Nyírvidék, 1902 (23. évfolyam, 27-52. szám)

1902-11-23 / 47. szám

52 — szászi pap, Oberlin egyszer összehiva a falubelieket igy szólt hozzájuk : „Gyermekeim, szükséges, hogy mi a völgyön keresztül Chansseéig egy utat csináljunk Strassburgba és hidat készítsünk Breuschon át. A parasztok erre azt felelték, hogy: először az lehetetlen, másodszor van nekünk anuál fontosabb dolgunk is" Obe.lin erre mit se szólt, de haza ment át öltözött, kapával felszerelve magához vette szolgáját s neki fogott a munkának. A parasztok ezt látván, elszégyelték magukat, egymás után szedték szerszámaikat, a pap után mentek, s az ut és hid a mit előbb lehetetlennek jelentettek ki, hamar készen volt. A hidat a szeretett hídjának nevezték el." Épitxe fel közöttünk méltóságos uram ezt a szeretet hidját! Tegye veteményes kertté, paradicsommá — a vizöutözó gépekkel — az egész Bodrogközt és meglátja, hogy a nép nem lesz elhanyagolva és a szorgalmas munkás itthon is szerezhet egy kis vagyonkát, s beteljesedik a mit Vörösmarty Mihály mond : „3 erős leaz országunk, nagy a király, Hol ennyi ember boldog hont talál." Barta József, vissi ev. ref. lelkész. A ház-összedöJtfsekröl. Laptársunk, a „Szabolcs" ez évi 35 ik számában rövid, de annal inkább megfontolandó bir jelent meg, mely a szakembereket és a laikus közönséget is méllán gondolkodóba ejtheti. Nem kerülte el figyelmünket, az a két ház-összedölés, melyről laptársunk ir, de nem hagyhatjuk, hogy lapunk olvasó közönsége az előfordult lények felett röviden napirendre térjen, az ügy sokkalta fontosabb, semhogy azon egyszerre átsiklani lehetséges volna. Így ir laptársunk : „Ismét összedőlt egy ház". „Legközelebb jeleztük, bogy a Gráf János újonnan épitett műhelye ö.-szedölt. Most meg a Mendek-testvérek kótaji-utczán épitett háza tlölt össze. Valóban nem értjük, miként lehet aképen építkezni, hogy uj épületek egyre-másra dőlnek össze. Most az épületek anyagában van csak kár, de mi volna akkor ha lakott uj épületek dűlnének össze?" Igaza van laptársunknak akkor, rnikor érthetetlennek tartja oly — szerkezetében igazán egyszerű földszintes épületek ősszedőlését, mint aminő e két ház is volt, hol a technikai isineretek legegyszerübbjt inek birtokában, az épitő nem követhet el oly mulasztást, amelynek következménye, végzetes szerencsétlenséget idézhetett volna elő. Bizony végzetes lehetett volna a szerencsétlenség! A műhely épületnél talán akkor lett volna nagyobb, mikor már benn dolgoznak a műhely munkások ; de a lakóháznál, ki tudja, talán akkor, mikor még nem került az epület lakható állapotba, hanem amikor még az épitő munkások foglalkoztak benne. A szerencse. — mert hiszen annak tekinthető az, hogy emberéletben nem esett kár, — nogy kellemetlenségtől kimélle meg Nyíregyháza városát, de e szerencsére számítani nem szabad, nem lehet, mert a jövő intézkedései s a technikai ismeretek olyanok, a melyek emberi tulajdont képeznek. Mulaszlás e két alkalommal okvetlenül történt. Nem szándékunk felelősségre vonni bárkit is, egyedül reá mutatni kívánunk az érvényben levő „építkezési szabályrendelet" egyes ide vágó pontjaira. W • ! tt V I D É « Az I. rész l.§-a szerint minden uj épület foganatosítására építési engedély szükséges. Ez építési engedélynek elnyerését a tanácshoz benyújtandó kérvénynyel kell kérelmezni, a mely kérvény elengedhetetlen melléklete: az uj épületnek — az 5. és 6. §-okban kivánt — teljes tervrajza. A 7. §. szerint. „Az építési tervet ennek szerkesztője, valamint az építtető is köteles sajátkezüleg aláírni." A II. §. ezt mondja: „Az építkező tulajdonos és a végrehajtási teendőkkel megbízott építőmester, a jóváhagyott terveknek pontos végrehajtásáért es az építési engedélyben foglalt feltételek szoros teljesiteséért egyaránt felelősek." A II. rész 17. §-a kiköli, hogy „Az épités vállalkozója felelősség terhe alatt c-ak ji, tartós és egészséges építési anyagot tartozik felhasználni." Mindezek bár elég röviden, de világosan mondják el az engedélyezés technikai részét és az építkezéssel kapcsolatos felelősségnek, kire ruházását. Az engedelyezés technikai részét ugy elemezzük, hogy a város mérnöki hivatala az engedelyezésre beküldött terveket átvizsgálja s ha az construktive helyes adatokat tartalmaz, pártololag terjeszti fel jóváhagyás végett a tanácshoz, eseti >g a jóváhagyást saját hitáskörében intézi el. Semmi esetre sem fordulhat elő, hogy a mérnöki hivatal oly terv szerint való építést engedelyezzen, mely előreláfhatólag veszélyt rejt magában. Minthogy pedig az építési rendszabályok II rész 15 §-a értelmében : „Az építkező tulajdonosok építkezéseket csak a fennálló törvények értelmében erre jogosított személyekre bizhatják", a fenálló törvények pedig képesített mestereket ismernek el ilyenekűl, önként felmerül a kérdés, hol van tehát a mulasztás? Jó volt-e a hatóságilag engedélyezett terv, jó volt-e az anyag, a melyből az összedőlt házak épüllek. Ha csak egy épület dől össze, sem szabadna szó és vizsgálat nélkül átsiklani az eseten, annál kevésbbé pedig e két esetnél, a rmiy rövid egy hét leforgása alatt — bár emberéletben történt kár nélkül — előfordult. Mi történt volna akkor, ha néhány család kenyérkeresője veszti életét a rozoga tákolmányokban? Mindenesetre megindul a vizsgálat annak kiderítésére, hol volt a hiba,? E két esetnél talán már bajos volna pontosan megállapítani, mely mulaszlás követtetelt el, de legyen az élő es mindig szem előtt tartandó példa a későbbiekre, hogy az építkezések műszaki szempontból az épités ideje alatt is megtekintendők, s hogy igazin szakavatott kezek munkája legyen minden építkezés. Ennyit követelnie, a város polgárságínak joga van ! A magas építésügy országszerte rendezve még nincsen, de minden város, saját hatáskörében is kel

1, hogy arra törekedjék, hogy ilyen vagy ehhez hasonló esetek elő ne forduljanak, mert az a véletlen szerencse, mely e két esetben talán sok családot óvott meg gyászától, lehet, hogy később nem fogja meglátogatni az esetleg ismét összedűlő házakat. Minden építkezést nyers állapotában, munkaközben meg kell vizsgálni, kellőleg ellenőrizni, vájjon az engedelyezett tervek szerint és kifogástalan anyagokból készült-e. Ha ez meg nem történik, nagyon is illuzórikussá válik az épitesi szabályrendeletn 'k az a része, mely igy szól : „Az ez ellen vétő építtető és vállalkozó, különkülön 1 forinttól 20 forintig büntettetik es a szabályellenes építkezés lebontandó lészen, s a büntetés pénz be nem hajthatása eseteben 6 órától 2 hónapig terjedő elzárással büntetendő." Mérnöki hivatalunk mai szervezetében teljesen megfelelhet ama kivanalmaknak, melyek az építkezések ellenőrzese terén felmerülnek. 31uieimiufik gyarapodása. Vármegyénk köztiszteletnek örvendő főorvosa dr. Jósa András úr kiváló ügyszeretete révén a „Nyirvidék" hasábjain tudomást szerzünk muzeumunk gyarapodásáról. A legutóbbi számban is elsorolja azon leleteket, a melyekkel — részint ajándékozás, részint vétel utján — gyarapodott muzeumunk. Mindenkor szívesen olvastam tudós főorvosunk közlemenyeit, bárhol is találtam azokat. De a legutóbb megjelent „Muzeumunk gyarapodása" czimü czikkét kétszeres örömmel olvastam. A többek között két kikezdése köllötte fel érdeklődésemet. Az egjik: „Warner Gyula kisvárdai polgári iskolai igazgató úr is beállott régész apostolnak. Pár minden tanart és tanítót megmarna egy veszett régész, hogy ezen tultur-nyavolya járványnyá fájulna." A másik: „Eördögh Dezső tanfelügyelő barátomnak pedig azt kívánom, hogy bújjék önmagaba, ha az összes néptanító urakat hasonló eljarásra felkérni nem fogja." Magam is tanitó ember lévén, csak jól eső érzés tölt el, a midőn látom, hogy vármegyénk egyik tekintélyes embere megemlékszik rólunk. Felhív bennünket, hogy álljunk be mi is régész apostoloknak. Felhívásának bizonyára lesz is sikere. A tanilók — különösen faluhelyeken — sokat érintkeznek a néppel. Az iskolában -- a gyermekeknek — a társadalmi érintkezésben — a felnőtteknek — megmagyarázhatják, hogy mily becscsel birnak ezen leletek. Ha szántás — sír — verem — kút — pincze — épületalapzat ásása közben bármely tárgyra ráakadnak, szclgáltas-ák át a tanítónak, a ki azt illetékes helyére juttatja. A tavaszszal — májusban — Nagy-Kallóban tartandó tanitoi gyűlésen bizonyára szóba fog kerülni muzeumunk ügye. Hálás szívvel venné a tanítóság, ha főorvos úr ezen a gyűlésen „Muzeumunk és a néptanítók* czimen egy felolvasást, vagy előadást lenne szives tartani. Lelkesedünk mi tanítók nemcsak a magasztos tanítói palya iráni, de lelkesedünk minden oly mozgalom iránt, a melylyel testületek, egyletek, a társadalom és magyar hazánk szent ü^yet — ha csak egy szemernyivel is — előbbre vihetjük. Nem félünk mi semmiféle veszett légészektől. Meg se kell bennünket marni, csak kéini és mi készek vagyunk a cselekvésre. Njgy lelkesedésünk mellett óhajunk azonban nekünk is van. Különösen most, a midőn látjuk, hogy az állami tisztviselők fizetését emelik; egy-egy magasabb tisztviselőnek hat ezer koronr fizetett adnak (hat családos tanítónak kell ennyiből megelni); az ujonezokat szaporítják; az ágyuk rosszak; a civillista kevés; az adót emelik ; a piacz drága ! Óhajunk az, hogy azért a sok szolgálatért, a melyet egyeseknek — testületeknek — a társadalomnak — a hazának (nevelvén számára adózó polgárokat) teszünk ; támadnának számunkra nem — veszett régészek — hanem veszítt jóakarók ugy a társadalomban, mint ott fent — a hol a nemzet ügyeit intézik — és oltanának az illető tényezőkbe irániunk csak annyi jó akaratot, hogy a régóta ígért — fizelésrenderésünket, a szolgálati évek leszállítását — a járványnyá fajult jóakarat lázától indíttatva, egyszer valahára megszavaznák. Igen tisztelt főorvos ur kívánságával kapcsolatosan nekünk is volna egy alázatos kérésünk vármegyenk közszeretetben álló tanfelügyelőjétől. Van nekünk tanítóknak egy jótékony intézményünk: az „Eötvös-alap". Iskolalátogatásai alkalmával a hivatalos kérdések ulán tegye a tanítókhoz — barátságos beszélgetés közben — e két kérdést : 1) Tagja-e tanító ur az „Eötvös* alapnak? Ha nem, hogyan törlénhetett az meg, hogy eddig be nem lépett ? Látja évi 3 korona tagsági dij nem is oly sok. Vagy válthat részletfizetés mellett — 50 koronás reszesjegyet. M ly sok családos tanítónak könnyítené meg ez egyesületbe való belépése által gyermekeinek felnevelését. Remélem legközelebbi látogatásom alkalmával már mint az „Eötvös-alap" tagját üdvözölhetem. tatva felőle, hogy midőn barátommá tettem, egyúttal erősen vértezve vagyok a szerelem ellen. E két érzelem nem fér meg együtt. A szerelem oly áthidalhatatlan messzeségben van a barátságtól, mint az Ararát hegye a váczi fegyháztól. Megnyugtatja önt tz a távolság? Múltkor, kedélyes kávézás melle't, egy jóakaró barátnőm mosolyogva ezt a kérdést intézi hozzám: — Tudod-e kedvesem, hogy az a te muzsikusod színházunk első szubretljének udvarol? (az a „muzsikus" ön tisztelt barátom, lássa, ha nem tudna oly szépen hegedülni, nem kapta volna e különös jelzőt!) Szeliden kérdeztem : — És mit gondolsz kedvesem, mennyiben érdekelhet engem ez a szerelmi kaland ? Barátnőm furcsán nézett reám. — Azt hittem, hogy te . . . te . . . — Gsalódol kedvesem! — szólottam közbe. Mert én . . . én . . . nem! És tovább itluk a kávét, kedélyesen diskurálva. Oh, hogy tudom gyűlölni az asszonyokat, kimeletlen nyelvüket! „Gyűlöletében érzi az ember, hogy meleg és nemes a lelke, hogy mily erősen élteti a szégyenletes és buta dolgok iránti megvetés !* De mintha mégis egy iczi-picikét fájna, hogy ön annak az — izének, annak a — szubrettnek esküdözik liűség?t s mégis kívánja, hogy a barátságomat őrizzem meg számára. Igaz, igaz : „Ararát messze van Vácztól!" Elhiszem, mert inondotttam. De meg a huszadik században nem is létezik szerelein! . . . DJ azért mégis szeretném tudni minő is lehet az a maga okos gondolkozó arcza, midőn a szerelem néz ki sötét szeméből, szerelem beszél ajakáról . . . „Asszonyi gyöngeség kíváncsinak lenni!" Lássa, ezért a gyengeségért sem szeretem az aszszonyokat. Isten vele barátom! Dalsy. egy asszony és férfi között létezhetik önzetlen, tiszta, nemes barátság. S leginkább az asszonyok dobj ik az igazságtalan vádaskodás eles követ szegeny fejemhez (a frizurám ugyan megvéd e kődobás ellen némiképp!; S azért aztán van sokszor pillanat, midőn anyámon és néhány (nagyon kevés) asszonyon kivül az egész női hadat gyűlölni tudnám. Ön most haragszik reám, hogy gyűlöletről beszélek s kiilizálva mondja: „De kérem, már hogy beszélhet egy ilyen ideális gondolkozású asszony a gyűlölség erzelméről !• Barátom ! Ez egyszer Zolával tartok : „A gyűlölet szent. Az erős és ép szivek mellallankodása, küzdelemre kész megvetés, melyet csak azok éreznek, kiket felháborít a középszerűség és ostobaság." Igen! Utálom a hétköznapiasságot, mely nem tud felülemelkedni a nagy prózán. Midőn nem tudja hinni, hogy fgy asszony erezhet érdeklődő szimpátiát egy művelt, mely gondolkozású férfi iránt — a nélkül, hogy asszonyi méltóságát, nevének tisztaságát egy bűnös, tilos érzelem által veszélyeztetné. L-iss.i, ezért nem szeretem az asszonyokat, mert nem hisznek ebben. Hála Istennek, hogy van mégis néhány kivétel, mert ha ezek sem lennének, határozottan restelném, hogy ehhez a .gyönge" nemhez tartozom. Akkor talán én"is ugy ten • nék, mint Simli Mariska, ki bizonyára addig ki nem kutatott lélektan, okoknál fogva is, felvette a papi ruhát. Csalta önmagát. És evvel a csalással megnyugvást, a rendőrségnek meg fejtörést okozott! Ön egyszer tréfásan azt mondotta nekem: „a jó, hű, igazán szerelmes asszony, olyan mint a Dalai Láma. Tudjuk, hogy létezik, mert hiszen erre tanítanak, de a jámbor hivő m g sohasem látta szinről-szinre !" Én akkor kissé neheztellem önre e mondásaiért, mire ön kedves gunynyal men egette magát: „Ön asszonyom kivétel. Kegyedről tudjuk, hogy jó, hű, igazi asszony!" . Nem uram ! Ne avanzsiroztasson Dalai Lámának. En is csak olyan asszony vagyok, mint a többi, húsból, vérből alkotva s hibám is van bőven. Talán egy kevés jó tulajdonság is, teszem például, a barátság érzete. Határtalanul tudom azt szeretni, kit már egyszer szivembe foglaltam. Ön most mosolyog: „Ez már több mint barátság!" Nem gondolnám! A szerelem az valami egészen más érzelem. Azt hiszem erről az érzésről egyikünknek sincs tökéletes fogilma, mert egyikünk sem ismeri. A szerelem hatalmába keríti minden vérlüktetésünket ; minden ideg, minden gondolat, minden szívdobbanás és lélegzetvétel az övé. Ez, barátom, csak mesékbe való érzés, ilyen talán nincs is a földön. A', istenek szerethettek az Olympuson igy, ilyen odaadással. Igy szerethetett az a szegény, csalódott szivü költőnő, Sapphó, midőn fájdalma elől a tenger árjában keresett feledést. Igy szerelhette Tündér Ilonáját Árgyilus királyfi, igy szerette Rómeóját a szépséges Júlia. Sokan, sokan szerethetlek igy, a képzelet, a rege világában. De a XX-ik században nevetséges dolog erről az érzelemről beszélni, csak könyvekben irnak még róla, csak versekben, csengőbongó rímekben dalolnak róla ifjú poéták, kik maguk sem ismerik ez érzelmet igazi nagyságában. Mert, ha szelelnének ugy, ahogy azt az Istenek elrendelték, eldobnák lanijukat, mert a szerelem nem keresi a szót, a hatást. A szerelem érez, fogad és ad. Ugyebár furcsa kissé, hogy én beszélek önnek erről ? S tudom, olvasva a sorokat, elgondolkozva sóhajtja: bizony igy nem fog szeretni senkisem! De nem is érdemelné meg barátom. Mert maga is csak a fél lelkét ; adja oda annak a nőnek, kit szeret. Önök férfiak azt hiszik, hogy szerelmesek, ha karjuk átöleli a leány derekát s ajkuk oda tapad arra mosolygó szajra s mondanak banalis igéreleket, elkoptatott frázisokat. Ez nem i szerelem! Ez egy csalóka fala morgana; hisszük, hogy van, látni véljük, s ha utána szaladunk, keservesen tapasztaljuk, hogy csak a levegő rezgése, a tavaszi napsugár álnok kaczérsága csalt meg bennünket — illetve az agyunk, a szivünk bódult el egy rövidke pillanatra. Azért Írtam meg önnek véleményemet a iegboldogságosabb érzelemről, hogy legalább ön legyen megnyug-