Nyírvidék, 1901 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-21 / 16. szám

IV t k v i r> É K fémből; 13000 min. csizmamáz, 31000 mm. gyertya, 49000 mm. szappan, 15600 mm. gyufa! stb. atb. Ismétlem, hogy csak a feltűnőbb adatokat hoztam fel. Azokat is csak ezer métermázsákban és csak olyan tárgyakról, amelyek egytólfgyig előállíthatók és beszerezhetők volnának Magyarországon is. Hát kell-e ezeknél a rideg számadatoknál ékesebben szóló tanúbizonyság a magyar iparpártolás szükséges volta mellett? Hiszen amit a statisztikai hivatal kimu tat az elmúlt évről, kimutatta az elózó évekről is. Evról-évre szállítja a külföldi ipar azt a rengeteg mennyiségű ipari czikket Magyarországba, amelyért épen úgy évról-évre rengeteg mennyiségű jó magyar pénz vándorol külföldre! Maga az anyag legnagyobb része meg van, megterem nálunk, a természettel oly gazdagon megáldott szép Magyarországon! Itt bányásszák a vasérczet, több mint ót millió métermázsát szállítanak külföldre és csak szöget több mint százezer métermázsát ho/nak be, ugy lehet mindaunyit magyar vasból! Tőlünk veszik a gyapjút, amelyért feldolgozott állapotban duplán adjuk mi a pénzt Megterem a kender nálunk, de a saját termésű búzánkat, rozsunkat külföldről behozott uj zsákokba rakjuk. Papírgyáraink versenyképessége el van ismerve és csak czigaretta papírból majdnem ötezer métermázsát veszünk külföldről. Mi adjuk a bútornak való múfát, bútoriparunk magas fokon áll, még is adózunk a külföldnek. Csak sétabotot ezer mázsát veszünk idegenből. Ruhanem üekért. ernyőkért, órákért óriási p<

5nzt adunk a külföldnek. A gyermek-játékszerek rmg majdnem teljesen idegenből kerülnek hozzánk! Hát még aztán ha ugyancsak a statisztikai hivatal adataiból azt is megtudjuk, hogy a külföld alatt négyötódrészben Ausztria értendő! Simitska ur múltkori czikkemre irott válaszában megmarad abbeli állítása mellett, hogy nemzeti kultura és nemzeti ipar nélkül a magyar ipar fellendülése nem következhetik be. Közben pedig kathedrai oktatásban rés/esit a ,nemzeti kultura* mivoltáról. Megmaradok abbeli álláspontom mellett. 1 hogy Simitska úrral polémiába nem bocsátkozom. Ujabb czikke után annál kevésbbé, mert annak tanúságaként ó még ott tart, hogy „ha valamit czáfolni akarsz, idézz hiányosan", amely módszerrel tudvalevőleg a .Miatyánk* értelmét is ki lehet forgatni. Annyit azonban ismét hangsúlyozhatok, hogy ne egész életrendszerünket igyekezzünk gyökerestől felforgatni egy ideális eszme kedvéért, arai ugy se áll hatalmunkban. Ne a magyar nemzeti kultura és az annak állítólag egyedül megfelelő nemzeti ipar felett törjük a fejünket, hanem alkalmazkodjunk a meglevő életviszonyokhoz és igényekhez, és arra törekedjünk, hogy azokat a módozatokat megtaláljuk, amelyekkel a mi igényeinket a magyar ipar, a magyar iparosok — legyenek bár azok gyárosok, vagy kézművesek, — kielégíthessék ; és kielégítsék! Ne prédikáljunk, még csak ne is prelegáljunk, — hanem cselekedjüuk ! —a —ö. * * * Ugyancsak az iparpártolás mozgalma kérdésében kaptunk és közöljük még a következő czikket: Valamint hajdau Odysseus hajóját, a Scylla és Charybdis sötét, rémes és bosszúálló nyraphái a végső veszélylyel és romlással fenyegették, épen ugy hazánkat is egy vészes felleg sötét áruya kezdi beborítani. Uriás léptekkel, roharaos.iu közéig e felleg s már szinte hallani véljük a kitörő vihart megelőző tompa dörgéit, látjuk a felkavart por szemeket torouymagasságbau száguldani . . . . . látjuk a hatalmas meny boltozatot helyenként izzón vakító fénynyel megnyílni, s csak rövid pár perez, — és óriási erővel fog kitömi a vihar, mely szét fog rombolni mindent amit két kezünk verejtékes munkájával hosszú idők utáu megteremtettünk, a meg-inegnyiló menny boltozathói villámcsapás sujt alá mely talán családi fészkeinket fogja romba dönteni; a szélvész talán betakarított terményeinket, a jégverés talán az oly szép reményekkel kecsegtető szóleinket fogja sújtani! . . .! S majd, ha a tovavonult vihar utáu a rombolásra, szétdúlt javainkra fogunk tekinteni, könynybe lábadnak szemeink a romokláttára s első szavunk lesz: Isten .' Miért sújtasz igy '

J! * * * Kisiparunk az, az. mely tölé a vészes felhők már oly nagy mértékben tornyosultak ! Ez az, amit ini még egyedüli, de egyszersmind utolsó darab vagyonúnknak tekinthetjük. — és nemzeti kishitűségünk, meg szellemi romlásunk az a felleg, melynek előjelét sajnos, mír közvetlen közelünkben érezzük. Es már ez utolsó vagyonunk is a semmiség lejtős utain halad a biztos romlás felé. Nincsenek, már számottevő iparosaink! — És ezt nem azért mondom, mintha talán egye- j sekuek személyi viszonyaira vonatkozólag tenuétn a kérdőjelet, hanem azért, mert ninc-en meg közöttük az a szellem,, mely kell, hogy a társadalom mindeu rétegében erős gyökerekkel táplálja testvéreinket, nincs meg a józau következetesség, s ami mindenekfölött megkívántatnék, nincs meg az egyetértés. Már pedig enéikűl boldogs'igot, megelégedettséget, társadalmat, nemzetet — még csak kép/elui sem lehet. Egyik irigy szemekkel nézi, ha másik c>ak kevéssel több vagyonnal is bir. Egyenesen annak romlását akarja. És mily nyilt álnoksággal végzik emberirtó munkájukat. Képesek minden haszon nélkül, sőt saját befektetésük veszélyeztetésével árusításba bocsájkozni, csakhogy nagyobb Quantumot tudjanak felmutatui miut eladott árukat. Pedig — ha tudnák — hogy ezzel elsősorban is önmaguknak, másodsorban pedig. — és ez az arai legjobban fajhat nekünk — az egész iparososztálynak okoznak olyan károkat, amelyeket vagy csak hosszuidók multán, avagy — talán soha sera foguak tudni kiheverni, Romboló munkájuk azonban — nehigyjük, — uem elégii meg ezt, hauem a társadalom, a nemzet — egy másik hatalmas alkotó eleme, erős oszlopa ellen is hegyes csákányvágásokat mér — gazdasági fennállásunk ellen. Okozza pedig ezt elsősorban is a nemzeti kishitűség. — S miből táplálkozik ez? Alik azok a kételyek, melyek hazánkfiainak lelkét eltöltik? Kevesen vagyunk, kik egyedül, csak e ueraz^t fiiinak vallhatjuk magunkat. És mégis sokaDÜ! De hiszen ez olyan ellentét, aminek ellenkezőjét, még csak bizonyítgatni sem akaruá valaki próbálni. Pedig uagy igazság vau ára benne! Jól tudja az az ember, aki öunálló iparos akar lenni, hogy abból az iparágból már százan is küzdenek a megélhetéssel, a nyomorral, s mégis . . . s mégis ipart vált (pár forintért készséggel kap) — S igy sorakoznak egymásután. — És rai lesz enn.'k a következménye? — Az, hogy pár hónapig küzd a nyomorral, éhezik családjával, adósságba keveredik, mígnem belátva annak lehetetlenségét, hogy miut önálló iparos megélhessen, Családját ott hagyja, megszökik s mint csavargó fogja a társadalmat megfertőzni. Tapasztalásból tudjuk ezt; naponta ismétlődnek ily esetek. — Növeli e nemzeti kishitüséget még az általános vélemény is, hogy nemzetünk nemcsak mennyiségében, de minőségében is gyenge. — Ellenindokolja azonban e föltevést az az igazság, begy a magyar nemzet ezer éves kora d cz'tra is csaknem egészen kezdő nemzetnek mondható. — E.ldig mindeu erejét kizárólag csakis a saját fenntartására kellett fordítania, — s mégsem látják be ezt sokan s vakon rohannak önkényes észjárással a megsemmisülés rideg karjai közé. Legnagyobb vétke (?) legfőbb hibája azonban a szellemi romlás. Elvesztette népünk önnálló gondolkodási képességét, s vakon utánoz mindeu ujat, mindeu czitrát s nem látja, vagy nem akarja észre venni ezalatt azt, hogy amikor ó ezt követi sajátmaga ellen feui a kardokat élesre. Nem tudunk, uem akarunk önállók leuni tudomány, művészet, gazdaság és uem — iparunkban. Iparczikkeink jólehet elvaunak látva a .magyar gyártmány* czimkével, de ez csak A khihfa kíváncsian tartott arra felé majd meg be lépett a házba hol — Allah ue hagyj el — ott dulakodtak egymással Littiin meg Fatme, miközbtu ektelen síitkoku szórtak egymásra — Littimuek meg « számétól le egesxeu az álltig vonult végig egy irtóztató karmolásuak a helye. — Mit miveltek istentelenek — veté kö/be a khalifa. A dulakodást abba hagyták erre 8 egyik az egyik oldalra, másik a másik oldalra állván gyilkos tekiutel(•1 méregették egjmást. — Ó as oka — mutatott Littim Fatméra az elélb it papucsát vágta hozzám ó dicsó khalifa. — Hazudik, ó a hibás — veté közbe az asszony — de megtanítom, még én. A bOcs khalifa miután látta, hogy ugy «em békíti ki őket, aarkun fordult, azzal, ott hagyta LKtinit ia Fitmét ia. fis alig nyugodott le 20-azor a nap, hogy Littim eljOtt újból a khalifához. Mi a kívánságod — ktrdé a khalifa, miután eléje bccsátottak. — Mi a kívánságom . . . ? Ó válasz el a feleségemtől — tört ki Littim — válasz el jó uram, mert rpujztulok .... hiszen láttad te ia dicsó Hazun al Rasid, ki kegyelmes vagy mindenki iránt. A khalifa igen csodálkozott bár, de igy felelt: — Legyen a kívánságod tzerint! • • Jó IdA multán tOrtent, hogy a nagy khalifa újra a kertjében aétált. Hát — caedák csodája! — esy padon ott ttltek egymás mellet' L

;ttim éa Fatme. Littim ép egy rózsát ittzött Fatme hajába, ki mosolyogva köszOnte meg .... Mód felett e'esodálkozott ezen Nuhr-Eddin az .igazságos*. — Hát ti nem caivakodtok már — kérdé végr.\ — Nem — íele'é a kerté-i. — É< miért nem ? — Mert — hala Allahnak — uem vagyunk házasok immár! — É» miért veszekedtetek suuak előtte? — Mert húzások valáok . . . I^y beszélt Littim, Nuhr Eldin, a böics khalifa pedig lassú lép okkel bsgvjt otí óxet, miközben el-ai gondolkozott az emberek c odálatos észjárásán. Klár István. Ébredés. Ejöit vi^gr-i a virágillatot

1, balzsamos rügyfakasztó tavasz. A« anyaföld bótakarój*, az ártatlausáu' fehér l.ple, a rátü ő csapodár n p-u^ár legelső sztrelineté* c-ókjá'ó! szeirnnmeteseu elrejtőzött é* nem is láijuk viszont, mig uein a vén kópé, - z eirísz c-illapviláp és igy földünk fölö t is abso'ut ti italommal uralkodo N p janak látji isuiét figyos mosoly lyal né/ni didergésünket. Itt van irhát akikelet, ez esdett, ihín óbtjtott. a várva várt tavasz. Mindenki igyekszik ki a szabadba beszívni az Ode levegót, áradja magá' a purar é.vezetuek s ugy érzi, hogy tüdrjt? ]ubb«n funkczióuál, mint máskor, hogy ereje megköveted«tt, izmai meg; c/élozód tak s egész teste bokkil mozgékonyabb, frissebb elasz tilu-abb. Sít még gondo atai' i< tisztábbnak, átláe/óbbnak, szabadabbnak é» köut.ytbb járá unak képzeli, fi: örüi az ember. Jól is teszi! Rükán van úgyis rá alkalma. Honnan van ez öiöm é miért ? A felelet egyszerű: mert a tavaszban életet lát. A tél az Örökös elmúlás, a teljes megsemmisülés gondolatát ébreszti az emberben, mig a tavasz felruházva a kellemnek és bájnak arany zomátcin kertével, az életre ébredést jelenti neki. A tavasz a r< mény, a nép, a látható éa érezhető remény, az élet reménye, fis az ember ugy szerel élni! Sót jobban ia, mint kellene. Néha sikerül is ez. fi< íz' hisai, hogy a virágfskadás jogén m egyúttal, hogy a viriígot leszakítsa. N in is gondolkozik rsjta, lépi, szaggatja uem törődve vele, ha esztelen n.uikájábau összevérzi — a ró si tövise Pt?dig az a vír az élet szükre.szal:ott atomjuuak egy jeleutékeuv rés/ét teszi. N >de miudegy, cselekedhetik mit deuki tetszése a/oriut hallgatva avagy megvetve esze sugallatát. Hiszen az élet ébredése, a bűbájos tavasz i tán a forró sugaru, gyümöcsérleló nyár következik, a midőn a vér ég az erekben, az ember titáunak képzeli magát és érezni véli Atlas erejét, ki a földet tartja hátán. A nyár az, ember hőskölteméyne és karakterisztikuma. A hiúságra alapított becsvágy uagy dolgok, sz<p és nemen cselekedetre készteti, avagy ambiczió nélkül süppedékes talajra téved, a hol aztán belesülyed — egy ölök életre — az immoralitás fertőjébe. A morál insauity itt válik aztáu romlására az emberi nemnek, mert a lelki boegségnek épp ugy megvan az inficiáló hatása, mint a test ragályos ft-kólyeiuek. Egyet azonban az ember mindig figyelmen kivül hagy. Az évszakok megismétlődése csak a teimászet örök háztartásának viskövi-tkeze'etséggel bekövetkező rendje, mig az ember éietébeu ujjá ébredés nem létezik. 8>t mi löbb a szü etésbeu már benne van a megsí mmiíüló*. A kót végpont közti határidő az élet. Di ki goudol a végre, — mikor a nsp ragyog a mazasbau, deiü sugárzik le a menny az.urjiról, bimbó pattan a holtnak vélt fák szártz ágain, a szellő illatterhes áramlatot hajt felóuk és látjuk az ébredést, a nyüzsgő, eleven, lüktető öletnek feltámadását. Hozsánna! Föl ujjonguuk! Öröm kél szivünkben, az. uj éiet varázslata elbódít és nem látva, uem hallva átad uk magunkat annak a csodás erzt lemnek, melynek végső peripheriáján ott csillog a bo dou»ág c-a!óka k.p*. fi< ez az érzés bedugja füleinke', belő i s/eme iuket és é.Qnk süketen és vakon, hi-onlaiosau a teugerfenék százkarmu polypjáhor. Pedig tni'auuuk és látnunk kellene.