Nyírvidék, 1899 (20. évfolyam, 1-52. szám)

1899-06-18 / 25. szám

XX. évfolyam. JNÍYÍ . 25, szám. Nyíregyháza, 1899. junius 18. VIDÉK VEGYES TARTALMÚ HETI LAP, SZABOLCSVARMEGYE HIVATALOS LAPJA. A SZABOLCS VÁR MEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. >losrjelenik hetenkint epyHzer, vasárnapon. Előfizetési teltételek. A előfizetési uénzek mrnrendsVvle S n. A lap szellemi régiét képező killdeniéuyek, postán vagy helyben házhoz hordva f* P ^endetesek s a ^^ C!jin

e ,

Uu kér

a£7

k i

iek

0id,

n

i. Efféez érre * íonnt. lap szétküldésé tárgyúban leendő felszó- „, ... ... v • . . W

1 Fff éVre 2 . lamlások Jóba Elek kiadó-tulajdonos fogi

J?J

nTw e en leT6,e

k " ,tmert keWkt<

J' Negyedévre ••••.• • • • • l » könyvnyomdájához iskola-utcza 8. szám A községa jegy,5 é, tanító uraknak .jgé.z evre (Jánószky ház) intézendők. csak két forint. Egy szám ára 10 kr. A kéziratok csak világos kívánatra • at iltetó költségére küldetnek vistit. Hirdetési dijak: Minden téoytzer hasibozott petit »or egytztr közlése 5 kr.; tébbtzlri kötlét eletében 4 kr. Kinottári b4lyrgtfl| fejében minden egyet hirdetés után 30 kr. íseitetik. A nyílt téri közlemények dija toronkin: 30 kr Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 6-ik szám); továbbá: Goldberger A. V., Eckstein Bernát és Altalános Tudósító által Budapesten, Haasenstein és Vogler irodájában Bécsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban és Dorn & Comp. által Hamburgban Hivatalos rész, 700. sz. 1899. " Szabolcsvármegye főispánjától. Pályázati hirdetmény. A kormányzatomra bizott Szabolcsvármegye törvényhatóságánál előléptetés folytán megüresedett s 660 frt évi fizetés és 100 frt lakpénzzel rendszeresített pénztári számtiszti állásra ezennel pályázatot nyitok. A pályázni kívánókat felhívom, hogy törvényes minősitvényüket, életkorukat, valamint eddigi szolgálataikat igazoló okmányukkal felszerelt kérvényüket, a folyó év junius hó 27-ikéig, mint záros határidőig, hozzám nyújtsák be. Nyíregyházán, 1899. évi junius hó 9-én. Br. Feilitzsch, főispán. Jövö nemzedék. Júniusban bezárulnak Magyarország összes iskolái. A tanuló sereg, mely eredményesen, avagy tán a nélkül, tiz hónapot töltött az évből, a szük padsorok között, imhol hazatér a szülői körbe és két havi pihenőt nyújt oly hosszú időn át folytonosan foglalkoztatott agyának. Helyes. Az észnek pihenni kell, hogy aztán fölfrissűlve működhessék ismét. Nem is okos cselekedet azért némely szülő részéről, hogy a szünnapok alatt tanulásra s úgynevezett ismételgetésre erőlteti a diák-magzatját, hogy az valamiképen el ne maradjon tanulmányaitól. Száz és egy ok szól e mellet, hogy ez a szülői aggodalom merőben fölösleges és hogy a zsenge ész megterhelése a szünidőben éppen nem segiti elő a tudományokban való kivánatos előmenetelt. A szülőnek legyen egyéb gondja a nyugalmas nyári hónapok alatt, mint fiát a könyvek mellé erőltetni. A „NYIRVIDÉK

4

4 TÁRÜZÁJA. A lét. Ezen csekély levelemet elküldöm magam helyett, Zsuzsa! Szivvel birok most már hozzád szólani, pedig milyen hitetlen voltam irántad. Mikor aztán kijött a te szavad s a legény ugy elment, hogy azt se mondta bőfellegzett, mentem volna éu te hozzád két hétnek minden órájában, de ha már meg kell mondanom, a szivem fájt a repedésig, hogy oly hatlenül elhagyott és nyakamon a baj. Először az volt a számításom, hogy meghalok. Még egyszer kezem irását küldtem a legénynek. Azt kívántam tőle, hogy jöjjön el a temetésemre ós azt a nótát, hogy „Semmi babám semmi, igy kell annak lenni', húzassa el, mikor elhantolnak. Es azt nem is kívántam, hogy sirasson, csak hogy nézzen végig mindent és vegye az eszébe, hogy igaz őszinteséget ígért. És csatoltam sok bus könnyeimet a levélhez Mégsem küldtem, mégis el téptem. Bilog Slra ugyanis akinek az a nagy szömócs van a bal szeme táján, egy szer csak átjön és szól: — A szegény lányhoz mind nyomorult a legény. Te se légy angyal, mivel az égbe jutsz és sohasem látsz huszárt tánczolni. De túrós derelyét sem eszel, akit te ugy szeretsz. Zsuzsa! Én ekkor észhez kaptam. A bü mégis emésztett, gyötört és egyre tartott a sirás, hogy a két szememmel alig láttam. Nem a legény után sírtam már, csak sirtam. Azt mondtam Balog Sárának: - Tudja mit, ha ugy van, ne hagyjon el. Apám anyám nincsen nékem. Idegennek pedig panasxkodn. annyi, mintha a fának panaszkodnám. (Igy jósoltad Zsuzsa és igy is következett.) A házban kérdezték, mért hagyom el a jó helyet? Azt mondtfm a lábam fáj. Doktort is hi^toU a nagysása de én elbújtam. A nagysága mindennap meg kérdezte! gyógyul-i a lábam? Addigjazudtam^ Körültekintő embernek ezalatt az idő alatt azon kell gondolkozui. — még pedig tüzetesen és mélyrehatóan, — hogy van-e bizonyos rendszor fiának tanittatásában, ki van-e tűzve valamely határozott czél, amelyhez képest az oktatás eszközöltessék és esetleg nem szükséges-e tehetsége szerint, vagy a testi fejletlensége miatt szellemi munkáját korlátozni vagy épenséggel beszüntetni? . . . Ezek oly kérdések, amelyek fontosságát senki sem tagadhatja s im a szünidőben van a legkinálkozóbb alkalom azok czélszerü megoldására. Két hónap elég gondolkozási idő erre nézve, de aki azt későbbre halasztja s az iskolai beiratkozások idején csak úgy Hűbele Balázs módjára helyezi el gyermekét valamely tanintézetben, pusztán abból a felfogásból kiindulva, hogy gyermeknek iskolában a helye, az nem foglalkozik észszerüleg a neveltetéssel. Azért tanulunk, hogy idővel váljék is valami belőlünk. Ki-ki azonban isten-adta tehetségéhez és felfogásához mérten fejleszti eszét s növeli a tudását. A minthogy valamennyien nem lehetünk egyenlően iparosok, kereskedők, vagy földmivelők, azonképpen nem vihetjük föl mindnyájan a diplomáig. Ez a természetes körülmény most inár arra késztet bennünket, hogy az iskolára megérett gyermeket jóeleve megfigyeljük, vájjon mire hajlik leginkább a lelke és már-már kiboniakozó képességei micsoda reményeket nyújthatnak a jövőjét illetőleg, — s ezek szerint aztán intézkedünk is. Igy szokott ez történni a legtöbb családnál. Csakhogy a korai ifjúságban ritkán mutatkozik valamely határozott életpálya iránti nem bírtam ki, mig egy napon Varsányi Zsófival megmondattam az igazat. Az a finom drága asszony össze csapta a két fehér kezét és igen csudálkozott. Azt hittem kiadja az utam, ugy is volt, hogy elmegyek, mikor egy reggel kijött a konyhába és igy szólt: — Julcsa! — Tessék parancsolni nagysága, kezét csókolom. — Ha majd megint dolgozni tud, mi a szándéka. — Kezét csókolom, én mint szegény, árva leáuy, megint szolgáló leszek. A nagysága űrre igen szépen biztatott. Azt mondta, ne féljek, igen jó sorom lesz, ne menjek el szolgálónak, hanem legyek dajka. Mert a dajkának külön főznek a legjavából, amit szeme szája kiván. És még fölsegíted magad, mert a dajka kétszer annyit keres, mint egy szolgáló. Azt gondoltam akkor, hogy soha sem felejtem el, hogy ilyen jó asszonyom van. Mert szavát beváltotta. Mikor megint dolgozni tudtam, kommendált engem egy olyan uri házhoz, a hol a nagysága még a hideg vizbe sem mártotta a kezét, csak Qlt egyre a kanapén, zongorázott, csókolgatta a kis bubit, a kit én kosztoltam tulajdon emlőmből, vagy kocsizott. Vasárnap délután mindig elmehettem egy órára J ppé Istvánnéhoz, aki mint városi dajka, az én kis csepp fiamnak, helyettem nevelőanyja lett. Nagyon furcsa ez az uri nép. A nagyságos ur hiába embernyi ember, mikor haza jött akármilyen fáradt volt, mégis az asszony parancsolt. Az én assso nyomnak ugyanis annyi pénze volt, hogy minden ujjára kaphatott volna akár tiz nagyságos urat is. Nem i9 hagyta el és nem is hagyja el soha a nagyságos ur. Azt hittem világ csúfja lettem, kinek legjobb belefeküdoi a koporsóba és kerültem olyan uri sorba, hogy még a fuvó széltől is óvtak. Az egész ház a kedvembe járt és mindennap megkérdezték, mit eszem, mennyit eszem, nem kívánok e valamit. Abból a sok jóból, amit adtak, ha neked is adhattam volna! A nagysága igen a szivemre kötötte, hogy csak hiezam, mert a gyerek hajlam. Az ilyen ifjú csodaszámba megy és zseninek neveztetik. Rendes körülmények között úgy szokott lenni, hogy a gyermek csak találgat és soká nem tud természetének megfelelő hivatást választani. Ez is, amaz is hatással van reá, a mi persze csak növeli a bizonytalanságot. Sok ehez hasonló esetben az apa mindaddig függőben hagyja a pályaválasztást, a mig a fiúból ifjú lesz s miként mondani szokás: csak a tizenkettedik órában dönt végre e fölött. Ilyenkor ha megüresedik valami kisebb hivatal, vagy ha más egyéb alkalom kerül, hát azzal oldja meg a gordiusi csomót, hogy hirtelen bedugja oda az iskola porát még magán viselő fiatal embert, mert immár megunta a sok ide-oda való kapkodást, aztán meg ugy vélekedik, itt az ideje már, hogy kenyerét önmaga keresse meg az a gyerek. Lelkiismeretét pedig azzal véli megnyugtatni, hogy voltaképen mindegy, akármicsoda is az ember, csak megtudjon élni. Ilyenformán teremnek később az önmagukkal elégedetlenkedő emberek, a kik csak azért végzik a rájuk kiszabott munkát, mert a megélhetés nehézségei ezt szükségessé teszik és mert véletlenül csöppentek bele a nem nagyon óhajtott munkakörbe. A társadalom eme tagjai nem teljesíthetik feladatukat tökéletesen, mert nincsen is kedvük hozzá. Ez pedig mindnyájnnkra nézve baj s a felelősség érte az apákat terheli, a kik nem voltak annak idején eléggé számitók és körültekintők. Ugy áll a dolog, hogy a gyermek vagy már kora ifjúságában elárulja erős hajlamát is c ak ugy hizik meg a tejemtől. Kívánták még bogy jókedvű legyek, mint a dalos madár, tiszta, mint a patyolat és olyan friss, piros legyen az arezom, mint a nyiló rózsa. Mikor a bubi szobájából kitévedtem a konyhába, de mondagatták is a szolgálók, hej a tagadóját, de jó dolga van magának Bársony Julis, ugy él, mint a hal a vízben. Segíteni akartam nekik egyszer másszor, de a nagysága nem engedte. Ellenben, ha a bubi nyűgösködött, a házban mindenki furcsán nézett rám. Mikor egy napon sápadtabb lett, mint máskor, a nagysága izgatottan szólott: — Mostanában nagyon csúf szemeket vet a bubira. A gyerek azt mindjárt megérzi. Éppen a ki* inget melegítettem a márvány kemenczénél a bubi részére. De a két kezem elkezdet reszketni. A nagysága észrevette: — Mi baja? — Semmi, kezét csókolom. Nincs semmi bajom. — Talán butul? Mert lássa, a busuló asszony nem jó szoptatós dajka. Tagadtam erősen, mintha busulnék. Ugyan miért? A püspök sem ehet jobb fiiatokat, mint én. Aztán olyan szobában lakom, hogy a falunkban a pip sem lakik külömbben. Ruhám is van hétköznapi is, ünnepi ia, téli is, nyári is. Fizetésem pedig épen kétszer annyi, mint szolgáló koromban volt. Vasárnap délelőtt eljárhatok a templomba és délben mikor hazajövök, mindig kapok valami ajándékot. Szappant, keszkenőt, fésűt, czifra hajtat, egyszer pedig medált is. De a nagysága rámfogta, hogy busulok. Elhivatta a doktort, aki egy óráig faggatot s annyi furcsát kérdezett, hogy alig győztem felelgetni. Majd tanácikozott a nagyságával, aki azt mondta: — Tudom már mi a baja? — Nem érzek a testemben Semmi bajt, csókohm kezét. — A testének nincs is baja de a lelkének. Maga a gyermeke után vágyik. Vasárnap délután elmehet hozzá. Mai számunk ÍO oldalra, terjed.