Nyírvidék, 1905 (26. évfolyam, 1-26. szám)

1905-03-26 / 13. szám

N Y I R V • I D É K 13 ik szám. 101 Nem prédáltam, hanem a vasúton nem doh nyzó ! szakaszba ültem. Budapesten azonban naponként két j őt krajczáros kubaszivart élveztem, a mi három nap alatt az emiitett összegbe került. A külömbség tehát közöttünk csak az, hogy én csak egy napig, ő pedig egy hosszú életen át spoiolt Ehez némileg hasonló azon megtörtént anekdotta, a mit a mostani erdélyi püspök atyjának, gróf Mailáth ' György volt kanczellárnak rokonától és jószágigazgató- I jától Szmrecsányitól hallottam. | A régibb telekkönyv előtti időben a káptalani | hiteles levéltárak (locus credibilis) közzé tartozott a | bécsi magyar canczellária levéltára is. Azon időben, mikor gróf Majláth György volt a | kanczellár. Koppéli, a ma élő báró Harkányinak apja, vagy nagyapja, jotékony czélra egy nagyobb, 40 vagy 00 ezer forintos a'apitvanyt tett, és az alapitó okmányt a kanczellária levéltárában akarván elhelyezni, a kanczellárnál is tisztelgett. Ugyan édes Koppéli! En magát ezelőtt 30 évvel mint szegény bóchert-zsidó talmud tanulót ösmertem. Tanítson meg engemet arra, hogy milyen módon szerezhetnék ilyen aránylag rövid idő alatt olyan nagy vagyont, a melyből jótékony czélra hasonló nagy alapítványt tehetnék? Kegyelmes uram! Nem olyan nagy boszorkányság az. Mindenek előtt kitartóan iparkodónak es szorgalmasnak kell lenni. Azután rosszul kell lakni, enni, és ruházkodni." „Hogy értsem ezt?* „Hát csak ugy. hogy én egy szobában lakom, azt magara takarítom. Cselédet nem tartok. A piaezon magam vásárolom meg a hagymát, túrót, tojást, húst, és egyéb élelmi czikkeket, magam készítvén azt el otthon. Egy öli özet ruhát tíz évig, meg tovább is elhordok.* „Most már nem csodálkozom. Köszönöm is a tanítást, de nem követem." Hát én Karlsruhéban csupán csak néhány órát utczák benyargalásával és az ősrégészeti gyűjteménynek megtekintésével töltvén el, közben valami pörköltfeléért és egy pohár sörért épen harminczat, de egy hunezut krajczárral sem többet költöttem el. Na, de ez a város sem kedvemre való, mert parancsszóra épült, épen ugy mint Pétervár ; a melyiknek egy gazdája sem volt ínyem szerinti. Ott, ahol most a síkságon Karlsruhe terül el, régente olyan Bakony féle erdőség volt; Károly Vilmos őrgrófuak kedvencz vadászó helye. A kedvencz erdőnek egy kedvencz tölgy iája alatt szokta volt vadászfáradalmait kipihenni. 1715. évben székvárosára, az innen keletre egy órányi távolságra eső Durlachra, melynek lakossága azóta ötezerre olvadt, előttem ösmeretlen okból megorrolván, a kedvencz tölgyfa helyére vadászkastélyt épített, mely most már a badeni nagyherczeg pompás palotájává bővült. A palotának ólomfedelü tornya (Bleithurm) képezi a városnak központját, a melytől 34 sugárut, nagy részben beépítve sugárzik szét. Ez a vadászkastély volt Károly Vilmos pihenője, németül „Karlsruhe". Kedvező feltételek alatt osztogatta a báztelkeke^ ugy hogy öt év múlva már 100 faház épült ott, a hoj most már sok száz palota áll. 1864-ben még csak 33000 lakost számlált, ma már 100000 nel is többet. (Bár a mi királyunk ic megneheztelne és a Magyon építene magának palotát.) A hálás utókor meg is emberelte ezt a dicső fejedelmet, mert a kofapiaezon, a hol azonban a városháza is áll, mellképének domborművével díszített olyan pyramist emelt, a mely legalább is van négy méter magas és dolgozhatott is rajta 10 álmos kőműves legény vagy két hétig, mig a hatvan millió métermázsa suly

U faragott kőből épült cgyptomí. gizehi CheopsPyramison 30 esztendeig szakadatlanul 100,000 ember dolgozott. A rosz nyelvűek azt híresztelik, hogy Péterváron is szándékoznák egy hasonló hatalmas pyramist emelni vajból, vagy néraily ezzel rímelő anyagból. Abban a hideg pátriaban nem is igen olvadna el, legfeljebb kimaradna a hóból. ^n nekem Nyírbátor vidékén egy vegetáriánus jó barátom, (ha ugyan ezt a kosztot — melynek apostola volt — már meg nem unta) a ki itt találná meg az Eldorádót. Csakúgy hemzseg a vegetáriánus csapszék, ahol csak vizet mérnek és spinót, meg ilyen féle pecsenyével hizlaljak magukat. Miután azonban a hizas c-ak disznónak való, hat nem vártam be az ebéd idejei, c?ak elkértem es elhoztam egy pár ilyen vendéglőnek tegnapi étlapját. Végtelenül sajnálom, hogy azokat elhánytam és nem csorogtathatom szájanak váladekat a nyíri vegetáriánusoknak. A leglukullusosabb ebéd nem kóstál többet egy márkánál, a vizet is beleszámítva. A legtöbb időt a grosshezogliche muzeumban töltöttem, a melynek azonban csak ősrégészeti részében tettem jegyzeteket és rajzoltam vázatokat, a mely rajzokat azonban technikai akadályok miatt nem közöl hetek, tehát csak felsorolom. A kőkorszakból jegyeztem: Iá kővésőt, mind szarvas agancsba foglalva. A tizenhét kőkorszaki cserépedény közül hat füllel, vagy fülecskével van ellátva, a mi nálun< tudtommal elő nem fordul. Ezek között egy köcsög alakú füles edény is van, a mely olyan nyalka alakú és munkálalu, hogy egy mai fazekasnak is dicséretére válnék. Legkülönösebb egy mind a hal oldalán zárt hosszas négyszögű edény, melyen ket sorban zegzugos karczolat képezi a díszítést. Csak egyik keskenyebb oldalának felső végéhez közel eső, hüvelyknyi átmérőjű nyilas van az edénynek kényelmetlen kiürítésére. Azt hiszem, hogy unicum. Azt tapasztaltam utamban, hogy Középeurópában, a kőkorszakban a fazekas ipar magasabb színvonalon állott, mint hazánkban; ellenben a bronzkorszaknak ipara solkal fejlettebb volt nálunk, mint ott. Miután a történelem tanúsága szerint az ipar csak békében fejlődik, bizton lehet feltenni azt is, hogy közép Európaban a kőkot szakban sok ideig beke uralkodott, a bronzkorszakban pedig nem. Nálunk pedig megfordítva. Feljegyeztem a következő bronztárgyakat. Negyvenhárom bronztü, melyek közül négy drbnak gombja 2—3 ctm. átmérőjű, egynek fejébe szabadon mozgo karika van illesztve. Hat drb. bronz halászhorog. Egy köpüs véső (nem balta), a milyen a mi muzeumunkban is van egy. Kőkorszaki ízlésű cserépedény társaságában találták. — Egy legrégibb alakú bronztőr. Négy európai Ízlésű fülecskével ellátott köpüs balta díszítés nélkül. Három nagy nyakperecz (torgue). Tizenegy szárnyas balta. — Nyolcz sarló. — Három bronzkés. — Öt bronzrög, bizonysága annak, hogy ott is öntöttek bronztárgyakat, nem csak máshonnan szerezték be azokat. Egy kiskeresztes fülü bográcsnak felső része A gúzsok csavarulatosak. A felső Rajnavidekről egy Ihrmgen közelében levő sírhalomból került. E*y pápaszemes tekercs. Öt darab, a karikára merőlegesen álló spirahsban végződő karperecz. Tizenhét egyszerű karperecz. — Hét kisebb karika. — Három karvéd. — Négy darab négyküllős karikafejü tű. — Végül feljegyeztem hat bronzkorszaki cserépedényt. — Két töredék ostábla, illetve zegzugos díszítéssel ellátva. Elég ennyi egy szuszra. Dr. Jósa András. (Folyt, kőv.) 1905. márczius 26. Azért kell egész nevelési rendszei ünket gyökeresen átalakítani, hogy a nagy tömeg is lehetőleg megszabadulhasson az előítéletektől és elfogultságtól annyira, — habár lehetetlen minden embert teljesen szabaddá s lelkileg önállóvá nevelni — hogy ennek is legyen annyi értelmi meggyőződése, hogy a fenkölt lelkű, magas szárnyalású szellemeknek az emberiség közjaváért kifejtett nagylelkű munkásságát annyira méltányolni tudja, hogy annak roszakaratulag ne gördítsen akadályokat útjába. Sokan vannak, kik ezen czél utáni törekvést és elérhetését utópiának tartják s igen gyakran, az ügy nagy kárára, ezen véleményüket nyiltan hirdetik. Az ily vélemények nyilvánításával azonban — bárhonnan jöjjenek is — nem szabad : ezt az életbevágó nagy kérdést elütni hagynunk, hanem legalább kísérletet kell tennünk, hogy mit lehet e téren elérnünk, mert valamint valamely nagy tehetség kibontakozását, kifejlődését nemcsak a vele született diszpozíció idézi elő, hanem azon körülmény is, hogy mily körben nevelkedik és hogy mily módon neveltetik az egyen: azonképen a nagy tömegnek bizonyos mérvű szellemi felszabadítása is attól függ, hogy a minden emberben meglevő, de szunnyadozó fejlődésképességet mily eszközökkel és m.ly mértékben akar juk életre ébreszteni. Kisvárda. Rédl Ferencz. Egy kis kirándulás Németországba. A kedves Heidelbergből junius 18 án reggel félhétkor szakadó esőben robogtam az innen 116 kilométer távolságra eső Karlsruhe fele. Az utamba e.-ő és a Neckarnak a Rajnába torkolásánál fekvő 14600 lakost számláló Mannheimben is ki kellett volna szállanom, mert ott is van ősrégészeti gyűjtemény, de miután a mainzi muzeum élvezettől egy kissé inyenczcze váltam, de különösen azért, mert térképe csak annyiban különbözik az o.-táblától, hogy 64 helyett 136 négyszögű mezőből áll, az egyformaságot pedig begyemből utálom, hát bizony megfosztottam ezt a várost, látogatásomnak szerencséjétől. Hadd haragudjanak; mert hiszen én is végtelenül szeretek megharagudni, de csak azért, hogy a kibékülés örömét mielőbb élvezhessem. Azután meg időt is kellett spórolni, mert muszáj volt, de meg a bankóval is, mert ez véremben van és csak is igy lehet meggazdagodni. Egy nap nem a világ, hát spóroljunk gondoltam magamban, eszembe jutván megboldogult öreg barátomnak dr. Bleuer Miklósnak azon melegében elmondott anekdótája Leveleki Síjéről, a ki vagyon nélkül lépett az élet küzdlerére és legalább is másfél millió forintnak összegyűjtése s több mint nyolezvan életév után szállott a sírba. Végtelenül takarékos volt, |de nem nélkülözött. Soha életében beteg nem volt. A maga igényei szerint jól és kényelmesen élt, egy kissé kövér is volt. Egyszer háromnapi Budapesten való tartózkodása után haza térve, a nagykállói főtéren ösmerőseivel — a kik közé dr. Bleuer is tartozott — beszélgetvén, mondá, hogy mit gondolnak, mernyi pénzt költött el ezen utazása alatt, a vasúti menetjegynek árát leszámítva ? Óriási összeget mondtak 10 — 20 forintot. Hohó, nem, nem annyit, hanem csak 30 krajezárt. Hogy lehet ez ? kérdezék csodálkozva. Hát csak ugy, hogy őt napi elelmemet tarisznyába magammal vittem, gyalog mentein be a városba egy rokonomhoz, a hol beköszönve megmondottam, hogy csak azon esetben maradok nálatok, ha semmivel meg nem kínáltok és csak egy divánt adtok, a melyen meghálhatok. Borravalót senkinek sem adtam. Dolgaimat három nap alatt elvégezve, ismét gyalog mentem ki az állomásra. Erre azlán azt kérdezték tőle, hogy hát mire prédálta el a 30 krajezárt ? hangon beszéltek tehát, szertelen dolgokkal hozakodtak elő s mindenáron eredelí, különös gondolkodású lényeknek igyekeztek feltűnni. Szegeny János majd belebolondult abba a sok különösségbe, amit barátai, akikkel együtt nyomorogta át az ifjúságot, összehordtak. A kávéházi terrasz előtt egy nő rohant el az éjszakában. A nő fiatalemberek társaságában mindig kínálkozó théma, Péter, a költő sietve kapott az alkalmon. — Ah, a nők ! — mondotta. — Az ilyen költő féle embernek az útját, mint a milyen én is vagyok, gyakran keresztezik a nők. No, de én gourmand \agyok. Én a nőben a nőt szeretem. Tíz év alatt sok nővel akadt dolgom, de nem érdemes róluk beszélni. Garmadában hevernek otthon az íróasztalom fiókjában a primadonnák levelei, aztán azok az erós szagú, finom hajtású biliét doux-k, amelyeknek tetején ott ragyog arany lenyomatban a koronás czimer. Bolondság ! Egyik nő olyan, mint a másik. Egyikben sem látja meg az ember az igazi nőt. Jánosnak tetszett a beszéd. — Igen, igen, — jegyezte félénken, bizonytalanul, — én aat hiszem, hogy az olyan magasrangu nőkben hiányzik a nőiesség. Talán a nevelés kiöli belőlük. Én ismertem egy varróleányt, az a világ legtökéletesebb nője volt. Péter és Pál felkaczaglak. — Nagyszerű fiu vagy János — mondotta Pál — te még a varróleányoknál tartassz! Az igazi nőt — folytatta aztán preczeptori hangon — a görög szobrokon találod meg. Az a melancholia, amely a nemes görög női szobrokon elömlik, az igazi nőiesség kisugárzása. A nő tehát meghalt a hellének korával. A magyarázat tetszett Péternek is és kedvtelve ingatta a fejét. — Azt csak elképzelhetitek — folytatta most már fölvillanyozva Pál — hogy nekünk festőknek alkalmunk van a világ legtökéletesebb nőit megismerni. Tiz év alatt legalább ezer nő állt modelt előttem, de hiába, hiába. Szobrász azért nem tudja ma a görög mesterek művészetét utóiérni, mert kiveszett a nő. A mi asszonyainkból hiányzik az az igazi női lélelek, amely a művész vésőjét, vagy ecsetjét klasszikus alkotásra tudná ihletni. János nagy tisztelettel figyelte Pal szavait. Sóhajtva gondolta magában: — Istenem, istenem, mennyit tud ez az ember ! milyen szép világban jár. Péter észrevette János ellágyulását. Bosszantotta a Pál sikere, a ki ez előtt a bárdolatlan ficzkó előtt különb legénynek fog látszani, mint ő és szárazon jegyezte meg : — Hiszen mondasz valamit, Pál. Hanem látod én mégis rátaláltam a nőre, a kit te hiába keresel. Pal megsejtette a támadást és gúnyosan mondta : — Arra kíváncsi vagyok! Péter az asztalra könyökölt és bozontos hajába mélyesztette a kezét. — Emlékeztek, — kezdte — a mi tiz év előtti házmesternénkre ? ő volt ez a nő! Valami furcsán hangzott ez a kijelentés, mert még Jáno- is, a ki eddig (jámboran összehúzódva figyelte a beszélgetést, harsányan, tiszteletlenül kaczagni kezdett. Pál az asztalt csapkodta jókedvében és hahotázva kérdezte: — Az a sárkány, aki ha rossz napja volt, meg verte az összes albérlőit? — Az! — Aki olyan kegyetlenül behajtotta rajiunk a kapupénzt ? — Az? Aki egy novemberi negyedkor, mikor a házbért szórakozottságból nem fizettük ki neki, a saját becses kezeivel röpített ki a lakásunkból mindhármunkat — egyszerre ? — Az! Palnak és Jánosnak az ajkukra fagyott a nevetés. Ijedten néztek Péterre, a ki rendületlen komolysággal ismételgette: — Az ! A sárkány, a szegletes arczu, bariton hangú házmesterné, a kinek a léptei ugy döngtek a három emeletes bérház folyosóin, mintha egy egész ezred vonult volna el. AzI Talán csak nem történt valami baja Péternek ? János a gondolatra rémülten pislogott a kijaraf felé, hogy alkalomadtán majd ideje korán menekülhessen. Péter komoly nyugalommal folytatta: — Ti most azt hiszitek, hogy megbolondultam. Nem. Amit mondok, igaz. Abban a sárkányban találtam meg én azt a nőt, akiről beszelünk. S hogy megtalálhattam, annak oka éppen az ő különös, durva, még a férfinál is férfiasabb természete volt. — Ezt nem értem, — jegyezte meg Pál. — Paradoxon, akarod mondani. Annak tetszik. Hát hallgassatok ide. Tiz év előtt is kóbor természetein volt, mint most. Az éjszakákat átkóboroglam az utczákon s csak hajnal felé vetődtem haza János, te szolid ember voltál. Pál már hasonlított hozzám. Csakhogy ő más uton járt. Szóval mindig késő éjjel vonultam fel közétek a harmadik emeletre. Pedig ez luxus is volt tőlem, mert a kapupénzt fizetni is kelleti, pláne a házmesterne volt a kapu C-rberusa. Kímélte az urát, aki tudjátok, hideglelős ember volt. Egy darabig meg tudtam néhány kapupénz erejéig hitelt szerezni magamnak a sárkánynál, de később nem rnent. Nem mintha éjjel szólt volna, mert akkor szó nélkül beeresztett, hanem másnap annál nagyobb patáliát csapott. Egy éjszaka megembereltem magam. Egy hatost nyomtam a markába. Altalános emberi szempontból nem nagy esemény volt ez, de én mégis valami különöset éreztem. A sárkány keze, az az izmos, férfinak való, darabos kéz, amint a hatost belecsu ztattam, mintha puha lett volna. Valami határozottan nem tünt fel ez nekem, inkább amolyan fizikai érzés volt, amely az ember hálgerinczén végigfut, ha például bársonyt simogat. Másnap elfeledtem a kapupénzt magamnál tartani s ez az érzésem elmaradt. Harmadnap délelőtt aztán határozottan éreztem valaminek a hiányát. Hogy mi az, még mindég nem tudtam, de éjszaka már, amikor haza-