Nyírvidék, 1904 (25. évfolyam, 27-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

2 N Y I R V I D E K Ember baráti szeretet! milyen idegen volt ez eszme az ó-görög és római világ fogalmi tárában. A mikor egy Arisztotelész legfőbb erénynek azt az öntelt megelégedést tartotta, mely visszautasitja a mások részvételét; a mikor jelszó volt: „Sem meg nem bocsátani, sem vissza nem fizetni." Igaz ugyan, hogy a baráti szeretetnek egy Akhilles és Patroklos vagy egy Epaminondás és Pelopidás viszonyában még szép példái állanak előttünk, de — arra nem is tekintve, hogy a keresztyénség történelme, sokszorosan meghaladó equivalenseit mutatja e szép erénynek — ezt az egyetlen értékes vonást is azonnal elmossa a nőknek és szolgáknak e korból ismert megalázott helyzete. Az is igaz, hogy a rómaiaknak saturnu.-i ünnepei az u. n. Saturnáliák, melyeket évenkint deczember 17. körül tartottak, szintén a szeretet jegyében születtek, vagy legalább is ezt kellett volna czélozniok, a mikor egyrészt a rabszolgaság bilincsei tágulni látszottak és e szerencsétlen „lelkes szerszámok", — mint a hogy általában hivattak, — szabadabb lélekzetet vehettek ; másrészt meg az ország ama boldog aranykorára emlékeztek vissza, mikor az emberek még, _ mint a latin költő: Ovidius énekli. —: „sponte sua, sine lege fidem rectumque colebant." De mily csekély értékűvé zsugorodik össze ez ünnep jelentősége is, ha tudjuk, hogy e fellélekzés csak az ünnepi mámor pillanatában tartott ennek multával pedig épen úgy, vagy talán még jobban görnyedeztek az emberiség eme meggyötört elemei az önkény és hatalom igája alatt. És mennyire összehasonlíthatatlanul fenségesebb jelentőségű a keresztyénségnek a nevezett Saturnáliákat pótoló karácsony ünnepe, melyet annak az emlékére ülünk, hogy szintén a szolgaság jármából: az egyetemes bűnösségnek elviselhetetlen következményeiből szabadultunk meg mindnyájan és a mikor ama letűnt aranykorra, az első emberpár paradicsomi korára nem csak bús emlékezéssel tekintünk vissza, hanem örvendezünk, mert e boldog kor megszületett Idvezitőnkkel újra köztulajdonunkká is lett. Boldogságunknak ez öröm ünnepét töltsék e lapnak olvasói is hálás szívvel és emlékezések között s átérezve ennek jelentőségét lelkesüljenek a nagy német költő: Goethe Faustjának e szavaival: „Midőn szemem ily gyönyört sejtve lát; most élem létem főpillanatát. Maradj, oly szép vagy énnekem!! Még Margitka s?. Mintha szánakozással tekintett volna reám, mikor úgy néha-néha kegyeskedett felém is nézni. Benedek generálist Kőniggrétznél nem morzsolta úgy össze Moltke, mini ingemet Erdeődy Jani hadnagy úr a Margitkáék szalonjában. Nem tehettem mást, mint (Lompolyogtam szép csöndesen a — gyermikszobába és ott Margitka mamajának segítettem a De/.sőke, Ilonka és Petike karácsonytáját diszigelni. A düh, a méreg azonban itt is csak ugy tombolt bennem. Azt se tudtam, mit csinálok. Az Ilonka babáját nyakánat fogva kötöttem töl az örökzöld ágra, a Dezsőkének szánt „huszárt* tótágast állítottam fel, a Petike számára pedig tőkö'.őt hoztam. A Margitka mamája legalább ezeket vetette a szememre. Eközben a vendég kisasszonykák eltávoztak. Bizonyara sajnálták itt hagyni a „kis hadnagy"-ot, de haza kellett menniök, nv;rt a hét órát (!j elharangozták, aztán meg a szent estét családi kórben illik eltölteni. Azt azonban nem tudom ám, mikor hagy Iák olt Margitkát a hadnagygyal . . . egyedül, mert -- amint mondtam — én akkor dühösebb voltam, mint igy megvadult bölény. Csak arra emlékszem, hogy mikor ismét a szalonba akartam belépni, az én Margit kám piczi piros cseresnye ajkaira éppen akkor czuppanlott egy csókot a kis hidnagy. Tableau. Persze, hogy visszafordultam. A vansorárol azonban lehetetlen volt megszöknöm. Soha ínég kaiácsonyi mákos és diós kalács oly nehez. n nem bocsátkozott le a torkomon, mnt ekkir. Soha, se azelő't, se azutan. Hanem a kriszkindlibe hozott jegygyűrűt se húzta ám fel Margitka az ujjára . . . soha. Mikor hazafelé csoszogtunk a vitéz hadnagy úrral, a hosszú néma c-öndetJani törte m ;g, ezeket mondván : — Pajtás, ismered Kisfaludynak azt a szindaiabját, melynek az a czime, hogy : „A hűség próbája ?" No hát a te Margitkáddal eljátszottam én duettben „a hűség próbáját* es mondhatom gyönyörűen „eljáUzotta" ez a kis lány — a jegygyűrűjét. Barátom, adj hálát az Istennek, hogy lerándultam ide, hozzad. Jobb volt azt most, mint később megtudni, hogy a te Margitkád se jobb ... a Deákné vásznánál. Keszler Károly. Művészet és műélvezet. Irta és a Bessenvei Kör 1904. évi december hó 12-én tartott estélyen felolvasta dr. Vietúrisz József. Alig van olyan átlagos műveltségű ember, aki habozás nélkül mondhatná el, hogy betöltötte életének célját, ha — természetesen — becsületes gondolkodással s józan munkássággal biztos megélhetést, talán némi jólétet is teremtett magának. Lehet benne annyi altruizmus is, hogy jóval túllépi azt ahatárt. amelyet egyéni érdekeinek megóvása szíikségszerüleg parancsol; áldozhat a közérdek oltárán annyit, hogy embertársainak hálája és tisztelete jutalmazza buzgó törekvéseit: lelke mélyén olykorolykor mégis bizonyos szükségérzet támad, melyet nem elégít ki sem a munka fáradsága, sem a pihenés nyugalma, sem a jólét öntudata, sem a jótékonyság gyönyörűsége. Mintha szabadúlni akarna gondjaitól, melyek álmait is megzavarják, kötelességeitől, melyeknek különben kész rabszolgája; fárasztja a vásári zaj, untatja a halotti csend. Nem törődik azzal, ami szükséges, elfordul attól, ami hasznos, és keresi, szomjúhozva keresi, akár ösztönszerűleg, akár tudatosan azt, ami szép. Ha volt valaha fogalom, melynek meghatározása legalább is olyan nehéz, amilyen könnyűnek látszik, s mely Platóntól Kantig, Hegeltől' Fechnerig végtelen sok fejtörést okozott tudósnak és művésznek egyaránt: bizonyára a szép fogalma az. Hiszen látni látjuk az élő természet pompájában, melynek vonalai, színei és hangjai megállásra kényszerítenek és élvezetre indítanak; érezzük az igazi műremek összhangjában, melynek eszméje és formája lebilincsel és magával ragad : de érzékeink adatai s érzéseink jelenségei mind nem elegendők ahhoz, hogy belőlük a szépnek általános szabályát levonhassuk. Kritériumát keresték már az eszményiben, a tetszőben, a tökéletesben, a gyönyörködtetöben, a kérdéses dolog harmóniájában s a szemlélő egyéni föllelkesülésében; sorra vették tényezőit, kiszámították erejét, elemezték hatását; rámutattak physiologiaiés psychologiai okaira és tüneteire, s mindezek alapján tetszetősnél tetszetősebb formulákban igyekeztek meghatározni: hiábavaló munka, haszontalan fáradság, s az is marad mindaddig, míg a szép megérzése egyéni, tehát subiec-tiv, élvezete pedig tisztán ízlés dolga. De vájjon múlhatatlanul szükséges-e, hogy a szép fogalmának meghatározásával bajlódjunk akkor, mikor módunkban van, hogy magában a szépben gyönyörködjünk?! Ha messze kéklő bércet, harmatos rózsabimbót látok, vagy patakcsobogást, csalogányszót hallok: eszembe jut-e, hogy kimondhatatlan élvezetem tiszta aranyát a tudni akaró okoskodás aprópénzére váltsam?! Tegyék ezt azok, akiknek szemében a zúgó erdő nem egyéb, mint néhány ezer öl tüzelőfa, a szobormű tíz-húszezer korona értékű bronz, a szép asszony hatvan-hetven kilogrammnyi t^st: én a magam részéről a zavartalan gyönyörködés mellett maradok, s azt hiszem, nekem van igazam. De igaza van a költőnek is, aki valóban szerencsésen fejezte ki azt a gondolatot, hogy a szép ékesebben szól maga mellett bármiféle fogalmi meghatározásnál. Olvassuk csak el S^<tbolcskának „Esztétika" című bájos kis költeményét : Folyik a nagy vizsga javában A felsőbb leányiskolában. Egy barna kislány — szeme napsugárból — Nem tud felelni az esztétikából. Gyönyörű kis fejét butácskán Lehajtja mondhatatlan árván, S mind hasztalan faggatja a tanárja: Hogy mi a szépnek „meghatározása?!" — Pirulva, hogy ott állt szegényke : Ez a világnak legszebb képe. A szépet ennél soha senki hűbben Nem „határozta" még meg gyönyörűbben ! S mig a szekundáját bejegyzik : A termen át — nekem úgy tetszik — Kacagó, vig tündérek szálldogálnak, S a kis szamárra rózsákat dobálnak ! ! Úgy-e, szép ? S miért szép ? Én nem tudom; de nem is keresem. Annál inkább keresem azt, amit szépnek tartok, vagy amitől szépet várok. Keresem a hegy tetején, barlang mélyén, néma rónán, dalos réten; rábukkanhatok mindenütt: de sehol se találom meg oly változatosan, sehol se hat rám oly elementáris erővel, mint a művészetben ! Miért látogatja oly szorgalmasan a müveit közönség a képírók, képfaragók kiállításait, kivált ha igazi művészek remekeiről van szó ? Miért tódul a hangversenyre, a színházba, I s különösen akkor, mikor azt hiszi, hogy újdonságot hall ? Azért, mert a művészet országa az a birodalom, melynek lakóit a kölcsönös megértésből származó megbecsülés fűzi egymáshoz; ahol a felzaklatott kedély lecsillapodik, a szenvedély elpihen; ahol a szunnyadó elme új életre ébred, a lekötött képzelet ismét szárnyra kap ; ahol a mosoly nem sértő, ahol a könny égető ; ahol magunkkal és mindenkivel megbékélve a legnemesebb öröm élvezetének adjuk át egész valónkat. Lemondhatunk vagyonúnkról akár humanizmusból, akár kéAyszerüségböl. lemondhatunk dicsőségünkről akár szerénységből, akár megcsömörlésböl: szegényes egyszerűségünkben is jól érezhetjük magunkat; művészet és műélvezet hijján azonban emberi méltóságunkról kellene lemondanunk, s ezért világon semmi sem kárpótolhatna bennünket! Miért szeretem a művészetet? Mert hangulatba ringatja lelkemet. S miért rajongok a müvészlélekért? Mert együtt érez velem. Avvagy nem erre törekszik-e. mikor egy vonással ismerős alakot, egy szénvegyülettel ismerős képet állít elém ; mikor egyetlen akkorddal emlékeim húrját rezditi meg, egyetlen gondolattal arra kényszerit, hogy újra átéljem a múltat, megért som jelent, megsejtsem a jövőt ? ! Megkapja lelkét e^y tdy szépsége, hangulata, s nem nyugszik addig, mi" hosszú tapasztalat útján egyetemessé tökéletesült felfogasával és végtelen fáradság útján akaratához simuló eszközeivel elém nem varázsolja azt, amit maga szépnek látott, amit maga szépnek érzett ; meglopja emlékeit s az örökké tevékeny életet, melynek valamely fordulata mozgásba hozza képzeletét, s nem pihen addig

; míg a kedély és érzelem világának ezernyi hangváltozatával, s a legfenségesebb eszme kifejezésére is alkalmas költői adományaival meg nem örökíti azt, ami az ihlet percében elragadt^ megbűvölte. S mindezt miért ? Csak azért, hogy gyönyörködtessen bennünket. Mert egyedüli célja a gyönyörködtetés Ó ha mi látnók azt a küzdelmet, melyet a művésznek az anyaggal kell megvívnia, hogy uralkodjék rajta ; ó ha mi éreznök azt a gyönyört, melyet a művész a teremtés munkájában érez, hogy uralkodjék rajtunk : gyöngeségünk tudatában visszariadnánk a munkától, s lelkesülésünk érzetében irigyelnök a koszorút! Nem kérdezzük töle, hogy ideálistának vagy realistának vallja-e magát ; az efféle kérdés félreismeri a lényeget, meg ÖÜ a lelket. Annyit úgyis bizonyosan tudunk, hogy jaj neki, ha elérhetetlen magasságban találja meg és ábrázolja az ideált, s még inkább jaj akkor, ha realizmusában annyira sülyed, hogy közönségét nein tudja fölemelni a mindennapiság porából. A művész szeme többet lát, lelke többet érez mint az átlagos ember szeme és lelke; talán szeretni is jobban tud, mindenesetre többet tud, mint a közönséges halandó. Szemében egyre táncolnak a színek, fülében szüntelen csengenek a hangok, agyában egymást kergetik az eszmék, szivében zajongva tombolnak az érzelmek, s elhiszitek-e nekem, hogy nemcsak abban mutatja meg művészetét, amit előad, hanem abban is, amit szándékosan mellőz ? 1 Pedig oly nehéz a választás, mikor valamennyi részlet érvényesülni akar, s mégis le kell mondania sokról az egységes hatás érdekében. Ezért van az, hogy ritka művész mondhatja el magáról, hogy életének legszebb munkájával is elkészült. A tárgy felfogásának s a megérzékitésére felhasznált eszközöknek sokfélesége arra az igazságra vezet, hogy amilyen általános a művészet, annyira egyéni a művész. Akinek egyénisége nem érvényesül munkájában, vagyis aki nem a sajátjából juttatja diadalra a testté lenni készülő igét s ennek folytán azt a müvet bárki más is utánna csinálhatja: lehet festő, szobrász, építész, komponálhaj melódiákat, írhat drámát tucatszámra, de a művészet hazát jában legfeljebb afféle „előkelő idegen." Olyan tehát, minegy fiatal barátom, aki megütközött azon, hogy különben zengzetes versét fejcsóválva hallgattam. „Pedig egész lelkemet öntöttem bele!" —mondotta ö. „Akkor nem lehet máskép, mint hogy vagy keveset öntöttéi bele, vagy kiömlött már belőle," feleltem én. „Köszönöm, mikor oly sokat kínlódtam, inig összeállítottam !" folytatta ö. .Hiszen épen az a baj, hogy minden verejtékesepped meglátszik rajta," végeztem en. Nem lehetetlen, hogy épen magam voltam ez a fiatalember. De vájjon ki nem érezte valaha magában azt a bizonyos „isteni szikrát", mely „kitör és eget kér ?!" Kinek nem voltak álmai, melyeknek alakot adni, reményei, melyeket hangokba vagy szavakba foglalni meg ne kisérlette volna ?! Ki nem mondotta egyik-másik műremek láttára vagy hallatára: „Ilyet én is tudnék csinálni, csak egy kis ügyesség kellene hozzá!" Csak egy kis ügyesség. „Ez az !" — mondaná egy másik barátom. „Egy kis gyakorlat!" — mondja a mesterember. „Egy kis genialitás!" — mondja az esztétikus. Csak egy kis valami, a lényeg, a minden, mellyel győz vagy bukik a darab. Mert a műremek értéke nem abban áll, hogy mit ábrázol, bár ez sem épen a legkisebb súllyal esik a latba, hanem abban, hogy mi módon nyert kifejezést az eszme ! Kicsiben mindnyájan művészek vagyunk, de ha próbára is tesszük erőnket, természetes, hogy a kísérlet kilencvenkilenc százalékának kudarc a vége. És mégsem szabad kicsinyelnünk, vagy épen lenéznünk az effajta vállalkozást, mert hiszen első sorban ebből sarjadzott ki a művészet kisebbik testvére: a műélvezet. Mit ér a műremek, ha nem érvényesülhet ? S mi más az érvényesülés, mint a műértők tetszése ? Művész kevés van, műértő mindenki lehet. Ez már általánosabb valami, össze sem mérhető a művésztől megkívánt egyéniséggel és eredetiséggel, hiszen egyetlen forrása a műremek; egyetlen mértéke a hatás, egyetlen törvénye az ízlés. Ha ízlésem, gondolkozásom és érzésem nem találkozik a remekműben kifejezett hangulattal, vagy ha a művész elmarad korától vagy megelőzi azt: lehet, hogy igen szük körben tetszést arat, s nem lehetetlen, hogy jövendő korok hálásan fogják emlegetni nevét, életében azonban a meg nem értett vagy félreértett nagyság minden kínszenvedésén át kell esnie. Ezért kívánatos, hogy művész és közönség értse meg egymást, vagy legalább is igyekezzék megérteni ; hiszen a művészt a munka megalkotásában s a közönséget a munka élvezésében ugyanaz a vágy indítja, ugyanaz az elv vezérli, ugyanaz az erő támogatja. Akár az egyikben akár a másikban van valami hiba: ahol nincs hatás, ott nincs művészet! Az igazi művészi hatás élvezetében óhajt elmerülni [a lélek ; a művészé is, aki suggerálja, az enyém is, a melyet suggerál. Ne menjünk hát előre megfogalmazott követelményekkel se tárlatra, se |koncertbe, se színházba; ne mondjuk ki előre az Ítéletet, hogy ennek vagy annak az iránynak termékei nem lehetnek szépek : hanem adjuk át magunkat önként, minden kényszer nélkül a bemutatott imi impressziójának s bízzuk magunkat egészen a művész vezető kezére. Ha gyönyörködni tudunk anélkül, hogy élvezetünkben az érdek és haszon szempontjai is érvényesülnének, biztosra vehetjük, hogy jóleső hangulatunkat, fölemelő érzésünket a művészet szelleme sugalta ; ha pedig érzéketlenek maradunk, holott készek volnánk a hatás befogadására, vagy épen unatkozunk, sőt bosszankodunk, több mint valószínű, hogy a műremeknek hirdetett darab üres lélek szüleménye, kontárkéz munkája. Hogy mennyire általános az az óhajtás, mely a művészetnek imént említett fölemelő, nemesítő hatása után sóvárog, leginkább abból tűnik ki, hogy még olyanok is részt kérnek belőle, akikre nézve a kép vagy szobor holt anyag, a zene fülsiketítő lárma, a költészet céltalan szószaporítás. Ezeknek a műélvezet nem egyéb, mint kényelmetlen teher, melyet csak azért viselnek tiirel-