Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)
1896-07-05 / 27. szám
.,N Y I R V I D É K" Ml — és a főváros. Ez a „mi" annyit jelent, hogy: Nyíregyháza. Kulturális és gazdasági közpoutja egy uagy vidéknek és miud ezeknél fogva — a fejlődés természetes törvényei szeriut — a közigazgatás, törvéuyszolgáltatás és pénzügyi igazgatásnak is székhelye. Magyarország egy ötvenedrésznyi területének a szív-veréseit itt lehet kitapogatni. A fórum és a piacz: azon az egységes területen, melyet Szabolcsvármegyének nevezuek — itt vannak Nyíregyházán. Ez a milléniumi esztendő, — a közhangulat szerint bár mennyire illetlen dolog is ezt most észrevenni — nekünk, vidéki városoknak igazán keserves tanulságokkal szolgál Vendéglősök, korcsmárosok, rőfös és specereios bolto- ; sok, ami csak üzlet van, nem sorozva a kivételek közé még a szinészdirektorokat, könyvnyomdákat, könyvkereskedéseket s tegyük hozzá — a Sóstót sem: a mi egész kis világunk C3upa tiszta panaszszal van teli: pang minden, mert millénniumi kiállítás van Budapesten, s ez elnyel mindent! Keserves dolog — mert igazán egészségtelen állapot — hogy nékünk, vidéki városoknak föl kell jajdulnunk, amiért hogy — igazán mesterséges módon — életerőink minden munkáját és verejtékét elvezetik tőlünk, hogy látszatja, eredménye egyetlen egy pontján gyümölcsözzön az országnak: a fővárosban, mely— a maga fejlődésének óriási arányaival, megelőzve minket csaknem egy egész századdal —szinte úgy látszik, hogy egy nagy nemzeti hiúság teremtménye. Bár milyen sok fejcsóválgatás legyen is e sorok kritikája, úgy látom még is (régen így látom, de most igazán a szemembe szökik), hogy fejletlen, apró lábbakkal, kezekkel, vézna testtel való szervezet vagyunk mi és — vékony nyakon — túlságosan és betegesen nagy a fejünk. * * Az ideje talán csakugyan eljött már (hiszen ezer esztendős nemzet vagyunk), hogy a „kultur" nemzetek sorába, ahogy magunkat besorozzuk, ne épen csak a fényes és ragyogó főváros utczáin vezetgessük keresztül az idegent, aki egy kis Ázsiát fölfedezni jön Magyarországba. Mi, Nyíregyháza, a városok között, talán a legfiatalabbak vagyunk. Kicsi város, de — amire jutottunk — fejlődésünknek, előre való haladásunknak a példája igazán biztató és a hanyatlásnak annyi sok romjaival szemben, melyet régi nagy múltú városok mutatnak —• vigasztaló is. Nyíregyháza város megirott történetében uincs kidomborítva fejlődésünk processzusának az az igazáu jellegzetes sajátossága, hogy, ahová eljutottunk, amit elértünk, az nem csak hogy a saját magu \k ereje munkájának a természetes eredménye, hanem, hogy a küzdelemnek, a muukáuak a java részét, a meghozott áldozatoknak legalább is felét, előre haladásunk ellenségesviszonyainak és körülményeinek a legyőzésére kellett elhasználni. Felesleges érzékenykedéseket nem akarunk fölemlegetni. A nagy Nyírség sivatagján azonban. ahogy sikerült itt kulturális központot teremtenünk, látván és érezvén most. mindenütt, ahová csak belát szemünk s tapintanak érzékeink, hogy milyen nagy a pangás, a tespedés mindenütt: m.iguuk között marad ez a szerény szó — bizony-bizony meg kell mondanunk, bogy a mi, a vidéki városok rovására történik sok mindenféle fényesség a fővárosban. * * * Nyíregyháza városa, fejlődésének mai városias színvonalát csaknem három millió forint adóság-csinálás révén érte e'. A fölvetett kérdés illusztrálására talán elegeudő is lenne ennek a tényuek minden szósz nélkül való föltálalása. Hogy t. i. olyan nagy vagyonú város, mint mi vagyunk, akiknek az ingatlanaira harmadfélmillió kölcsönt adnak, nem tudtunk e nagy vagyon bevételeiből és ráadásul még 50%-nyi közköltségből előre haladni, hanem, amit intézményeket megalkottunk, adósságra csináltuk. Amint hogy nem is lehet az másként, mikor még kaszárnyát is a magunk pénzén kellett építeni, ráfizetve ma is már,amikor pedig még adómentesek ezek az épületek, s ujak lévén, fentartásukra sem kell még költeni — 10 —12 ezer forintot eszteudőnkint, sőt a törvényszék elhelyezésére szolgáló épületre is nekünk kellett adni a pénzt — kamat nélkül — az államnak. Nagy és hatalmas főváros fejlődött ki igy — a vidéki városok érdekei rovásának a révén, és — a jövendő talán igazolni fogja a kultura centralizációjának ezt a politikáját. Reméljük és hiszszük azonban, hogy épen ennek a milléniumi esztendőnek ezt a nevezetes kérdést megvilágosító tanulságai, és az a roppant nagy távolság, melylyel a vidéki városok az ország fővárosának szinte túlhajtott kultúrájától elmaradtak — rá fogja terelni az intéző férfiak figyelmét arra, hogy a nagyfejű gyermek elhanyagolt, senyvedő tagjai: a vidéki városok is kellő gondozásban és ápolásban részesüljenek. Az egészséges vérkeringés törvényei szerint igazán szükséges már, hogy az a sok erő, melyet ez a nemzet kifejt, a nemzet testének minden részeibe utat nyerjen. Nagy dicsőségünk nekünk Budapest, és még nagyobb büszkeségünk, hogy mi általunk az ország szíve. Mert, ami nemzeti erőt ez a fényes csillogó főváros jelent, tőlünk vagyon, szegény, elhanyagolt, lenézett „vídék"-től. Budapest nem Páris. Mert — úgy mondják — Paris Francziaország! Budapest semmi Magyarország nélkül. Se íze, se színe, uélkülünk. * * * Szinészek, művészek, vendéglősök, korcsmárosok, kereskedők, mesteremberek mind hitet tenni készek rá, hogy ami elkölteni való pénz van ebben az esztendőben Magyarországon, az mind Budapestre vándorol. És csakugyan látni való dolog, hogy uagy a pangás mindenfelé; igazuk van a panaszkodóknak. Helyes ! ne rekrimináljunk ! Az ezer esztendős évforduló ünnepe ám tegye egy századmunkájával hatalmasabbá a magyar fővárost. De — — — most már mi is kérünk egy kis levegőt! Kérjük, hogy az egészséges vérkeringés szétsugárzását akadályozó mesterséges zsilipjek megnyittassanak. A főváros, melyet három évtized nagy nemzeti munkája megteremtett, fényes és hatalmas A „nemzeti" jellemvonást mi „vidék" adtuk neki, pénzünk és intelligenciánk javát áldozva fel érte. Most már ez a hatalmassá tett főváros eugedjen bennünket is élni. Akik keze, lába vagy ha épen csak kis ujja is vagyunk a nagy nemzet-testnek, de — akár milyen parányi részei vagyunk is — szükségünk vau rá, hogy részünk legyen a uemzet természetes erő-forrásaiból * * * Mind ezeket pedig annál is inkább jól esett elmondanunk, mert Nyíregyháza városának — hál' Istennek — ez idő szerint semmiféle deputációja nem járja Budapestet. Megírtuk azouban abból az alkalomból, hogy a fővárosi napi-sajtó egyik előkelő orgánumában szóvá tétetett ez a kérdés, irván arról Bartha Miklós orsz. képviselő többek között a következőket: „Minden értelmi előkelőséget, minden vagyoni ki. váltságot egy helyre csoportosítani annyi, mint megbontani a nemzeti élet egyensúlyát. Aggódva, félve nézem a munkának, a pénznek, a tehetségeknek állandó népvándorlását a főváros felé. Mi lesz előbb-később a vidékkel? Bágyadt nyomai a kimerült vidéknek már is szemmel láthatók. El lehet mondani, hogy a tudomány, a kereskedelem, a tőke, az irodalom, a politika, a mű vészét majdnem egészen Budapístre költözött. Hihetetlen vérszegénység mutatkozik a vidéken. A különbség Budapest és bármely más városunk között olyan aránytalanul nagy, hogy az összehasonlításra nincs is kifejezés. Ez igy nincsen jól. Budapest lendületes pezsgése és a többi városok lomha vergődése: ez nem egyéb, mint az életerők megzavart harmóniája. Mindent összpontosítani annyi, mint mindent veszélyeztetni. Vidék és város között állandó a kölcsönhatás. Életközösségük i szellemnek és vagyonnak kicserélési folyamatában nyilvánul. Egyiknek erőtlensége létrehozza a másiknak gyengeségét. Ha egy város kiéli a maga vidékét, akkor nem tesz egyebet, mint elapasztja azt a forrást, a honnan életnedveit merítette. Nincs magyar ember, a ki ne nézné büszke örömmel Budapestet. De ennek a nagy örömnek az árnyéka is nagy. A vidék nem tart lépést a főváros haladásával Az életerős központok feltűnő hiánya érzékenyen sújtja az országot. Tanyát kezd ütni a pauperizmus mindenfelé. Pangásban van a legtöbb üzlet; lanyha a forgalom; kevés a vállalkozás; nincs életkedv". Örömmel jegyezzük fel, hogy a vidéki városok jövendőjének ezt a nevezetes kérdését a fővárosi journalistica is észrevenni kegyeskedett, s bízunk a kedvező megoldásban. első őszinte érzelem, a második számítás. Az első sohasem hágy cserben, a második gyakran hibásan Ítélve meg a helyzetet, ott bujtatja ki a szeget a zsákból, ahol jó lett volna dugva tartani. Finom a határvonal a szívbeli udvariasság és a kedélyesség között. — E határvonalat átlépve könnyen meghasonlunk a világgal, mert a világnak nem kedélyesség, hanem udvariasság kell. Többre becsül egy szellemes alakba öltöztetett jóleső bókot a legigazabban érző sziv őszinte nyilatkozatánál. Az ész udvariassága rendesen ott végződik, ahol az embertárs állása vagy rangja az illetőével egyensúlyt kezd tartani s azért önként érthetőleg a jóbarátok testvérek, férj és feleség a legkevésbé udvariasak szoktak egymás irányában lenni. Ugyan ki ne tapasztalta volna életében számtalanszor, hogy a per-tu pohár tartalmával együtt rendesen az utolsó udvariasság csöppet is örökre eltemeti kedves czimboránk. Az édes te szócska mintha privilégiumot adna a legveszedelmesebb gorombaságokra. Egyszerre megered az u. n. bizalmas beszéd záporesője s ami udvariasságot eddig mintegy condenzálva rejtett magában az önözés sötét felhője, most egyszerre lerázva bilincseit, kiönti s ha van türelmünk végig hallgatni, gyönyörködhetünk mindama kedves észrevételekben, amelyekkel addig csak hátunk mögött dicsért fel az illető jóakaró, önzetlen barát. A házastársak közt sincs különben. Az oltárnál elhangzott igen szócska az édes otthonban rendesen udvariassági formulává töpörödik össze, melyet oly gyakran vált lel a nem-ek egész hoszszu sorozata. A testvérek közti udvariasság absurdumnak tetszik, hogy is lehetne meg, ha a szülők egymással szemben oly ritkán gyakorolják. Lessing egy helyütt azt mondja: A német ember hazudik, ha udvarias. Lehet, hogy sok magyar ember sajátjává tette e mondást s önmagáról is igy vélekedikIsmerek egy pár oly őszinte asszonykát, ki valósággal Folytatilsa a mellékletei^ A „NYIRVIDEK" TÁRCZÁJA. Az udvariasságról. A legmélyebb sajnálattal tapasztalhatja a figyelmes szemlélő, hogy korunkban mennyire igyekszik csaknem minden egyes tagja a társadalomnak saját kedves énjét előtérbe tolni, ami rendesen csak az embertársak rovására történik. Ha ez áramlat oly általánossá válnék, hogy még az eseményszámba menő kivételek is lassankint követnék a nagy tömeg eljárását, bizony bájos lenne arról beszelni, ami nincs, legfeljebb curiosumképen szólanánk róla, mint olyan régi, divatját multa hóbortról, melynek puszta felemlítése is visszavarázsol bennünket a cikornyás rococo korszak hajporos parókái s terjedelmes abroncsszoknyái közé. Pedig közel állunk a krízishez. A .Ne tedd másnak amit nem kívánsz magadnak"-féle elv kezd már chimaerává válni s a felebaráti szeretetre való buzdítás már csak a szószéken prédikáló ajkán hangzik el, rendesen eredménytelenül. Hogy a felebaráti szeretet minő összefüggésben áll az udvariassággal, s hogy áll, azt most még mint általános igazságot nem merem kimondani, ugy se hinnék el a legtöbben, de értekezésem folyamán, ha indirekte is belátják talán a gondolkozni szeretők. Mindenek előtt azzal kell tisztában lennünk, hogy mi az udvariasság! Itt az első nehéz kérdés, a kérdések kérdése. Kétszeresen nehéz, mert kettő rá a felelet, lévén maga az udvariasság is kétféle: 1) olyan, amelyet igen sokan gyakorolnak, de nem éreznek, -2) olyan, amelyet a legkevesebben gyakorolnak, mert nem látszik annak, ami. A világ gyakran a legudvariasabb emberek közé számit olyat, aki oly távol áll a valódi udvariasságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Miért? Mert a nagy világ megfigyelése rendesen egyoldalú. Figyeljünk meg csak valakit ne csak egy társaságban, ne csak egy körben, hanem élete minden körülményei között, s a leggyakrabban arról fogunk meggyőződni, hogy korántsem marad magához következetes. Itt oly kifogástalan világfi, hogy helyet adnál neki a legelőkelőbb körökben, ott oly ripők, hogy utálattal fordulsz el tőle s restelnél vele még szóba állani is. Mi az oka e csodálatos kétéltüségnek, mondhatnám, chameleon-természetnek ? Nem egyéb, mint, hogy ferde fogalma volt az illetőnek az udvariasságról. Tettetésben gondolta annak alapját. Ügyesen előtérbe tolja áltermészetét. ahol a szükség vagy egyéb követelmény igényli, s ahol nincs mit várnia, tartózkodás nélkül fordítja kifele elegáns szalonkabátja foszladozott színehagyott bélését. Pedig mennyit segíthetne a bajon a helyes nevelés, az a nevelés, a melynek alapja az ezkölcsre vezérlő kalauz, amely a külső szép formába oly fenséges tartalmat tud beléolvaszlatii, hogy a keltő közti harmóniát semmifele félszegség ineg ne zavarja. Ha igaz, hogy az udvariasság külső jelekben nyilvánul, mennyivel igazabb, hogy nincs egyetlen egy ily külső jel sem, amelynek ne volna mély ethikai alapja. E jeleket, vagyis azok alapját volna hivatva a helyes nevelés az egyénbe oltani. Forgathatsz, lapozgathatsz könyvtárakra menő illemkódexet, ha nincs meg benned az alap, illemtudó nem lész sohasem. Amikor leginkább őrizkedel a szabály elleni vétségtől, akkor követed el a legvastagabb ostobaságot, a Schyllát kerülve Charybdisbe rohansz. Aki csak azért udvarias, mert muszáj, nehezen I játszhatja végig alkalmatlan szerepet, de aki azért udvarias, mert nem is lehetne más önmegtagadás nélkül, annak édes kötelesség az, melyet a szeretet parancsol, önkéntes alárendeltség, mely minél mélyebbnek látszik, annál magasabbra emeli tekintélyben az egyént. Kétféle udvariasságot említettem. Az egyik az igazi, a másik a teltetett. Az elsőt a sziv udvariasságának, a másodikat az ész udvariasságának lehetne nevezni. Az