is olyan jó szívű e, mint volt apja idejéoen, kivel olyan jó barátok voltak ? Hát Ecsedyné, a jó Lóri néni él-e, hal-e? Hit Ilonta, a kedves Ilonka, akivel annyit futkározott a parkban, a kertben, hímes szárnyú lepkéket űzve s tarka virágot s-.edve? — Bizony nagy lá iy lehet azóla, talan férjhez is ment? Vajon gondolt e ő rá valaha ? — Be menjen? — ne menjen? — szőtte tovább gondolatait. — Eh, csak nem harapják le az orrát! B:zony bemegy. Köszön egy jó napot. Azzal egyenesen az Ecsedy ék háza tája felé vette útját. Bezörgetett a hatalmas tölgyfakapun. Három szelinJek tele szájjal ugató.t a zajra. Liknak itt — gondolta — s megismételte a zörgétest. Kevés idő múlva ezüstcsengésü hing ü.ötte meg füleit: — Kutyus ne ! mars, takarodjatok ! Erre nyomban meg is nyílt az ajtó. Bájos szőke lány állott a mi huszárunk előtt képzelhető meglepetéssel. Hogyi-ne ! egy eleven katona, s hozzá csínos huszárfőhadnagy ! — És ni! milyen ismerős az arca! Egy szempillantás alalt Keresztülvillant emlékezetében a Várromy Ferenc neve. De Várromy Ferencnek is elég volt egy tekintet meggyőződni, hogy Ecsedy Ilonka áll előtte. Dobogó szívvel és repeső örömmel nyújtotta kezét a szép leány felé s csak annyit mondott: — Ilonka édes ! emlékszik ? — Hogyisne! — Ferike, Ferkó . . . izé . . . Várromy úr! — volt az akadozott válasz — mialatt bíborpír futotta el a szép lany arcát s kis keze megremegett az ifjúéban. De azért gyorsan lekúzdte meglepetését s karj át pajzán mosolylyal a mi huszárunk karjába tűzve ú?y lebegett véle befelé a tágas folyosón, mintha valami diadalútról hozna egy hősi. A jó öreg Ecsedy bácsi éppen kényelmes díványán pipázgatolt, lábait keresztbe téve s fejét megtámasztva a ruganyos támlán. Lori néni az egyik ablak mélyedésben valimi francia regenybe volt elmerülve. Mikor megnyílt az ajtó, kíváncsian fordultak mindketten a belepők felé, s csaknem egyezerre álltak fel ülteikből a nagy meglepetés miatt, mikor az ő szende leánykájukat, karján egy eleven huszárral belépni láttak. — No, mi a man i! — pattant ki a szó Ecsedy uramból Ilonkához fordulva — te huszárt fogiál magadnak ? Mert huszár ez fiaui, atn nt latom, tetőtől talpig. — De hát ki ijafia vagy öcsém ? — fordult most az ifjúhoz kezet nyújtva — akit eddig szóhoz sem hagyott jutni. Hanem ez, mintha néma volna, most sem szólott, csak lehijolt hirtelen s forró csókot nyomott a nyújtott jobbra, najd a jo Lóri nenihez fordulva annak Eleken kívül házunknak még számos barátai, akikre mir csak homályosan, jobban mondva sehogy sem emlékezem. Egy szóval nagyon sokan gyűltek ös-ze nálunk, mert azon időben esemény számba ment, ha valaki Becset megjarta és nem kellelt az utazás előtt megírt végrendeletet az örökösöknek felbontani. Tátott szájjal hallgattak, hogy Becs és Báden közötti — Ausztriaban első — vasúton gőzkocsiba ültek és amely olyan őrületes sebess ggel rohant, hogy a conduktor elbeszelese szerii.t par nap előtt egy utas kidugta a fejet a kocsi ablakan, amelyet egy — a pályához közel álló telegraf vagy mifele ruJ ugy lekoppantott, mint egy legügyesebb h bér. Hala Istennek, hogy ezen ipar nálunk mar megszünl, ha ugyan egy új Garafla vagy Heister nem latnad. De hat ki lat a jövőbe ? Azon időben Nagyvaradon a kereskedelem még c,-ak bölcsőjeben feküdt. Várad Olasziban emlekezetem szerint csak Glatznak füszerkereskedese és Zomborhnak vegjes kereskedése állolt fent. Az egész városban egy órás volt — Kanovszky. A Kőrösnek tulso parljan az u. n. Újvárosban Janki Antal narancsos és Huzella Mátyás keses kucséber — akinek egy unokája Budapesten első rangú sportcikk-kereskedő — nyitoliak bo.tokát. Sámuelné és Zsiga Miklós örmény kereskedőn kívül több boltosra nem emlékezem, de még egyszer annyi kereskedés bizonyára nem volt, most pedig van legalabb is 500. Nemzetgazdász nem lévén, nem tudom, hogy ezen 60 év alatt tapasztalt lendületet az okozta-e, hogy a mindenki állal hőn óhajtott nagyhatalmi állásnak fejlesztésére szükséges katonalartás költségeinek fedezésére bőrünket még egészen le nem nyúztak, vagy ped g talan a közlekedési eszközök rohamos fejlődése adja a magyarázatot ? Politikába nem avatkozom, mert hat el végzik azt az okosok, vagy a szamarak; mert hat „Parvae sapientiae regnilur mundus.' „Keves bölcseseggel kormányozzák a világot.' A mint hogy ugy is van. „I li figura docet.' Elég lesz mára. Br. Jósa András. (Folyt, köv.) A Bessenyei-Kör műv6sze3táje. Néhány felolvasás, dalestély, műkedvelő elő i l.is és bál — körülbelül ennyiből áll a mi szezonunk, mely későbben kezdődik és korábban végződik, mint uia-utt, ahol nemcsak a színház, hanem a színeszet is állandó, de mégis elegendő arra, hogy városunk mű.-ell közönségének hova-lovább, annál inkább fokozodó igényéit kielégítse. Mindezen mozzanatok jó tulajdonságai szerencsésen egyesülnek a Be>senyei-Kőr művészestéin, melyek felváltva, néha egyszerre a szóló és előadó művészet minden ágában már évek óta maradandó sikerre hivatkozhatnak. Országos, sőt világhírű művészek és elsőrangú irók egymásután lépnek föl a „társasagnak* ezen élvezetes és tanulságos összejövetelein s nem kis mértekben járulnak hozza a műérzék fölebresztéséhez és a műtzles fejlesztéséhez. Ennek tulajdonithatjuk a Kör terveinek elismerését, estéinek látogatottságát, egész munkásságának sikerét. Az idei első estére, november 15-ére. a kör vezetőségének Szamosi Elzát, Buttykay Ákost és D>. Váradi Antalt sikerült megnyernie. Szóval ami szépet énekben, zenében és költészetben elgondolni lehet, mindnek elvezetére teljes joggal számithaltunk, mikor az Operaház primadonnáját, a „Bolygó görög' szerzőjét s a legend ik Íróját vártuk körűnkbe. Sajnos, hogy Buttykay kkos, ki mint zongoraművész is az elsők közé tartozik, minden készsége mellett se jöhetett le, mert betegsége miatt, úgyszólván az utolsó órában, le kellett mondania. Távol maradása annál inkább érezhető volt, mert helyettesilője, Lichtenberg Emil, az Operaház korrepetitora, ki csupán az énekszámok kíséretére volt hivatva es saját ismételt kéresére csak azért kapott külön pontot, mert a tulajdonkezeit csókolta össze, s iniKor felegyenesedett s tekintete találkozott a jelenlévőkével: szép arcai lángban égtek s szemeiben könnyek csillogtak. — Ahán| — értelek már — szólt meghatottan a jó Ecsedy bácsi emlékezetében fürkészve — te volnál hát az a Ferke, . , . Várromy ? ... . — No, hát ide a szívemre kölyök! Azzal úgy össze ölelte, csókolta a délceg ifjút, mintha valami inézestábu volna. — No, hát most már űlj le öcsém, ne állj, mint egy telegráfkaro, kösd le a gyiklesődet, tedd kényelembe magadat itthon; s monid el, merre hordozott eddig a szél, hogy még egy jó napot sem köszöntél a te Jóska bátyádnak ? pedig itt lovagoltattalak a térdemen kölyökkorodba! — Hej, bizony ! — folytatá egyet sóhajtva a jó öreg úr — apádat, édes anyádat kivittük! régen üres az én jó szomszédom telke, de üres szívemben is azóta egy hely, ahol őket tartottam. A jó öreg tanilód meg van még, de nem lát már, csak az orra végéig. — No, hanem le is szólj már egyet, öcsém ! — Vagy talán ehetnél, ihatnál, vagy pipa kell ? . . . Majd a jó Lóri néni vette elő száz és száz féle kérdéssel, ú^y, hogy mikor szóhoz juthatott a mi huszárunk : bizony nem tudta, melyik kérdésre feleljen előbb. Gsak a szép Ilonka hallgatott a beszed alalt. ő csak a szemeivel beszélt, egy-egy pillantást vetve a délceg ifiura, kinek fényes kék szemei lopva pihentek a lanyka gyönyörű alakján. Közben az este lassan bealkonyodott. A lágas ebédlő-teremb' . felgyújtották a csillárt s Ízletes vacsorához ültek. Gsak itt vették alaposabban szemügyre egymást: a mi Ferencünk s Ilonka. (Folyt, köv.)