Nyírvidék, 1898 (19. évfolyam, 1-52. szám)
1898-11-27 / 48. szám
XIX. évfolyam. 48, szám. Nyíregyháza, 1898. november 27. VEGYES TARTALMÚ HETI LAP, SZABOLCS VÁRMEGYE HIVATALOS LAPJA. A SZABOLCSVÁRMEGYEI KÖZSÉGI JEGYZŐK EGYLETÉNEK KÖZLÖNYE. >Ie<zj eleniLi tietemkint egyszer, vasárnapon. ' >3 Előfizetési feltételek: postán vagy helyben házhoz hordva : Egész évre . . ............................4 forint. Fél évre.......................................................2 „ Ne gyed évre ............................................1 „ A községi jegyző és tanító uraknak egész évre csak két forint. Az előfizetési pénzele, megrendelések s a lap szétküldése tárgyában leendő felszólamlások Jóba Elek kiadó-tulajdonos könyvnyomdájához iskola-utpza 8. szám (Jánószky ház) intézendők. A lap szellemi részét képező küldemények; | a szerkesztő c?iine alatt kéretnek beküldeni. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak e . A kéziratok csak világos kívánatra s az illető költségére küldetnek visssa. Hirdetési dijak: Minden négyszer hasábozott petit sor egyszer közlése 5 kr.; többszöri közlés esetében 4 kr. Kincstári bólyegdij fejében minden egyes hirdetés után 30 kr. fizettetik. A nyilt-téri közlemények dija soronkim 30 kr Hirdetések elfogadtatnak lapunk részére a kiadó-hivatalban (II. kerület iskola-utcza 8-ik szám); továbbá: Goldberger A V., Eckstein Bernit és Általános Tudósító által Budapesten, Haasenstein és Vogler irodájában Becsben, Prágában és Budapesten, valamint Németország és Sveicz fővárosaiban és Dorn & Comp. által Hamburgban. Hivatalos ross. ~rc~ Szabolcsvármegye alispánjától. 1 oyo. A járási főszolgabiráknak, Nyíregyháza város polgármesterének és a községek elöljáróinak. Értesítem, hogy a Nyir-Adony községhez tartozó „Szakolyi kert“ tanyán a gróf Károlyi Tibor sertésállományában a sertésvész fellépett s ez okból Nyir-Adony község egész területéről sertések további ellenkező intézkedésig csak hatósági engedély mellett vihetők ki. Nyíregyháza, 1898. november 8. Mikecz János, alispán. Államosítás — fizetésemelés. Mindenki tudja a tekintetes vármegyéről, hogy a lex Szápáryana óta siralomházban ül. Nincs reménysége a jövendőre, kimúlására azonban még mindig nem húzzák meg néki a lélekharangot. Pedig nagy ideje már, — húsz hosszú esztendeje — hogy különféle reforminjekciók daczára kimondták rá a szentenciát s halálra ítélvén, igazán siralomházba vitték, s megteszik vele azt, amit akasztófára ítélt gyilkossal szemben sem enged meg a modern judikatura (mely a siralomház intézményét eltörölte), hogy esztendők hosszú során át közlátványul teszik ki kipéczézett haldoklását. Nem akarunk mi most a vármegyei köz- igazgatás államosításának a kérdéséről Írni, de — közbevetőleg mégis csak megjegyezzük, hogy a modern Magyarországot, amely — sajnos — olyan nagy hajlandóságot mutat rá, hogy ezer esztendős történelme viharai közben foszforosodott és megaczélosodott eme szervezetét, valami újabb feltalálásu mű-csontokkal A „NYIRVIDEK“ TARCZÁJA, Régi történet. Arról a régi teátristáról akarok én itt egyet-mást elmondani, akit rendkívül utánzó képességében még manapság sem sikerült művészeink közül senkinek utolérnie és a kiről Petőfi így kezdte egyik tréfás hangú költeményét: »Vándor színész korában Megyeri, Van-e, ki e nevet nem ismeri .. . ?« Bizony régen, egy egész emberöltő előtt történt az alább következő eset, akkor tudniillik, mikor még Megyeri nem a színpadon virtuskodott, hanem ott irkafirkált valamelyik grófi uradalom jószágigazgatóságának irodájában. Mert tudnivaló dolog, hogy Megyeri, mielőtt „aktorrá“ lett, gazdasági gyakornok volt s hogy ispán nem lett belőle, azt egyedül princzipálisának köszönhetjük, az akkori bonorum direktornak, ki sehogysem nézte jó szemmel, hogy a bolondos tréfákra hajló fiatal Megyeri csak immel-ámmal végezte hivatalos teendőit s a hol lehetett, ki figurázta még magát a kaszuárt is. Ördög adta, kitelik tőle, hogy még a princzipálisára is ráteriti a vizes pokröczot előbb-utóbb. Agyarkodott is rá szüntelen; minden muukájában gáncsot talált, feddette, korholta kíméletlenül; elnevezte utczai pojáczának, csepürágónak, egyszóval mindennek, ami csak a szájára jött olyankor, mikor az ipse kihozta őt a flegmájából. Persze, a többiek a markukba nevettek ilyenkor s kárörvendve nézték Megyerit, ki irőaszatala elő't ülve czinikus mosolylyai szántotta tollával a sorokat a papirosra. Mikor aztán az „öreg ur“ jól kiperelte magát, hirtelenében sarkon fordult s uey becsapta maga után az ajtót, hogy az ablakok üvegtáblái recsegtek bele Az iroda személyzete ilyenkor rendesen fellálott s félkört képezve Megyeri körül, kedves egészségére kivánta a kiérdemelt titulusokat. cserélje föl — hát mi ezt a modern Magyar- országot sem állami élete intézményes biztosítékai által, sem pedig a nemzeti társadalom erőssége által ennek a nagy változtatásnak kiállására elég erősnek nem tartjuk, és nem hisszük, hogy épen ez a kor és ez a generáció, melynek se vérmérséklete, se érdeklődése nincs ahhoz, hogy messze jövendő időkig is megálló oszlopokat állítson uj intézmények biztosítására: jogosítva lenne és alkalmas lenne arra az uj állam-szervezésre, t. i. magyar állam- szervezésre, még pedig akként, hogy kilökje ezer éves szervezéséből a megaczélosodott csontokat s pótolja azt ennek a villamos és dina- mitos kornak valamiféle mesterkélt konstruk- cziójával. A legutolsó ideje már azonban, hogy a siralomházba kitett vármegye vagy lenyakaz- tassék vagy — kegyelmet nyervén — az életnek visszaadassék. Az adót fizető állampolgárok mindennapi érdekeinek intézéséről van itt szó és ez az érdek nem tűrheti tovább azt a kínos provizóriumot és ennek az állapotnak minden keserves következményeit, amelyben ma az auto- nomikus közigazgatás gépezete és minden szerve beállítva van. E mizériák közül, amelyek pedig mind egy-egy nagy kalamitást jelentenek, csak arról az egy, de talán ebben az irányban a legnevezetesebb részlet-kérdésről akarunk itt szólani, amit ezen a néven ismerünk, hogy: „a vármegyei tisztviselők Hzetése.“ Ennek a kérdésnek a rendezése dolgában Magyarországon a helyzet az, hogy körülbelől 15 esztendő óta, ha a vármegyék, a tisztviselők A javíthatatlan fiatal ember eleinte csak mosolygott a gunyolődókon, utóbb azonban felugrott székére s nevetséges poseba vágva magát, komikus páthoszszal fogadta becsületére, hogy nem sokára ők is hasonló bánásban részesülnek az öreg ur részéről. No hiszen, kikaczagták azért a merész állításáért Megyerit. Ugyan, hogyan mondhat róluk valaki ilyen sületlenségeket! Igaz, hogy az öreg epés természetű ember, aki májbaja miatt minden pillanatban kész a czí vakodásra, de ő velők még sohasem éreztette a haragét, nem is érezteti ezután sem. Egyszer azonban még is tapasztalniok kellett, hogy de bizony igazat jósolt az a — csepürágó. Hideg deczemberi idő volt; szakadt a hó, mintha a világot akarta volna eltemetni fehér leple alá, még a kuvasz sem kívánkozott az utczára. A bonorum direktornak azonban mennie kellett a szomszéd városba a grófi családhoz, mivel egy sürgős, elintézésére való ügy került a szőnyegre, nem lehetett hát válogatni az időben. Alig, hogy kihúzta a lábát, az irodaszemélyzet hamarosan kártyaasztalt rögtönzött az egyik Íróasztalból s melléje telepedve, mohón gusztálgatta a — huszonegyet. Szegény Megyerit még gibicznek sem tűrték meg maguk mellett. Erre aztán ott hagyta duzzogva a kom • pániát a faképnél. Nagy lárma volt már a kártyázók között a szobában, mikor egyszerre csak felpattant az ajtó s ott termett előttök a — princzipális nagy téli bundájában egészen fehéren, ahogy belepte őt a bő utaztában. A kártya egy pillanat alatt eltűnt a játékosok zsebében, a lármahang is elfúlt az ajkukon. Sehogy sem bírták megérteni, hogy az „öreg ur“ miképpen érkezhetett meg ilyen hamarosan a szomszéd városból, hiszen csak félóra előtt indult el hazulról csézájában. Hanem az „öreg úr“ nem magyarázta meg nekik a rébuszt, e helyett rájuk támadt s amúgy magyarosan lehordta őket a sárga földig; bezzeg kikapták most ők is a diplomát, alig győzték a gorombaságokat zsebre fizetésének a viszonyok szerint méltányos megállapítását és ehhez képest az államnak a vármegyei admiuisztráczió költségeihez való hozzájárulása emelését kérték, 15 esztendő óta mindig az volt a mindenkori kormányok részéről a válasz, hogy ez a méltányosnak elismert igény a vármegyei közigazgatásnak „küszöbön levő“ megvalósítása alkalmával fog kielégittetni. így megy ez, erre a nótára, évek hosszú sora óta. A gépnek azonban járni kell, még pedig évről-évre legalább is 10°/o-kal fokozott erővel. És hogy ez a gép még is jár, és hogy nagy kerekek és apró srófolt nem bomlanak meg és még is teljesitik funkeziójukat: örök dicsősége az ennek a kilenczszáz esztendős szervezetnek és a vármegyei szolgálathoz fűzött nagy tradícióknak és — épen a mi viszonyaink szerint annak köszönhető, hogy ez a vármegyei tisztikar ezekhez a tradíciókhoz híven ragaszkodik. Be kell azonban látniok még azoknak is, akik azt hiszik, hogy a közigazgatás teljes centralizációja s az önkormányzati jogoknak még teljesebb kasszálása révén valamiféle paradicsom állapot fog bekövetkezni Magyarországon, amelynek miatta érdemes és okos dolog a mai vármegyei szervezetbellis még fennmaradt egyéb biztosítékokról lemondani: még akik igy gondolkoznak is, azoknak is be kell látniok, hogy ez a helyzet, ez a siralomházbeli állapot tovább már nem tartható fenn. Vagy államosítani kell, vagy pedig ön- kormányzati alapon rendezni kell a vármegyei közigazgatási szervezet viszonyait, és nevezetesen, amiről itt most szó van, nem lehet rakni. Csak annak örültek, hogy az a csepürágó nem gyönyörködhetett megaláztatásukban, mivelhogy nem vala jelen a szobában. Még egyre dult-fult az „öreg“, marokszámra osztogatta a czimeket, mikor egyszerre csak újból feltárult az ajtó s nagy dér-durral belépett a — másik princzipális. Az volt ám csak aztán az igazi komédia, mikor a két öreg egymásra bámult! Majd kiestek a szájukon, annyira csudálkoztak a nagy hasonlatosságuk miatt. De úgy is formáltak ám egymáshoz, mintha valami piktor másolta volna le őket a vásznára. Nem volt azokon egy mákszem különbség se, legföllebb, hogy az egyik sapkájáról már leolvadt a hé, a másikén még rajta volt tenyérnyi vastagságban. Az utóbb jött öreg ur oda állt most a megszólalásig hű képmása elé s merően szemébe nézve, a harag és bámulat vegyes érzései között kérdé: — Ördög és pokol, kicsoda maga!? A képmás egy ideig csak rángatta hatalmas szemöldökét, végre ugyanazon a hangon, melyen a másik szólott, kiáltá : — De az ur kicsoda?! Meuydörgós adta teremtette. Amaz verni kezdte mellét az öklével. — Én a bonorum direktora vagyok, tudja? A képmás hasonlóan a maga mellét kezdte döngetni öklével. — Én meg az iroda főnök vagyok, tudja! Princzi- pálisa ezeknek a naplopóknak itt. — Tyhü! — rikoltá a magát bonorum direktornak valló öreg ur; — ez már pluskvam dísznóság! — S azzal dühösen csapkodta csizmája szárához a behavazott sapkáját. Erre aztán a princzipális is dühbe jött s meglepő utánzattal verte ő is asztrakán sapkáját a csizmája szárához. A bámulatból felocsúdott irodaszemólyzet olyan hahotára fakadt, hogy csak úgy visszhangzott beié az épüMai számunk 8 oldalra terjed.
