Nyírvidék, 1897 (18. évfolyam, 27-52. szám)

1897-10-03 / 40. szám

„JN Y í R, V t D É K.. gya szorgalommal összehordott történeti adatokat, a helységek és düllők ősmagyar neveiből logicusan bontotta ki a történelmi mozzanatokat. Taps és éljen jutalmazta a szép beszédet, melyet egész terjedelmében itt közlünk: Mélyen tisztelt ünnepi közönség! Ennél az ünnepélyes összejövetelnél önkénytelenül egy rabbinak a hatvanhetediki koronázás egyik vidéki ünnepsége alkalmából a zsinagógába gyülekezőkhöz intézett szavai jutnak eszembe. Azzal az örvendező felkiáltással kezdte ugyanis nevezett beszédét: „sem újhold, sem ünnep, és mi mégis ünnepelünk!" Ezekkel a szavakkal kezdhetném én is a beszédemet, mélyen tisztelt közönség, mert hiszen valósággal nekünk sincs különös ünnepünk, mi sem ünnepeljük itt a természet, vagy a világrendnek tüneményes változását és ez a hely, igénytelenségénél fogva, sem önmagában, sem ezekkel a mohos düledező fal maradványokkal, sem a szemeink előtt elterülő nóma, hallgatag, szerény vidékkel szinte nem alkalmas arra, hogy az avatatlan lelkeket ünnepi hangulatra keltse, hogy ünnepelni gyülekezzünk erre a helyre .... és mi mégis ünnepelünk! Ünnepelünk lelkünkből, m. t. közönség, mert még most is áthatja lelkünket magyar hazánk ezer éves államiságának mult évben megült világra szóló ünnepsége. Ünnepelünk! mert a hazafias érzés nemes büszkeségével gondolunk arra, hogy ez a mi mai ünnepségünk az ezer éves mult törvényhatoságunk székhelyén is méltóan megült ünnepségének az utó ünnepe . . . mintha most is hallanók annak az ünnepnek itt is megjelent nagy nevü disz szónoka ajkáról az ott elhangzott szavakat: „fiai Szabolcsnak, hű testvéretek üdvözöl!" és mintha ezeknek a szálló igévé lett szavaknak viszhangjaként itt meg Szabolcs, Thass, utánna Géza és László vezérek és királyok hadainak dobogását hallanók az egykor itteni tartózkodásukkal s vitéz csatájukkal megszentelt vidéknek közelünkben elhaló zajából! . . . Ünnepelünk, m. t. közönség, mert a hazafias érzés inspiratióján kivül az a tudat is emeli ünnepi hangulatunkat, hogy ezzel az ünnepélyes összejövetellel, ebbe az ócska falba illesztett szerény márvány lapnak most végbe menő leleplezésével, a nyilvános kegyeletnek átadásával, tulajdonképen törvényhatóságunk hazafias cselekedetéről teszünk tanúságot, a mely törvényhatóság, területében és egykori jobb létében megfogyva bár, számításon kivül hagyva a megnehezedett gazdasági viszonyok terhét, igaz lelkesültségből ember baráti közhasznú építkezések és intézmények felállításával is ünnepelni kívánta államiságunk ezredik évi fordulóját és e mellett arról sem feledkezett meg, hogy törvényhatóságunk különben mindenütt történelmi jelentőségű területén egyes kiválóbb helyeket emlék oszlopokkal, feliratos márvány táblákkal jelöljön meg, oltárokat emeljen, hogy legyenek helyek, a hova az ősök emlékének áldozni járuljon az utó nemzedék, hogy legyenek helyek, a hol netáni csüggedésében időről-időre ujabb febuzdulást nyerjen megőrizni hamisítatlan magyarságát, tiszteletet szerezni a magyar névnek, a mely névvel tudós utazók feljegyzése szerint, az elhagyott üs hazába betelepült egyes többé-kevésbbé idegjn vagy rokon törzsek, őseink után, mai napig is a jobbat, a kiválóbbat, a jelesebbet jelölik meg! íme t. ünnepi közönség, még sem jelentéktelen tehát ez a hely és nem jelentéktelen a mi ünneplésünknek az oka és tárgya: a hazafias érzés kegyelelnek emelt eme szerény, uj oltárnak a felszentelési ünnepe megy itt végbe! Az idegen, a számiló népség hadd mérlegelje cselekedetünket tetszése szerint. Elég ha mi tudjuk, hogy ezért érdemes, ezért kötelesség volt itt megjelennünk; érdemes, hogy félretettük hétköznapi eltoglaltatásunkat; méltó volt ünnepi ruhát ölteni, elhagyni a modern világ létért való küzdelmének vásári zaját, és a bennünket körülvevő gyermekek zsenge szivének érzésével velük együtt énekelni és hála imát mondani itt a magyarok Huivét harmadnapján egy kis kirándulást tervez tek Halmágyiék. Meg is indult a barátságos csoport, még pedig legelői Várday Irénke Lenkei huszár hadnagygyal, utánuk Natus Vajda Dínes karján, kiről kisült, hogy biz' ő nem süket, valamint, hogy a llalmágyi állítólagos nagyot hallása is csak az Irénke viczcze volt. I)e a gyógyszer hatott. Vajda nem rí>c-c ol többé és Natusnak is igy tetszik mindenesetre jobban. Vajda annyira elfoglalta Nitust, hogy ennek alig volt ideje Lenkeivel pár perczet lenni; hozzájáru t még az, hogy Irén nagyon hiven akarva betölteni misszióját, nem hagyta bizony, hogy észrevegye valaki, miszerint Lenkeitalán Natus kedvéért jött ide. Ugy látszik, Lenkeinek nem esik nehezére a csere. Bejártak erdőt,! mezőt, mig végre egy malomhoz értek, alaposan körültekintve a kis kunyhót, egyszer csak Natusnak kedve támad, hogy ő átmegy a malompatakra helyezett gerendán a túlsó oldalra. L nkei már fenn állt a gerendán és készséggel nyujtá kezét Natáliának. Irén odakiáltott: — Ne menj Natus; maradj itt, mire neked átmenni ?! Ezek a kissé ingerült hangon kiejtett szavak olyan jól álltak a gyönyörű piros, barna leánynak . . . Lenkei azt súgta Natusnak: — Tegyen ugy, mintha jönne. Iladd kiabáljon még, mert akkor nagyon szép . . . Egy pár lépést még tettek a gerendáD, azután megálltak, mert egy recscsenés és paf! mindketten a vizbe . . . Lenkei hamar kapta a leányt derékon s kitette a partra, ü maga pedig — nevetett szörnyű módon. S a leány szintén nevetett. Ez az áprilisi hideg fütdő kigyógyította őt ezéltalan szerelméből s mikor a^tulpartra visszakerült, megölelte Irénkét, ki elmésségével mindenki számára tudott valami orvoságot és örömében megcsókolta Vajda Dénest, az 6 kedves vőlegényét ... És pár nap múlva tiszta szivból küldte szerencsekivánatát Várdára a Várday Irénke ós Lenkei Jenő eljegyzéséhez. Kéray Elza. . Istenének, a hol az egykor egymást követő ligetek és berkekben a honfoglaló ősök is fenkölt szellemű vallásuk szertartása szerint szintén áldoztak ugyanannak a hadúrnak! * * * Így fogván fel ennek az ünnepnek jelentőségét, megvallom nem kis elfogultsággal s bátortalansággal jelentem meg e helyen — és még is megjelentem, mert, érdemetlenül bar, engemet ért törvényhatóságunk parancsoló megbízása, szerény beszédemmel megemlékezni mesteri szavakkal való dicséretre nem szoruló alkotásáról ... és megjelentem in. t. közönség, mert a mi képen, kevés kivétellel, önök valamennyien, én is a szülőföld szeretelével viseltetem e hely és vidéke iránt és nagyon jól tudom, hogy az önök tudásának, a mult iránti kegyeletes érzésüknek szintén nincs szüksége arra, hogy válogatott, czifra szavakkal tájékoztassák e hely és vidékének itt netn részletezhető történetében, ősmerik azt talán valamennyien s a mit nem ősmernek és nem ösmerhetnek élő vagy irott szavakból, azt leolvastatja önökkel hazafias érzésük sejtelme ez ősi föld hányásokról, ezekről a mohos fal maradványokról s a közelében elterülő, ős magyar és kún személy s hely jelentésű nevekkel biró, már a tatár járás előtti időkben is léteztek községek elhelyezkedéséből, melyek, mintha irott történetnek a sorai volnának, nyitott könyvként táiják fel, hogy a Nyírnek ez a legérdekesebb vidéke a honfoglaló ősök sűrűn megszállt helye volt. A ma is meglevő községek sorában megjelenik a mai napon lelki szemeink előtt a tatár járás utáni századokban elpusztult, szintén ez ős földvár közelében létezett s a várnak birtokaihoz tartozott Maráz, Doboka, Egyháza, Pátróh, Ige, emitt Dögén felül Őszöd, Bodony községeknek s azok kun és ntagyar lakóinak a zölderdő borította dombok s ezüst színű tavak köréből kilátszó festői képe is! Ez a környezet megmagyarázza nekünk, m. t. közönség ennek a lábaink alatt levő ős földvárnak, kisvárda ős lakóinak, valamint e már romjában látható egykori erősségnek a történetét is! Az egykori irott krónikák ugyan itt a Nyírben csak Szabolcs és Thass vezérek által emelt földvárakról tesznek említést; de ha a nevükről emiitett földvárak nem az avar ősök alkotásainak maradványa, amit én nem vallok, akkor ezt az itteni előbb szintén földvaras és a honfoglaló vezérek alkotásának kell tartanunk s az alkotó nevét csak azért takarja el előttünk a régen mult homálya, mert utánna nem kevésbbé fényes, nem kevésbbé dicsőséges név fűződik e hely és várának történetéhez : a Szt. László királyunk neve, aki a kisvárdai róm. kath. ős egyház falába ékelt kőre vésett hagyomány szerint, ott azon a helyen, Bikönynél a tatárokon 1082. esztendőben nyert győzelme emlékére emeltette itt az ősi földvár közelében a részben talán ma is abból fenálló, eredetileg azonban kétségtelenül monostor-szerű egyházat és annak nagyobb biztonságára itt a földvárban ezt a már csak romjában szemlélhető kő, illetve tégla erősséget ! A régi irott krónikák nem emiitik Szt. László királyunk 1082. évben és Bökönynél vívott csatáját, hanem arról a nagyobb, mert jobban emlékezetben maradt győzelméről emlékeznek csak, melyet 103(>. évben a Salamon nyugtalan lelke által fellovalt a mai egész Beregh és már az egykori egész Borsova vármegyét pusztító moldvai kunok felett aratolt, a mely győzelmes csatának, meg a vonatkozó irott forrásokban nem találni a helyére! Ennek a két adatnak egybe vetése után, ha nem volt Szt. László királyunknak Bökönynél vivőit megelőző győzelmes csatája, tudván, hogy a régi Borsova vármegye a mai Szabolcs vártnegyének tiszai és kisvárdai járásain is túlterjedt é= tudva, hogy itt közel, Detnecser határában is volt a nevét mai napig fentartó Borsova helyünk, erre felé talán épen vég pontja Borsova vármegyének; ha tudjuk, hogy itt közelben van egy a területén még ma is előforduló fegyver maradványok után épen arra a korra emlékeztető, ismeretlen vezér győzelméül szolgált nagy csatatér, a melyen az álló két nagy halmot majd test és tábor halomnak nevezi a népség, akkor arra kell gondolnunk, m. t. közönség, hogy Szt. László királyunk épen itt közelben, az előtte Gyulaháza délkeleti határ részén lévő, emiitett ős csata téren aratott győzelme emlékére emeltette a kis várdai ős egyházat és mint emlitém az egykor földvárat képező ezen a helyen az utolsó fal maradványában szemlélhető épület erősségei ! Ez a Szt. László építette egyház voll sokáig a vidék lakosságának lelki erőssége és ez a vár a védelmezője a későbbi századokban is Beregh, Mármaros felől beütő, vagy belvillongásból feltámadt ellenség ellenében, többek közt az 1630.. körüli időben is, amikor a krimi tatárok az egész nyírséget Kallóig annyira felprédálták, hogy a lakosságot ilt a közeli községekben is Székelyek telepítésével pótolta II. Rákóczy György akkori fejedelem és itteni dulásában az ellenséges csordát ez a vár tartóztatta fel és ez fedezte a dornbrádi lápos rétség szigeteire menekülő lakosság útját. Közösmeretübb történeti adatok szerint az ősi egyház és e vár János Zsigmond anyjának oslromoltatása és az erre az időre következő vallási villongások alatt szenvedett nagyobb rongálásokat. Ezekben a részletezni nem kivánt viszontagságos időkben romboltatott le a régi egyház, ugy hogy abból csak a mai róm. kath. egyház hátsó része maradt fen, a vár azonban csak az 1711-iki törvény rendelkezése következtében rontatott le. Az I7ll-ik évhez azonban más emlékünk is fűződik e helyhez. II. Rikóczy Ferencz ugyanis ez év elején, mielőtt a pár nappal előbb lefolyt ünnepség színhelyéül szolgált) vajai várba ment volna a Pálffyval való egyezkedésre, összegyűjtött csapata felett itt tartott akkori kifejezés szerjnt mustrát s az egyezkedés sikertelensége után még az nap ide jött vissza és következő reggelen innét ment előbb tábornokának Károlyi Sándornak testvéréhez, Károlyi Lászlóhoz Toles,vára, onnét pedig Lengyelországba és Franczia országon keresztül Rodostói magányába, hogy ne hallhassa csak a tenger mormogásában nemzete megújuló sebei fájdalmának nyöszörgését és ne lássa többé ezt a szép országot, melyet a gondviselés segítségével hős fiai újból és újból felvirágoztatának. * * * De nem időzöm tovább ennek a helynek s a hozzá fűződő eseményeknek történeténél. A röviden érintettekből is megtanulhatjuk, m. t. közönség, hogy valamint egyetemes történetünkben, ennek a helynek történetében is a verő fényes napokat gyakran követte borús is, a mikor nem mondhatta magát boldognak a magyar. Megtanulhatjuk, m. t. közönség, hogy soha sem sokasága tette a magyart a vele szomszédos népeknél hatalmasabbá, erősebbé, hanem vele született bátorsága hősiessége, önfeláldozó honszeretete, ősi erényei. Okuljunk az ősök példányán, őrizzük meg az ősi erényeket, vagy ha már abban megfogyatkoztunk volna, térjünk vissza hozzá, mint jó királyunk felséges vendége a napokban mondotta, tartsuk meg mindenben a nemzeti jelleget, nekünk különösen ebben van az erőnk, köz és politikai szabadságunknak önállóságunknak a biztositéka. Az ősök, annak a tudatától áthatva, hogy a kié a föld, azé a haza s a kinek ősei áztaták vérrel a haza földjét, azok hívebbek is lesznek hozzá, az u. n. ősiség felállításával iparkodtak fajuknak megtartani a főidet és biztosítani anyagi jó létüket, mi alkossunk ennek helyébe ujabb intézményt; vezessük be utódaink szivébe és lelkébe a nemes munka szeretetét, a takarékos, kitartó szorgalmat, állítsuk helyre az ősi puritán erkölcsöket, mert valamint csak ép testben lakhalik ép lélek, azonképen csak ezekre az erényekre épített jólét védheti meg a nemzetet az elszegényedéssel járó szolgaságtól ! * * * íme! m. t. közönség, ezekkel az eszmékkel és gondolatokkal eltelve tekintek én fél a vármegyénk hazafias kegyeletéből ebbe az ősi falba illeszlett márvány kő lapra, mint a hazafiúi érzés szerény uj oltárára és ezekkel az eszmékkel és gondolatokkal ellelve fohászkodom a magyarok Istenéhez, hogy oltalmazza, áldja és sokasítsa meg az utódok nemzedék rendjét, hogy ne jöjjön soha idő, mikor nem fognak és nem J lesz kinek ezeknél az oltároknál az ősök emlékeinek áldozni. A beszédem záró szavául hangoztatott ámennel együtt, ima-szerüen kiálltom: Éljen a haza! Éljen a király ! Ezek után az alispán úr a szőnyegekkel, virágokkal és fenyő galyakkal díszített fehér márvány emlék követ, a közbirtokosságnak mint a vár tulajdonosának gondozás és fentarfás végett, a következő remek beszéddel adta át: Mélyen tisztelt közönség! Méltóságos főispán úr! Mint a most elhangzott szónoki szépségekben gazdag beszédből megérteni méltóztattak, szeretett hazánk és törvényhatóságunk rég elmúlt napjairól beszélnek e falak, emlékei, részben egyedüli emlékei ezek hatalmas olygarchák, népes, harczias, kiváló szerepet játszott családok dicsőségének, hány szív boldogságának és keservének voltak tanúi, hány fényben, gazdagságban, honfiúi aggodalomban, s szeretteikért való remegésben eltöltött' életről regélnek e romok ? 1 Látták a hazáért és keresztyénségért harezra kész, elszánt, életüket is feláldozni akaró csapatokat, látták a hadi zsákmánynyal győzedelmesen visszatért seregek öröm lakmározását, látták a megtizedelve, kifosztva haza bujdosott hősök búsongó kétségbe esett alakjait, hallották siralmát az özvegyeknek és árváknak, kik haszontalanul kere.sték a visszatértek között .az őket szerető sziveket, az őket tápláló és védő férfikarokat, hallották a dúló ellenség elől hozzá menekült védtelen nép kegyelemért könyörgő buzgó imáját. —• Tanúi voltak a komoly férfiak tanácskozásainak országos bajáink felélt, tanúi voltak a szorgalmas lelkiismeretes munkának, melyet urai, harcz által el nem foglalt idejükben a törvényhatóság kormányzata, jogainak megvédése és biztosítása végett kilejtettek, hallották kihirdettetni a borzadalmas ítéletet, mely a törvény nevében életét kövelte egy megtévelyedett nőnek, habár a nő úrnője volt is é várnak, s látták a hüLelen hitves kiomlott piros vérét, mely vájjon elmosta s elfedezte-e a megcsalt férj, a megbélyegzett család becsülelét? E most igénytelennek látszó romok kisded töredékei a hajdan fentállott díszes épületeknek, nagv időkről, nagy eseményekről beszélnek nekünk, s emlékeztednek két nagy igazságra, melyről megfeledkeznünk soha sem szabad, hogy t. i. a haza minden előtt, s a törvény előtt mindenki egyenlő. Nem pusztán a mult emiekei iránti hála és kegyelet adóját kívánta tehát Szabolcsvármegye közönsége leróni, midőn ezen emléktáblát beillesztette e falakba, de a tiz parancsolatként márványba véseti kötelező Ígéretet is akart tenni, hogy a most hangoztatott örök igazságokat minden tetteiben megtartani fogja és törvénynek ismerendi, figyelmeíletni kívánta polgárait, hogy a múltra való vissza eml kezés mellett ne feledkezzenek meg a jövő ől, kötelességeikről, azokról áz örök igazságról,'melyek alkalmazása nélkül sem állam, sem társadálom nem lehet boldog soha. ' Igy bírák* és állapítva meg ezen emléktábla jelentőséget és fontosságát, nem szabad innen eltávoznunk addig, mig nem gondoskodunk róla, hogy az legalább addig sértetlen és ép állapotban maradjon, mig e puszlulásra váró romokat el nem sepri az idő. És én a törvényhalóság képviseletében, a felügyelet, megőrzés és gondozás nem terhes, de súlyos felelőséggel összekötött kötelességét, inie ünnepélyesen neked adom át e hely tulajdonosa, kísvijirdai közbirtokosság, s kérlek fogadd el azt, többször kipróbált hazafias áldozatkészséged mértéke szerint szívesen, légy hú-iéges őre, légy szerető gondvivelője ez emléknek, mely nem csak a törvényhatóság kegyeletét tolmácsolja, nem csak magasztos eszmékre és igazságokra figyelmeztet, de elődeink fényét, dicsőségét, örömé}, és bárjatáf. hirdeti.