Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1898-12-25 / 52. szám
,,N T I B V I D É K“ 3 Ünnepi gondolatok. Emlékezzünk régiekről . . , Emlékezésünk szálljon e napon amaz egyszerű jászolbölcsőhöz, melyben az emberiség legszebb virága, mint uj életczélok határjelzője, szendergett egykoron. A Jézus születését igy vezeti be a régi szenttörténet: „És lön azon időben. Parancsolat jőve Augusztus császártól, hogy az egész birodalom népe összeiratnék“. Tudni akarta, biztos statisztikai alapon, minő hatalom fölött rendelkezik. Mert most már minden a Cézároké. A föld s a mi a földön van. „Mennek azért mindenek, hogy beirattat- nának, ki-ki az ő városába Felméne tehát József is Galileából, Kazárét városiból, Júdeába, a Dávid városába, mely Betlehem, mivelhogy Dávid házából és háznépe közül való volt, hogy beirattatnék Máriával, ki neki jegyeztetett feleségül és vala várandós. Es lön, mikor ott volnának, bételének a napok, amelyeken szülni kellene néki. Szüle tehát az ő elsőszülött fiát, és bepólálá őt és helyező a jászolba, mivel hogy helyt nem kaphattak a vendégfogadó háznál“. Kinek jutott volna eszébe, hogy a Cézárok hatalmát alig 3 század múlva, ama szegény gyermek isteni lelke zúzza szét. Emlékezzünk régiekről . . . Nagyobb birodalom nem volt még a földön, mint a római birodalom a Cézárok korában. Gazdagabb birodalom se volt, hatalmasabb birodalom se volt. S nagyobb Cézárok sem ültek még aranyos trónon, mint a romai Cézárok, különösen ebben az Antoninusok. A csiszolt értelem mélysége és belátása, az igazi nemes érzelem boldogító szét áradása, mint tenyészet fakasztó napvilág, mint szin- és illat-gyűjtő harmatozás, úgy volt tömörülve a Cézárok agyában és szivében. A Krisztus utáni 3 század Cézárai, eltekintve a nehány őrjöngőtői, népök boldogitására éltek és működtek S amit létrehoztak anyagi és szellemi téren, az kimond- hatlan mennyisége az anyagi és szellemi kincseknek. Gondoljuk el csak azon egy lényt; hogy a századokon át tartott népvándorlás állati vad ösztöne minden lehetőt megsemmisítve, romjaiban is oly gazdagság maradt ránk, melyből mai napig táplálkozik az emberi szellem. Közművelődési tevékenységünk, jogban, bölcsészeiben, államtudományban, iparban a római sas szárnyain száll, vagy római bilincsben vánszorog még ma is jó részben Úgy beleette magát kö'.goadolkodásuukba, hogy ki nem tudjuk onnan vetni. Minő világ volt ez a maga idejében! . . . Legiukább Hadrián császár korában! Mesének is mese, ha tanulmányaink alatt lelkünk előtt feltárul az a régi aranyos kor, amidőn csak A „NYÍRVIDÉK“ TáRCZIJA, A Bessenyei Kör első estélye. Tisztelt Szerkesztő úr! Megvallom, kissé szeget ütött a fejembe önnek az a kérése, írnék én a „Bessenyei Kör“ hangversenyéről, és estélyéről referádát! Én Istenem ! Hiszen ha én legalább egy kicsit zeneértő volnék, legalább joggal nagy képüsködve Írhatnék holmi staccatók, iarghok, rondok s futamokról, anélkül, hogy igaz lelkiismeretem szemrehányásokat tenne a miért pártfogói mozdulattal veregetek a szerepelt művészek vállaira? De igy, miután zeneértőnek magamat a legjobb akarattal sem mondhatom, mit tegyek? Mondhatom, sok álmatlan éjjelembe került, mig végre egy mentő gondolat világosságot gyújtott már-már csüggedni kezdő agyamban. Miért ne referáljon a Bessenyei estélyről az, aki a legilletékesebb, t. i. maga a dicső emlékű Bessenyei ? Hát mirevaló a tánczoló korona, — ha meg tud jelenni Petőfi, Deák Ferencz, Kossuth, Hugó s mit tudom én, még kinek nem a szelleme, — hát miért ne jelenne meg a Bessenyeié is, ha híni fogom őt? És tisztelt szerkesztő úr, a szellem megjelent! Rózsaszínű köd terjengett a szobában, halk sarkantyu- pengés múló zaja ülé meg füleimet *s amint elfogulva vetém föl szemeimet, kit látok magam előtt ? (vagy talán azt hiszi, hogy csak álmodtam ?) Magas, daliás karcsú férfi alakja volt, púderezett hajjal, a magyar testőrök délczeg ruházatában, oldalán a testőri tringia a nagy tarsoly lecsüngve róla, szemében a nemes lelek tüze, homlokán az ihlettség lángja s a szivében epedő szerelem két elérhetetlen bálványa : a nyelvét felejteni kezdő lelán- czolt magyar nemzet, s az imádott királynő, Mária Terézia iránt: Vitám et sanguinem ! — Nemes szellem bocsáss meg, hogy nyugalmadban háborgattalak — szólék most elfogultan, — de lásd, úgy szeretnék valahogy kimászni a csávából, amibe kerültem, t. i., hogy méltóan referáljak annak a „Körnek“ első szerepléséről, mely a te nevedet viseli s azután — bevallom — már csak mégis nagyon kiváncsi volnék a Rómában háromszázezer embert tápláltak a Cézárok kenyérrel és vigalmakkal s kiknek nem volt egyéb dolguk mint éltetni az isteni Cézárt! . . . És ez az aranyos kor a biztos enyészet kóranyagát hordta magában. És ezt a hatalmat, egy uj élet mustárnapja lazitá, bomlasztá, ellenállhatlanul, tűzön, véren és fegyver élin át. Emlékezzünk régiekről! . . . A szellem, a tudomány, káprázatos anyagi javakat halmozott föl. Ezekben nem volt semmi hiányosság. De nem volt lelkiismeret. Az emberiség lelkiismerete születettt meg a Jézusban. Az igazgág mellett az irgalom. A hatalom mellett a szeretet. Az emberiség szelleme halmozza föl a boldogító javakat s az emberiség lelkiismerete osztja el és teszi folyóvá, mint a tenger tömege észrevétlen párázatokból fellegbe verődve, szétterül a szornju felett s a haldokló földirány gyökereihez oszt á dúst, életet. Ez a lelkiismeret hatalma és áldása. A legnagyobb isteni erő, mely előtt szét- málottak a Cézárok légiói, porbahullott a büszke kapitólium s mely lelkiismeret kicsi fészket rakva a lávaként pusztító pogány gallok és germánok szivében, melegágya ión a mai egész czivilizácziónak. Jusson eszünkbe II. Vilmos német császárnak, ennek az igazi nagy embernek, Jeruzsálemben tartott beszédéből' a következő részlet: „Jeruzsálemből jött a világnak ama világossága, melynek fényénél a mi német nemzetünk nagygyá és hatalmassá lett. A mivé a német népek lettek, a golgotái kereszt zászlaja, az önfeláldozó felebaráti szeretet jelvénye alatt lettek azzá. Miképen máj dm rn kétezer év előtt, úgy ma is innen kell meg- zendülnie a világ minden tája felé ama kiáltásnak, mely mindnyájunk reményteljes vágyát foglalja magában: békesség a földön. Nem fény, nem hatalom, nem dicsőség, nem tisztesség, nem földi jó az, a mit mi itt keresünk. Mi mindannyian amaz egy, a legfőbb jó: lelkünk üdvössége után epede- zünk, vágyunk és törekszünk!“ így beszél és csak így beszélhet egy igazi Cézár! A legfőbb földi jót ott keresi, ahol az valóban föltalálható: a lelkiismeretben. S az emberi társadalomnak nincs és nem lehet szentebb feladata, a közelelőhaladás és közboldogsák czéljából, mint a társadalom lelki ismeretét erősíteni tisztogatni. Minden intézményeink csak annyiban eszközei békés és boldogító együtt élhetésünknek, amennyiben a közlelkiismeret ügyét is szolgálják. Ez az örök igaz tartalma e mai ünneplés megemlékezésnek. te véleményedre is, — már csak mégis te volnál a legilletékesebb — hát ne neheztelj reám, amiért — igy mondjuk mostanában — megintervievollak! Szólj kérlek, lásd én is ennek a Nyírségnek vagyok szülöttje, mely a te füleidbe is dudolá édes altató dalát — valaha régen. — Szellem kezed ha még egyszer belé csap a kobzod régen leajzott húrjaiba, akkor rezdül meg valami nagy, meleg kéjes fuvallat végig minden szivén itt s óh Bessenyei ! Ha te tudnád, milyen elegánsan közönyös itt minden szív, hogy szunnyad itt mélyen a lelkesülés tüze! Daliás szép bajuszát kipödörte a poéta-hős s biztosított, hogy nem neheztel én rám amiért elhivám, most pedig ime, átadom a szól neki! — „Hát öcsém, a kérésed nem talála készületlenül, mert bizonyos az, hogy föl a magas mennyekig hatott az a prológus, amit vitézlő Porubszky professor zengett róla. Meghallám a szózatot s megjelentem ott én is! lm joggal nevezi vala „Győzelmi Dalnak“ mert nagy diadal az nyilván, ha az én kedves Nyíregyházámon megalakulhat egy irodalmi „Kör,“ mely nem csupán a gimnázium falai közt ütött tanyát! Óh, jól tudóm én s próbált dolgom vala, küzdeni a közöny vértezett légiói ellenében, az én dalom ébresztő harsona vala, a professor űré diadalmi ének! S hát azok a szép dámák és kisasszony leányzók, akik oly úhitatos csöndben hallgatták vala s csak minden öt perczben egysZer hajoltak egymás rózsás füléhez: hogy mondanák, váljon lenne-é gavallér elég, hogy daliás tánczra perdits • karcsú derekukat, ha vége leszen a konczertnek? Mondd meg nekik öcséin, ne haragudjanak amiért a szivük titkát kilestem, de hát azért szellem a szellem, hogy a szivekbe lásson! Azután pediglen, ez már az én időmben is igy vala! Hogy azután a Rudolphus Kemény nevezetű hegedős lépett volna a szépen elrendezett Theatrum deszkáira, csönd lett ismét! Nem értem én éppen olyan túlságosan amit játszott, de hogy gyönyörűen húzla, az már bizonyos! Elhallgattam volna akár holnaputánig s csak úgy facsa- rodott belé a szivem. De meg az a másik úr is jól tudhat a spinéten játszani, annyi szent! Szép, igen nagyon szép vala, mikoron az a Leopold Francziska nevezetű dáma énekelt, kivált mikor azt az „Erdei madár“ dilát csicseregte volna a Hubay Jenő A betlehemi bölcső a közlelkiismerefcjnap- támadata. Egyesek és népcsoportok, e nap fényében járva és munkálkodva mehetnek előre. Az evangyéliom fénye aranyozza meg a bölcsőt, a munka-szerszámot és koporsót. A kik e fény nélkül akarnak élni, azok sötétben bolyonganak. Gondoljunk a népek történetére. Csak ma nézzünk szót. Járjuk be goldolatbau a kerek földet. Tevékeny, áldásos, közboldogitó élet azon népeknél tapasztalható, hol a közlelkiismeret tiszta és szabad; itt éled, itt terjed a szép, igaz és jó szentháromsága, tudományban, művészetben, iparban, közgazdaságban és közkormányzatban. A hol pedig a közlelkismeret bármely ok miatt gyenge, kialvó, ott butaság, babona, szegénység, testi és szellemi rabság fojtogató köde terül átkos szemfedőként a társadalom és népek fölött! . . . Emlékezzünk régiekről! . . . Emlékezetünk szálljon e napon á betlehemi bölcsőhöz s megrakodva tiszta gondolatokkal és tiszta érzelmekkel, térjen vissza a mi ünneplő hajlékunkba! Szeretett hazánk és vármegyénk magyar uépe, fent és alant, üljön boldog ünnepet, s csendüljön vissza lelkében az égi karok éneke : Dicsőség a magasban Istennek! A földön béke! Az emberekhez jóakarat! . . . Andrássy Kálmán. Tanítói értekezlet. A felső szabolcsi ev. ref. tanítói egyesület decz. 15 éu tartotta meg ez évi rendes közgyűlését. Horváth István egyesületi elnök miután a szép számban megjelent egyesü.eti tagokat üdvözölte, jegyzőt felhívta a múlt 1898. április 30 án tartott rendkívüli közgyűlés je yzőköuyvéuek felolvasására, mi megtörténvén — hitelesíttetett. A gyűlés első pontját képezte Lengyel József nyíregyházi ref. t nitó: „Fegyelem — hiedelem.“ czimű doldozatáuak felolvasása és bírálata. Értekező Lengyel József vele történt gyakorlati példákkal illusztrálva fejlete ki, s határozta meg azon motívumokat, melyek segélyével illemtudó gyermekek nevelhetők. Egyszerű népies nyelven irt dolgozatáért értekezőnek a közgyűlés által jegyzőkönyvi köszönet szavaztatott. A közérdekű felolvasást lapunk más helyén közöljük; Szabó Antal nagykállói tanítónak verses felolvasását igazán élvezettel hallgatta a közgyűlés minden tagja. E fiatal, tehetséges embernek már első kísérlete is kimuiatta a dal, a verselés iránti fogékonyságát. Felolvasott újabb versei óriási előhaladást mutatnak. Nem is késett egyesületi elnök kifejezést adni ama örömének, hogy egyesületünkben nemcsak Írói hajlammal biró kartársak, hanem költő is van. Ifjú barátunknak, — kinek szívből gratulálunk, — felolvasásáért jegy/őnöuyvi köszönet szavaztatott. Erre következett az 1893. évi XXVI. t. cz.-ben minden néptanítónak megajánlott, illetve csak talán megígért, de ki nem szolgáltatott ötödéves korpótlék ügye. E vájudó ügyhöz csak nem minden kartárs hozzá szólott. Egy sem igyekezett ez ügyből kifolyólag —• elkeseredését palástolni. Hogyne! Mikor az 1898-ik év hegedős operájából, de már hogy az magyar nóta lett volna, a mit utoljára dalolt — Gárdista szavamra, — azt már tagadom! így immáron eljutottunk volna addig a Theatru- inos dialógig, a melyet egy kiválóan kedves, talentumos dáma, a követ úr felesége, Ferlicska Kálmánná, meg derék Szabó László öesémuram adták elő! Hát nem bánom már, akármit mondjatok is — de nekem ez tetszett a legjobban az egész konczertben ! Kedves Goralie, kedves Frater Blasius, ti nem tudtátok talán, de azért igaz, hogy ott, olt voltam közöltetek, ott lestem ajkaitokról a szót; lelkem ott lebegett ajakad csicsergő hangzásán, bájos Goralie; ott menydörgött Kapisztrán Jánost dicsőítő nyelved gyújtó szózatában Frater Blasius! Kívánok neked szülőföldem e kettőhöz hasonló gyermekeket s akkor bátran zenghet tovább a „Győzelmi Ének!“ Azt akarod most, Skribler öcsém, hogy még többet beszéljek? Hát vártain, vártam, a mig a nemes publikum kellően traktálózott volna; húzta a czigány, hogy csak úgy lánczolt bennem a szív, de már a mikor ezután tánczra perdült leány, legény, nem sokáig időztem, mert fölforrt bennem a hajdani Szitttya vérnek emléke. Hej, hej, nem igy mulattak hajdanában; ha én kaphatnék egy menyecskét karomba, majd megmutatnám én, mi az a gárdista-virtus! De mit tehettem volni? Hiszen szel- lemalakom igy is már oly jeges hideget fuvallt a tán- czolók közé látatlanul — hogy gyorsan elröpültem az égi üdv honába, a dicső magasba föl! Isten veled'!“ Tisztelt Szerkesztő úr! Eddig tartott a szeltem szózata s a mint Ön is láthatja, én teljesen hiány nélkül közlőm Önnel s remélem, nem veszi rossz néven, a miért nem profanizálom a dicső gárdista és poéta szavait azzal, hogy a magam véleményét nyilvánítsam. Ez különben már csak azért is fölösleges lenne, mert osztom az előttem szóló nézetét. — Ha pedig (a mit nem hiszek, mert Önt perfect gentlemannek ismerem) Ön kételkedne abban, hogy csakugyan Bessenyei véleményét hallotta, úgy fölhatalmazom Önt, hogy személyesen megintervievolja a Megyeházté- -ren — ha majd a szobra állni fog. Maradok Szerkesztő Úrnak Őszinte tisztelője: Perle»
