Nyírvidék, 1902 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1902-03-23 / 12. szám

8 NYÍRVIDEK Bevándorlás — vándorkoldulás. Éhes, eltörődött, szánalmas alakok vonszolják megtört testűket az utczákon. Szemükben az élettelen bágyadt, mindenben belenyugvó csendes resignatiával, arczukon a hontalanság átkával ajtóról-ajtóra kopogtatva, egy kis alamizsnát kéregetve tengetik életüket — a koldulás e végnélküli golgotháját, a reménynekegyetlenegy fénysugarától sem deritve fel. Ezeknek láttára,évszázadok igazságtalanságai, előző korok szűkkeblű felfogása szülte mostoha bánásmód, elhanyagolás: a közéletből és jótéteményeiből való kiközösítés, nyirkos sötét ghettókba zárása, a tisztességes foglalkozástól való eltiltása a zsidóknak s más szomorú emlékek végtelen sora, melyeknek felsorolása kimerítené, a IV. — látérani zsinat határozatait — önkéntelen ébrednek fel lelkünkben. Az örökké bolygó zsidót, mely nem mese, de rút valóság, a ki nem látta, az jöjjön csak hozzánk, vagy Szabolcs bármely községébe .... Csodálatos, hogy a már évtizedek óta tartó bevándorlással és ennek édes gyermekével — a vándorkoldulással mindidáig a törvényhozó urak keveset foglalkoztak. Csak most, hogy a kivándorlási baj, mely nálunk valóságos, beteges lázzá fajult, ijesztő, grandiózus mértékben lép fel, kezdik a törvényhozók figyelmöket a galíciai bevándorlásokra is fordítani. Igazán azt kell hinni az embernek, hogy csak a véletlen, úgyszólván az „associatió idearum" a kivándorlásról a vele hasonnemü—bár ellenkező bevándorlási bajra könnyen átsikló hajlama a törvényhozói elméknek bírta őket arra, hogy költségvetési beszédjükben a kivándorlás nagy bajairól dikciózván, egyben már a bevándorlásra is átnyargaljanak. Mert mindeddig csak egy párt, felekezet-politikai czélzattal feszegetteezt a kérdést, élénken ecseteivéna kultura békés fegyvereinek jobban megfelelő újszerű, honfoglalókat", de nem vették komolyan. Pedig kár volt azt a kérdést nem venni komolyan, bárha néppárti oldalról jött is a figyelmeztetés. Csak legújabban hallottunk komolyabb oldalról e kérdéssel tapintatosan foglalkozni, midőn is a szónok élesen megkülönböztette a bevándorlókat a hazai zsidóságtól, kik nem azonosítják magokat azokkal. Es hogy a reakciónak nem szabad ezt a kérdést a zsidók elleni fegyvernek használni, hisz világos, hogy mi nem csábítjuk őket magunkra, ugy a hazai zsidóságnak sem szabad ezt egy „noli me tangere" kérdésnek tekinteni, melyet saját érdekében leplezgetni, vagy pláne tagadni kellene. Nevezzük ezt csak nyiltan zsidó bevándorlásnak, és örömmel várjuk a kormánytól ebben az irányban az orvoslást. A miniszterelnök és földmivelésügyi miniszter nagyon helyesen kijelentették, hogy a kérdést nem szabad felekezeti szempontból megítélni, hanem megoldásához elfogulatlanul csakis az állam és közgazdaság magasabb szempontjából kell figyelembe venni. Érdeklődéssel nézünk e rebbre válva, egyre fogyva . . . Mig aztán egy napon egészen elfehéredik, egészen elfogy. IV. Eljön a doktor bácsi és megvizsgálta az erelüktetését, a homloka forróságát, a szive dobogását. — Nincs semmi baj, de éppen semmi! . . . Hozzánk pedig igy szólt a szomszédszobában : — A kis Margitkát én meg nem menthetem. Ez a gyermek meg akar halni, nem tudom miért, de nem is kutatom, de tudom, hogy meg akar halni . . A szive . az oda van . . . — Nem lehet doktor úr, nem lehet, — tépelődött az anya — mit csinálok én, egyetlen, drága gyermekem, az én édes kis Margitkám nélkül ? . . . Önnek meg kell mentenie őt, egy világ árán is ... I Adjon tanácsot: hova vigyem, délre, északra ? A doktor szomorúan szólt: • — A szivét magával viszi délre is, északra is . . . Az ilyen kis leányokra vigyázni kell, nagyon kell vigyázni.! . . . * * * ... A szive . . . szive öli meg a Kis Margitkát . . Az ártatlan, a hivő, bohókás, az összetört gyermek szive. Én édes kis Margitkám, elbitorolt üdvösségem, ha én ezt az epedő, vágyó, szerető szivemet oda adhatnám a tiedért — cserébe . . . Nem kell, a mesém sem kell. Meg akar halni és meg fog halni! Hiába mind :n okoskodás és minden kísérlet. A letört virágot maga az Isten sem tarthatja életben többé .... Ragyoghat a napsugár, illatozhatík a virág, a te tavaszod elmúlt .... Lehet is már verni az aranyos czifrázatot arra a fehér koporsóra, melyben Margitka pihenni fog. . . Lehet már hímezni fehér szemfedőjét, csiszolni a fehér márvány obeliszket .... V. Margitka fekszik a fehér párnák között és mosolyog ... Az anyja nem tud bejönni most hozzá. A másik szobában zokog és tőrdeli a kezeit . . . kérdés megoldása elé. Mert hisz eltekintve az esthetikai szempontból, hogy némely zsidónak ö koldulással tengődő életmódja nagyon is alkalmas a más hitűek szemében a zsidók iránti becsülést csökkenteni, s általában a tétlenség, munkántalanság vádját rájuk általánosítani — (néhány éve, hogy a természeti törvények igazságait kutató korban egy élő törvényhozó ugy nyilatkozott, hogy általában a zsidókat nem, de a bevándorlott, kóbor zsidókat igenis képesnek tartja vallásos gyilkolásra), de ennél fontosabb gazdasági érdek kívánja ennek a megszüntetését, hogy általában mindig, de leginkább, az évszakok elején azok nagy rajokban az északkeleti felföldet elözönelve — köztük a megyénket is —a községek amúgy is mindenféle teher alatt görnyedező szegény lakosságát valósággal megsarczolják, és tetejábe ennek a bajnak az ódiuma mi ránk háramlik. A zsidó lakosságnak a benne olykor megnyilatkozó jótékonyság derűjének a hátteréből ijesztően kiemelkedik a tétlenség és a vele együtt járó nyomor sötét árnya. Ezt a kérdést mielőbb meg kell oldani államférfiúi bölcsességgel — és egy kis emberszeretettel. A határszéli őrség felállítása— mivel a miniszter a bajt megszüntetni akarja — a kérdés csak felét, még pedig könuyebbik felét oldaná meg, mert evvel csak a további beözönlést — a baj növekedését akadályozná meg, de mi történjék a már bevándorlottakkal 2 Minthogy a miniszter a kitolonczzlást nem emlegette, föl kell tenni, hogy ehhez nem fog nyúlni. Quid nunc? A Berlinben mult hóban tartott Il-ik Izraelitisch-Duetsche Ferbandstag-on szóba kerülvén a Galíciából való bevándorlások és vándorkoldulás abban állapodtak meg, hogy azt a határszéleken felállítandó ipargyárakkal fogják megszüntetui. No az ily gyártelepek é3 iparvállalatok felállítását nálunk is meg elhetne kisérlení a határvidékeken annyival inkább mert ez náluuk nem csak a tárgyalt kérdés szempontjából, de általában sociál politikai szempontból is volna kívánatos. Sőt evvel kapcsolatban, a ruthén kérdést is meg lehetne oldani: „Mert a ruthén aktió — vagy ha Darányinak ugy tetszik „a felvidéki akció", bár ez csak a ruthének segélyezésére, nem pedig a felvidéki lakosságéra van irányítva — bármi nemes czélnak volt is a forrása, a hozzáfűzött várakozásoknak, s a ráfordított pénzáldozatoknak semmikép sem felel meg. Nem is lehet ez máskép. Egy a ruthének között sűrűen lakó, vele szoros érintkezésben lévő néposztálynak — a zsidónak — gazdasági helyzetét ily segélyezési aktiónál teljesen figyelmen kivül hagyni, szabadjára engedni, mintha a kettőnek a sorsa egymásra nem volna kölcsönhatással, ezt se a „jog törvény és igazság" szentháromsága, se semmiféle gazdasági morál, de még politikai raison sem indokolja. Létesítsen ott a kormány iparvállalatokat, melyek állandó munkát és keresetet nyujtanáA sápadt lány mosolyogva kérdi tőlem: — Nos! mit mondott a doktor bácsi, mikor halok meg ? Egy pillanatra elszorul a torkom, mintha vasmarokkal fojtogatná valami láthatatlan kéz, szemeimbe könnyek szöknek, s nem tudok parancsolni a hangomnak, hogy ne remegjen: — Meghalni!? . . . Ugyan hogy beszélhet ilyen gyerekséget . . . Elkomorodik az arcza és szinte boszús hangon felel: — Azt akarja, hogy magának se higyjek? . . Aztán a mikor látja, hogy arczomon végig gördül egy pár könnycsepp, rám veti bágyadt szemeit, vékony hófehér kezeit kezeimbe helyezi és suttojva mondja : — Szivem . . . ugy-e azt mondta, a szivem . . ? Lássa, az én ajkamat még nem érintette férfi . . . tudom, hogy szeret . . . búcsúzzunk . . . csókoljon meg ! Felkelni próbál, de visszahanyatlik. Hullámos, gazdag szőke haja, mint egy arany áradat, elborítja a fehér vánkosokat. Nehezen, szaggatottan lélegzik . . . Arczán kigyúlnak a láz gyilkos, piros virágai . . . Valami őrületbe kergető vad fájdalom vonaglik át szivemen, elszorúl a torkom, hogy hmg se tul kijönni rajta. Margitka pedig oda szorítja mind a két kezemet szivére, a már alig dobogó szivére, és mialatt a könnyek elborítják megtört szemeit, lihegve tördeli: — A sziv .... a sziv ... Jól tudom, hogy az öl meg engem . . , Csakhogy . . nem az én szivem . . . * * * Lehet már verni az aranyos czifrázatot arra a fehér koporsóra, melyben Margitka pihenni fog. . . Lehet már hímezni fehér szemfedőjét csiszolni a fehér márvány obeliszket . . ! Vajdai Szabó István. nak a vidék egész lakosságának osztálykülönbség nélkül. Ily módon kellene a már bevándorlottak existenciáját biztosítani egyrészt, mig másrészt alkalmas rendszabályokkal és azoknak pontos keresztülvitelével, mert ez a fő, a totovábbi beözönlést megakadályozni. Sokkal többet érne az, mit a szeretet jegyében megszületett fogyasztási szövetkezetek, melyek — nem akarok róluk bővebben szólani — a már létező exístenciák tönkretevése mellett, likvidálásukkor már nem egy gazdának a földjét és házát licitáltatták el alóla. Ha a kormány ily módon segélyezi akcióját, a felföld egész lakosságára fogja kiterjeszteni, bizonyos, hogy az ország egész lakosságának, de első sorban a hazai zsidóság hálája, és ha kell serény támogatása is fogja tevékenységét kísérni, melynek nyomán el fog tűnni a középkori ghetta-zsidóság szánalmasságainak utolsó maradványa — a koldulás. Nyirmada, 1902. márczius 20. Stein Zsigmond. A vármegye reudkivüii közgyűlése. A törvényhatósági bizottmány tagjainak elég nagy résztvétele mellett nyitotta meg e hó 20-án d. e. 10 órakor báró Feilitzsch Berthold főispán, az e napra összehívott rendkívüli közgyűlést. Kovács P. Pál, bizottmányi tag, Nyiregyháza város gazdasági tanácsosának elhunyta fölött érzett részvétét a közgyűlés jegyzőkönyvébe igtatta. Bejelenté ezután a főispán ur őméltósága, hogy vármegyénk egy volt vezérférfiát: báró Vécsey József főispánt, ki 1867-től 1872-ig, tehát a legnehezebb időkben vezette e minőségben vármegyénk kőzdolgait, Ö felsége a király valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki. A közgyűlés — a főispán indítványára elhatározta, hogy báró Vécsey Józsefet ez alkalomból átiratilag üdvözli. A vármegye területén levő egyes vasúti állomásokhoz vezető törvényhatósági vámos utak kiépítési költségeinek fedezetére szükséges800000 korona kölcsön felvétele szükséges. Erre vonatkozólag több budapesti pénzintézet tettt ajánlatot. A közgyűlés ezek közül a legkedvezőbbet, a Jelzálog Hitelbank ajánlatát fogadta el, mely szerint a pénzintézet a 800000 korona kölcsönt, 50 évi időtartamra, 4.79 %,-os annuitással, és 94.8 árfolyam mellett a vármegye rendelkezésére bocsátja. A közgyűlés felhatalmazta a vármegye alispánját, hogy a jóváhagyás kinyerése után, a kőlcsön-kötvényt a törvényhatóság nevében irja alá, a pénz felvétele iránt intézkedjen. A vármegye tulajdonát képező tokaji kőbánya jövendőbeli kezelése tárgyában — minthogy a Recihman Ármin által felajánlott vételi ár a bánya tényleges értékének nem megfelelő — a közgyűlés utasította az alispánt, hogy a bányának 5 évre leendő kezelésbe adása iránt árljetést tartson, s ha ez kedvező eredményre nem vezetne, a bányának esetleg házi kezelésbe vétele iránt tegyen előterjesztést. Felolvastatván a m. kir. belügyminiszter leirata, melyben értesiti a vármegye közönséget, hogy az egy körjegyzőséghez tarlo/.ó Szent-György-Ábrány és BudaÁbrány kis községeknek, Nyir-Abrany elnevezéssel egy nagyközséggé leendő egyesülését megengedte, a közgyűlés — m.után az érdekelt községek az uj község elnevezese iránt annak idején nem nyilatkoztak, s miután a belügyminiszter a törvényhatóságnak, a község állal tudomásul vett határozatával szemben, a tárgyalási iratokban nem szereplő Nyir-Ábrány elnevezést tette kőtelezővé: ezért, mielőtt a törvényhatóság az idézett rendelettel szemben felirati jogával élne, utasítja Szt.-Gy.Ábrány községet, hogy a község lakosait oly közelről érdeklő kérdésben hozzon határozatot s azt sürgősen terjessze föl a vármegye alispánjához. Győr sz. kir. város közönségének, a tüdővész terjedésének meggátlása tárgyában, a vármegyéhez intézett átiratát, érdemleges intézkedés előtt, a vármegye főorvosának és az egészségügyi bizottságnak adta ki a közgyűlés véleményadás végett. A vármegyei tisztviselői kar, a segéd-kezelő személyzet és a hajdúk kérvényt adtak be a közgyűléshez, lakbérilletményük felemelése iránt. E kérelem jogosultságának igazolására csak azt az egyetlen egy adatot emiitjük meg, hogy a vármegyénél a legmagasabb lakbér-illetmény évi 400 korona. A közgyűlés helyt adván a kérelemnek, a lakbérilletményeket a következőleg határozta meg: főjegyző, főügyész, árvaszéki elnök 720 korona; aljegyzők, árvaszéki ülnökök, alügyész, főorvos, tolevéltárnok, főszolgabirák 600 korona, szolgabirák 480 korona, irattárnok, igtatók, kiadók, árvaszéki nyilvántartó 420 korona, gyakornokok, központi írnokok, nyomdász 360 korona, járási Írnokok 300 korona, kapus, nyomdász segéd, hajdúk, 120 korona. A belügyminisztert feliratilag kéri fel a közgyűlés, hogy a felemelt lakbéreket a vármegye 1903. évi közigazgatási, árva és gyámhatósági költségvetésébe beilleszteni, s az arra szükséges fedezetet a vármegye rendelkezésére bocsátani szíveskedjék. A pénztári és számvevőségi személyzet lakbér felemelése e határozatba azért nem foglaltatott be, meit a vármegyei pénztarak és számvevőségek államosítása a törvényhozás által már kimondatott, ezek tagjai 1903.-évtől fogva már az állam által átvétetni fognak. A községi közlekedési közúti hálózatot véglegesen a következőleg állapította meg a közgyűlés: 1. Rakamaz—t.-dobi ut 1. sz. T.-Dob, T.-Dada és T.-Lök községek és az alsó szabolcsi tiszai ármentesitő társulat, mint érdekeltek csoportosításával. 2. Rakamaz—t.-dobi ut II. szakasza, T.-Eszlár, Nagy falu és Rakamaz községek, valamint az előbb nevezett társulatnak ugy az utak, mint a Nagyfalu határában lévő műtárgynak fentartására nézve bevonásával.