Nyírvidék, 1903 (24. évfolyam, 27-52. szám)

1903-09-13 / 37. szám

T l R V I D E H rettenetes képét szerte e hazában, a mely egy igazságtalan és őrületes rendszer kétségbeejtő eredménye lett. Látom és átérzem a történelem Ítéletét, hogy a mit I. Lipót Magyarországgal elkövetett, az valóságos kormányrendszerré tett Istentagadás. Lábbal tiprása az albotmányuak, megvetése az adott szónak, királyi eskünek; jogtalan és kegyetlen irtó háború minden ellen, a mi csak magyar! El lehet mondaui a magyar kanaánban, a magyar paradicsomban: valósággal ördögök uralkodtak ! Ebból az irtózatos helyzetből mentette ki nemzetét II Rákóczi Ferencz Az ó forradalma egyedül és tisztán nemzeti küzdelem volt a zsarnoksággal szemlen; harcz a haza szabadi-ágáért ; végső erőfeszítés magyar uemzeti jellegünkért ! Dicsőséges pályafutásának, e tüudöklö fénynyel sugárzó hősi korszakunk melyik részét idézzem lelki szemeitek elé t. ünneplő gyülekezet ? A rózsákkal teli kertben elkábit a virág illata és hasztalan akarod meglelni a legszebb bimbót, nem akad kezedbe. Igy vagyunk a Rikóczy életével is. Magasztaljam elvluiségét, következetességét; beszéljek fenkölt gondolkozásáról, tiszta jó szívéről; vallásos érzületéről, önzetlenségéről, a legnagyobb vagyont, a mely valaha magyar kezén volt, dobta el magától, liOp-y a hazának szolgálhasson. Ezzel meg van mondva minden! Eletének csak két szakát szorítom bele szerény megemlékezésem keretébe. Az egyiket, a melyről maga mondta, hogy akkor volt legboldogabb és a másikat, a melyről mi érezzük, hogy akkor lehetett legboldogtalanabb. Az elsőnél a diadalmas csaták hőseként tűnik elénk II. Rákóczy Ferencz alakja. Kassa városában most vannak kiállítva ennek a dicsőséges múltnak feüséges emlékei. A hosszú szobák sorát bejárva, lelki szemeim elé tárúl a rég elfeledett idők megújult képe. Látni vélem, a mint vezette seregét a diadalra! Hogy villogtak a kardok, ropogtak a puskák, dörögtek az ágyuk; miként röpiti uyerítve urát diadalra a harczi mén; ömlő piros vér festi be a zöldelő mezőt: már fut az ellenség! No: most! a haza és az Isten nevében rajta kuruezok! előre a diadalra! Mennyi megtépett, golyókkal átlyuggatott zászló! Másnak poros, piszkos rongy, de a magyarnak szentség, a melynek szegélyét áhítattal csókolom meg és buzgón rebegi ajkam az imát az egek Urához: legyen áldott, ezerszer áldott azoknak emlékezete még haló porukban is, kik küzdöttek a haza szabadságáért! Akkor voltam legboldogabb, mikor harczoltam a hazáért!? Ez volt a kezdet és aztán jött a vég. Ott, ott a messze idegenben; távol a hazától Rodostó partjain hallgatta — mint hűséges Íródeákja mondta — tenger mormolását, tenger Ez pedig az akart lenni, ho^y mit tetszett a méhesben mondani ? Erre az öreg még jooban megnézte, s azt kérdezte hogy: .Magyarul beszél-e öcsém, vagy Oliszul? Erre persze a diákban is felforrt a pulyka méreg s még gyorsabban magyarázta, hogy: ings, ings, magyrul s ha teszk a prkácziót rögtn Imondom (ami az akart lenni) hogy : igenis, igenis, magyarul s ha tetszik a predikácdiot rögtön elmondom. De már erre az öreg tiszteletes ur egy s-.ót sem szólt, hanem befordult a konyhába, mérgesen kiáltott az épen szembe jövő harangozóra „Tizóra előtt ne harangozzon' s ment a szobájába A diák utánna ment. A pap belőlrűl fogta az ajló kilincset, a diak pedig kívülről. Morgott az öreg belől .. Ki az? Én vagyok ! felel vissza a diák. Mit akar ? — Egy pár komoly szavam van a tiszteletes úrral! Tessék! s kilátta a szoba ajtaját. Kérem tiszteletes Ur, de tovább nem folytathatta, mert az öreg szavába vágott: — Kedves öcsém mondja csak, predikált-e már valaha? Ez olyan kérdés volt, ami még jobban zavarba hozta a diákot. — Predikált-é ? sürgette az öreg tiszteles. — Nem feleli a diák. No akkor itt ne álljon fel, mert kudarezol val, nagyon kritikus oz a mi falunk. Nem bánom én prédikálni fogok. De öcsém hiszen a nyelve sem lorog — A katedrában helyt állok! — Öcsém nem hiszem ! — Majd meg látja. — Nem akarom. — No öcsém, csak annyit mondok, hogy vigyázzon magára! Külömben is még ma nem tartozik prédikálni, hanem hn épen erővel meg akarja p óbálni, menjen habja fölött futó szél zúgását hallgatta egyedül és némán! Mit érezhetett ott, mit szenvedhetett ott az az igaz hazafi szív, a mely oly melegeD dobogott a haza ügyeért? Megtanulta ott az egyedüllét és szomorúság órájában, hogy a megváltók sorsa mindég a keserűség s a nehéz kereszt; átérezte a legles-ujtóbb fájdalmat, a melyet az ember akkor szenvedett, a midőn azok kövezik meg. a kikért legtöbbet túrt, tett és áldozott. Ilyen a nagy emberek sorsa. A kor kicsinyes; a nép gyenge lelkű; a sas szárnycsapását hogyan kövesse föl a magasba az élelmes veréb? Őt is megtagadta nemzete. A haza árulójának nyilvánította egy szolga léha nemzedék; kitagadta egy törvény, a melynél szenny^sebb nincsen históriánk lapjain, s a mely a mai nemzedék bűne. Csak egy! Egy nagyon is közel fekvő; az a törvény, a mely Kossuth Lajost tagadta ki hazájának p tlgárai közül. Rodostó és Turin! Ebben a két szóban mennyi kimondhatatlan és megmérhetlen fájdalom. Benne van évezredes múltunk minden szenvedése. Benne van a végzet rettenetes ujja, hogy ez a nemzet igy becsüli meg a maga nagyjait; benne vau talán ép ezért a történelem átka, hogy minden nép olyan sorsot érdemel, mint a minőben részesiti azokat, a kik érte vagyont, életet és mindent feláldoztak!! Mikor múlik el már tőlünk e keserű kehely?! Miért van az, hogy Rákóczy teste ma is idegen földben porladoz? És miért van az, hogy a kerepesi-uti temetőben egy egyszerű sirhalom felé még csak jeltáblát se tétetett a honfiúi kegyelet? miért van az, hogy Rákóczy és Kossuthnak csak papiroson szabad szobrot emelni, akkor, a midőn kis és nagy méretű szobrocskákkal, törvények szavával, hideg márványba vésett arany betűkkel üuoepelhetik azokat, a kiknek nevök hivatalosan is adva képet. Hasztalan kísérlet, hiú próbálkozás, a mely ' egy nemzet gondolkozás világát akarná megnemesiteni. Minden csinált szobornál, minden faragott képnél hatalmasabb eszmény a Rákóczy és Kossuth neve. Egy élőszobor, a melyben testet ölt a szabadságért sóvárgó magyar nemzetnek törekvése, a történelem logikája által kijelölt biztos ösvény, a melyen haladva előbb-utóbb el kell hogy érjük — míndnyáju tk végczélját — a független és szabad magyar hazát. Es most, mielőtt befejezném megemlékezésem egyszerű szavát, lehetetlen — habár csak rövid vonásokban is — ki nem térnem arra a viszonyra, a melyben Rákóczy Ferenczhez és szabadságharczához ez a város, NagyKálló városa állott. Kevés oly helye van ez országnak, a melynek roúltjáhos a magyar történelemnek annyi sok, megszentelt emléke tapadna és a mely L nki re, az a Keszi fiiliája, ott prédikálhat, mert ott nincs pap. — De kérem szépen, én itt szeretnék. — Itt öcsém ma nem prédikál. — Jól van tiszteletes úr, ha ma nem enged, akkor vissza sé jövök. — A hogy tetszik, — s becsukta az ajtót. Soha ennél szomoiubb nagy pénteket ! Tizen^gyórakor a lenkei templomban a harmadikat húzták s a „diák" mire elhagytak — már a templomban volt, s énekelt a hívekkel. Mikor a harmadik ének vers is elhangzott — indult a katedrára. Négy lépcsőn lehetett felmenni, s mikor feléit, verilékes homlokát ali

D' birta reszkető kezeivel megtörölni. Hosszú szünet következett, melyet az egyházfi hangja tört meg: egy egyszerű „nos"-t hangoztatva a diak felé — ami annyit jelentett, hogy kezdje már el. Erre a diak elkezd e az imát. — Aztán következett a Miatyánk. — Csak mondja — csak mondja . . . egyszer amint oda ér, hogy „add" ami mindennapi kenyerünket . . . nyelve megbotlik s rá mondta . . Ámen! A ven egyházfi pedig fölveszi a fond.it és rendkívüli nyugalommal szép basszus hangon végig mondja — a unt a diák még elhagyott. A diák pedig izzadt a katedrában, nem látott mást, mint gúnyosan mosolygó szemeket — s egy imádkozó v-jn paraszt embert, aki hol a diákra, hol ped'g a hívekre tekingetett, csóváivá ősz It-jet, ami annyit jelen ett, hogy ezt már még se hitle , volna ! . A diáknak sem kellett több, elvesztette minden bátorságát, mivel az a vén imádkozó paraszt rettentő i ember lett elölte ! De hiába folytatni kellett. Következett a predikáczió. No gondolja magában, mikor a szent János leveleiből vett igéket elmondja, most próbáld folytatni . . Ila belő sülök vén paraszt . 1 . Ezt m^r én jobban tudom, m

;nt te a Miatyánkot! oly lényeges szerepet játszott volna a magyar szabadságharezok, de főleg a Rákóczyak korában: mint épen Nagy-Kálló városa. Nagy-Kálló vára egy nagyfontosságú erősség volt, a mely szomszéd vármegyéket határozottan uralta. A kié volt Kálló vára: azé volt Szabolcs, Hajdú egészen és Szatmár javarésze fel az ecsedi várig. Igy történt ez a Rákóczy felkelése alkalmából is. A szabolcsmegyei nemesség a kisvárdai várba húzódott és még a hajdúk sem akartak fegyvert fogni, mig Kálló vára német kézen van. — Hogy teh it Rákóczy a felsőmagyarországi nemessége

1 zászlaja alá állíthassa, első teendője volt: Nagy-Kálló várának birtokába jutni. Eckstein János volt a várkapitány. Rákóczy a várat ostrom alá vette és a becsületes német első kötelességének ösmerte a várat feladni, katonáival együtt kuruczczá vedlett és Rákóczynak lej,'hűségesebb katonája lett. „Kálló városában szereztem 4 ágyút és 8 mázsa lőport — mondja Rákóczy — ebból állott az én tüzérségem!" Rákóczy Ferencz szabadságharczának sikeréhez Kálló városánál; a bevétele adta tehát az első lökést. Ez \olt az a hely, a hol először leagett diadalittasm az a zászló: pro libertate!! De a puszta tényen kivül lehetetlen elhallgatnom azt, hogy Nagy-Kálló városának polgársága határtalan lelkesedéssel sorakozott Rákóczy zászlaja alá. Ecsedy János nemes gyalog ezredébe 108 kuruez felkelő iratkozott be Nagy-Kállóból; Bóné András lovas ezredének Kiss László volt a hadnagya és mind a három őrmestere Kálióból került ki. Szóval e város lakóinak ősei Rákóczynak rendithetleuűl hűséges kuruezai valának, kik közül többen szenvedtek vértanú halált. Hogy kik? Ki tudná azt ma két század múltán elmondani? A pusztán is a vándor nyomát befújja a fútó homok: ép úgy takarta el azoknak nevét a feledés szele, a kik egykoron — mint Rákóczy katonái — küzdöttek a haza szabadságáért. Nevök lehet ösmeretlen: de emlékők áldott! Áldjuk mi egy későbbi nemzedék, a kik most békés fegyverekkel küzdünk azért, a miért Rákóczy és kuruezai karddal kezükben harczoltak. Küzdünk és mondjon bármit is a rágalom és hazugság szava, a melynek sarát annyira se érdemesítem, hogy. lerázzam magamról, hisz' önként is lehull, küzdünk és tudom, hogy a Rákóczy Ferencz politikáját se én, se e város cserben nem hagyjuk soha! Nyiii levél Gorömbey Péter ev. ref. föesperes barátomhoz. vm. Öreg este volt már mikor báró Miske muzeuraát mintegy kél óra hosszáig végig néztem és magvas megjegyzéseit lelki gyönyörrel élveztem. Neki fogott nagy tűzzel. Mikor azonban a predikáczió második szakaszát kezdené, a katedra aljáról egy ismert hang szólal fel. ,Ne siessen! egy szavát sem értjük !" Persze erre, mintha a villám csapott volna le a diákra — azonnal megállott. Az a vén imádságos paraszt, pea g megint csóválta a fejét. A diák erre a predikáczió közepén rá mondta az Áment ! Az öreg pedig elmondta rá a diák helyett a Miatyánkot. És a szegény diák olt hagyla a katedrát — a templomot — ment sietve az utczáu, de azt sem tudta, hova és miért . . . Egész tesle remegett, lába minden lépésnél ingadozott, végre egy dombtttőn össze esett ... és sírt, mint a zápor eső. Annak a vén papnak igaza volt, hogy nem engedelt fel lépni. Mikor aztán jól ki sirla magát — ereje visszatért eszébe jutott, hogy még négy falu van hátra, ahol őtet várjak. Fel kelt, megtörölte szemeit, össze szorította ökleit, s mint Petőfi juhásza nagyot ütött a szamár fejére, ü is nagyot ütött szivére és elkiáltotta magát : Gyáva ! . . Es az egész utón e szó csengett fülébe s szivének minden dobbanása azt kiáltotta : Gyáva ! Gyáva I . . . Délután 2 órakor Kesziben prédikált. Az isteni tisztelet végezte után, a pap azt a megjegyzést tette, hogy : Nagyon siet öcsém, a szavakat — pedig azt j ól meg kell rágni, hogy a hallgatóság elemészthesse.* A diák megköszönte a tanácsot, vette a kalapját és ment, hogy a hátra levő községekben is végezzen. Kövecses, Recske, Szentkirály meg volt vele elégedve, csak a recski molnárnak nem titszett az, hogy a Miatyánkot olvasta . . . Mindez nagy pénteken törtéat 1 . . . K. B.