Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 27-52. szám)

1896-07-05 / 27. szám

.,N Y I R V I D É K" Ml — és a főváros. Ez a „mi" annyit jelent, hogy: Nyíregy­háza. Kulturális és gazdasági közpoutja egy uagy vidéknek és miud ezeknél fogva — a fej­lődés természetes törvényei szeriut — a köz­igazgatás, törvéuyszolgáltatás és pénzügyi igaz­gatásnak is székhelye. Magyarország egy ötve­nedrésznyi területének a szív-veréseit itt lehet kitapogatni. A fórum és a piacz: azon az egy­séges területen, melyet Szabolcsvármegyének nevezuek — itt vannak Nyíregyházán. Ez a milléniumi esztendő, — a közhangu­lat szerint bár mennyire illetlen dolog is ezt most észrevenni — nekünk, vidéki városoknak igazán keserves tanulságokkal szolgál Vendég­lősök, korcsmárosok, rőfös és specereios bolto- ; sok, ami csak üzlet van, nem sorozva a kivé­telek közé még a szinészdirektorokat, könyv­nyomdákat, könyvkereskedéseket s tegyük hozzá — a Sóstót sem: a mi egész kis világunk C3upa tiszta panaszszal van teli: pang minden, mert millénniumi kiállítás van Budapesten, s ez elnyel mindent! Keserves dolog — mert igazán egészségte­len állapot — hogy nékünk, vidéki városoknak föl kell jajdulnunk, amiért hogy — igazán mes­terséges módon — életerőink minden munkáját és verejtékét elvezetik tőlünk, hogy látszatja, eredménye egyetlen egy pontján gyümölcsözzön az országnak: a fővárosban, mely— a maga fejlődésének óriási arányaival, megelőzve min­ket csaknem egy egész századdal —szinte úgy látszik, hogy egy nagy nemzeti hiúság teremt­ménye. Bár milyen sok fejcsóválgatás legyen is e sorok kritikája, úgy látom még is (régen így látom, de most igazán a szemembe szökik), hogy fejletlen, apró lábbakkal, kezekkel, vézna testtel való szervezet vagyunk mi és — vékony nyakon — túlságosan és betegesen nagy a fejünk. * * Az ideje talán csakugyan eljött már (hi­szen ezer esztendős nemzet vagyunk), hogy a „kultur" nemzetek sorába, ahogy magunkat besorozzuk, ne épen csak a fényes és ragyogó főváros utczáin vezetgessük keresztül az idegent, aki egy kis Ázsiát fölfedezni jön Magyarországba. Mi, Nyíregyháza, a városok között, talán a legfiatalabbak vagyunk. Kicsi város, de — amire jutottunk — fejlődésünknek, előre való haladá­sunknak a példája igazán biztató és a hanyat­lásnak annyi sok romjaival szemben, melyet régi nagy múltú városok mutatnak —• vigasz­taló is. Nyíregyháza város megirott történetében uincs kidomborítva fejlődésünk processzusának az az igazáu jellegzetes sajátossága, hogy, ahová eljutottunk, amit elértünk, az nem csak hogy a saját magu \k ereje munkájának a természe­tes eredménye, hanem, hogy a küzdelemnek, a muukáuak a java részét, a meghozott áldoza­toknak legalább is felét, előre haladásunk el­lenségesviszonyainak és körülményeinek a legyő­zésére kellett elhasználni. Felesleges érzékenykedéseket nem akarunk fölemlegetni. A nagy Nyírség sivatagján azon­ban. ahogy sikerült itt kulturális központot teremtenünk, látván és érezvén most. minde­nütt, ahová csak belát szemünk s tapintanak érzékeink, hogy milyen nagy a pangás, a tes­pedés mindenütt: m.iguuk között marad ez a szerény szó — bizony-bizony meg kell monda­nunk, bogy a mi, a vidéki városok rovására történik sok mindenféle fényesség a fővárosban. * * * Nyíregyháza városa, fejlődésének mai vá­rosias színvonalát csaknem három millió forint adóság-csinálás révén érte e'. A fölvetett kér­dés illusztrálására talán elegeudő is lenne en­nek a tényuek minden szósz nélkül való föl­tálalása. Hogy t. i. olyan nagy vagyonú város, mint mi vagyunk, akiknek az ingatlanaira har­madfélmillió kölcsönt adnak, nem tudtunk e nagy vagyon bevételeiből és ráadásul még 50%-nyi közköltségből előre haladni, hanem, amit intézményeket megalkottunk, adósságra csinál­tuk. Amint hogy nem is lehet az másként, mikor még kaszárnyát is a magunk pénzén kellett építeni, ráfizetve ma is már,amikor pedig még adómentesek ezek az épületek, s ujak lévén, fentartásukra sem kell még költeni — 10 —12 ezer forintot eszteudőnkint, sőt a törvényszék elhelyezésére szolgáló épületre is nekünk kel­lett adni a pénzt — kamat nélkül — az ál­lamnak. Nagy és hatalmas főváros fejlődött ki igy — a vidéki városok érdekei rovásának a ré­vén, és — a jövendő talán igazolni fogja a kultura centralizációjának ezt a politikáját. Reméljük és hiszszük azonban, hogy épen ennek a milléniumi esztendőnek ezt a neve­zetes kérdést megvilágosító tanulságai, és az a roppant nagy távolság, melylyel a vidéki vá­rosok az ország fővárosának szinte túlhajtott kultúrájától elmaradtak — rá fogja terelni az intéző férfiak figyelmét arra, hogy a nagyfejű gyermek elhanyagolt, senyvedő tagjai: a vidéki városok is kellő gondozásban és ápolásban ré­szesüljenek. Az egészséges vérkeringés törvényei szerint igazán szükséges már, hogy az a sok erő, me­lyet ez a nemzet kifejt, a nemzet testének minden részeibe utat nyerjen. Nagy dicsőségünk nekünk Budapest, és még nagyobb büszkeségünk, hogy mi általunk az ország szíve. Mert, ami nemzeti erőt ez a fé­nyes csillogó főváros jelent, tőlünk vagyon, sze­gény, elhanyagolt, lenézett „vídék"-től. Buda­pest nem Páris. Mert — úgy mondják — Pa­ris Francziaország! Budapest semmi Magyar­ország nélkül. Se íze, se színe, uélkülünk. * * * Szinészek, művészek, vendéglősök, korcsmá­rosok, kereskedők, mesteremberek mind hitet tenni készek rá, hogy ami elkölteni való pénz van ebben az esztendőben Magyarországon, az mind Budapestre vándorol. És csakugyan látni való dolog, hogy uagy a pangás mindenfelé; igazuk van a panaszkodóknak. Helyes ! ne rekrimináljunk ! Az ezer esz­tendős évforduló ünnepe ám tegye egy század­munkájával hatalmasabbá a magyar fővárost. De — — — most már mi is kérünk egy kis levegőt! Kérjük, hogy az egészséges vér­keringés szétsugárzását akadályozó mesterséges zsilipjek megnyittassanak. A főváros, melyet három évtized nagy nemzeti munkája megte­remtett, fényes és hatalmas A „nemzeti" jel­lemvonást mi „vidék" adtuk neki, pénzünk és intelligenciánk javát áldozva fel érte. Most már ez a hatalmassá tett főváros eugedjen bennünket is élni. Akik keze, lába vagy ha épen csak kis ujja is vagyunk a nagy nemzet-testnek, de — akár milyen parányi ré­szei vagyunk is — szükségünk vau rá, hogy részünk legyen a uemzet természetes erő-for­rásaiból * * * Mind ezeket pedig annál is inkább jól esett elmondanunk, mert Nyíregyháza városának — hál' Istennek — ez idő szerint semmiféle de­putációja nem járja Budapestet. Megírtuk azouban abból az alkalomból, hogy a fővárosi napi-sajtó egyik előkelő orgá­numában szóvá tétetett ez a kérdés, irván ar­ról Bartha Miklós orsz. képviselő többek között a következőket: „Minden értelmi előkelőséget, minden vagyoni ki. váltságot egy helyre csoportosítani annyi, mint meg­bontani a nemzeti élet egyensúlyát. Aggódva, félve né­zem a munkának, a pénznek, a tehetségeknek állandó népvándorlását a főváros felé. Mi lesz előbb-később a vidékkel? Bágyadt nyomai a kimerült vidéknek már is szemmel láthatók. El lehet mondani, hogy a tudomány, a kereskedelem, a tőke, az irodalom, a politika, a mű vészét majdnem egészen Budapístre költözött. Hihetet­len vérszegénység mutatkozik a vidéken. A különbség Budapest és bármely más városunk között olyan arány­talanul nagy, hogy az összehasonlításra nincs is ki­fejezés. Ez igy nincsen jól. Budapest lendületes pezsgése és a többi városok lomha vergődése: ez nem egyéb, mint az életerők megzavart harmóniája. Mindent össz­pontosítani annyi, mint mindent veszélyeztetni. Vidék és város között állandó a kölcsönhatás. Életközösségük i szellemnek és vagyonnak kicserélési folyamatában nyil­vánul. Egyiknek erőtlensége létrehozza a másiknak gyen­geségét. Ha egy város kiéli a maga vidékét, akkor nem tesz egyebet, mint elapasztja azt a forrást, a honnan életnedveit merítette. Nincs magyar ember, a ki ne nézné büszke öröm­mel Budapestet. De ennek a nagy örömnek az árnyéka is nagy. A vidék nem tart lépést a főváros haladásával Az életerős központok feltűnő hiánya érzékenyen sújtja az országot. Tanyát kezd ütni a pauperizmus minden­felé. Pangásban van a legtöbb üzlet; lanyha a forga­lom; kevés a vállalkozás; nincs életkedv". Örömmel jegyezzük fel, hogy a vidéki vá­rosok jövendőjének ezt a nevezetes kérdését a fővárosi journalistica is észrevenni kegyeske­dett, s bízunk a kedvező megoldásban. első őszinte érzelem, a második számítás. Az első soha­sem hágy cserben, a második gyakran hibásan Ítélve meg a helyzetet, ott bujtatja ki a szeget a zsákból, ahol jó lett volna dugva tartani. Finom a határvonal a szívbeli udvariasság és a kedélyesség között. — E határvonalat átlépve könnyen meghasonlunk a világgal, mert a világnak nem kedé­lyesség, hanem udvariasság kell. Többre becsül egy szelle­mes alakba öltöztetett jóleső bókot a legigazabban érző sziv őszinte nyilatkozatánál. Az ész udvariassága rendesen ott végződik, ahol az embertárs állása vagy rangja az illetőével egyensúlyt kezd tartani s azért önként érthetőleg a jóbarátok testvé­rek, férj és feleség a legkevésbé udvariasak szoktak egymás irányában lenni. Ugyan ki ne tapasztalta volna életében számtalanszor, hogy a per-tu pohár tartalmával együtt rendesen az utolsó udvariasság csöppet is örökre eltemeti kedves czimboránk. Az édes te szócska mintha privilégiumot adna a legveszedelmesebb gorombaságokra. Egyszerre megered az u. n. bizalmas beszéd záporesője s ami udvariasságot eddig mintegy condenzálva rejtett magában az önözés sötét felhője, most egyszerre lerázva bilincseit, kiönti s ha van türelmünk végig hallgatni, gyönyörködhetünk mindama kedves észrevételekben, ame­lyekkel addig csak hátunk mögött dicsért fel az illető jóakaró, önzetlen barát. A házastársak közt sincs különben. Az oltárnál elhangzott igen szócska az édes otthonban rendesen udvariassági formulává töpörödik össze, melyet oly gyak­ran vált lel a nem-ek egész hoszszu sorozata. A testvérek közti udvariasság absurdumnak tetszik, hogy is lehetne meg, ha a szülők egymással szemben oly ritkán gyako­rolják. Lessing egy helyütt azt mondja: A német ember hazudik, ha udvarias. Lehet, hogy sok magyar ember sajátjává tette e mondást s önmagáról is igy vélekedik­Ismerek egy pár oly őszinte asszonykát, ki valósággal Folytatilsa a mellékletei^ A „NYIRVIDEK" TÁRCZÁJA. Az udvariasságról. A legmélyebb sajnálattal tapasztalhatja a figyelmes szemlélő, hogy korunkban mennyire igyekszik csaknem minden egyes tagja a társadalomnak saját kedves énjét előtérbe tolni, ami rendesen csak az embertársak rová­sára történik. Ha ez áramlat oly általánossá válnék, hogy még az eseményszámba menő kivételek is lassankint kö­vetnék a nagy tömeg eljárását, bizony bájos lenne arról beszelni, ami nincs, legfeljebb curiosumképen szólanánk róla, mint olyan régi, divatját multa hóbortról, melynek puszta felemlítése is visszavarázsol bennünket a cikor­nyás rococo korszak hajporos parókái s terjedelmes abroncsszoknyái közé. Pedig közel állunk a krízishez. A .Ne tedd másnak amit nem kívánsz magadnak"-féle elv kezd már chimaerává válni s a felebaráti szeretetre való buzdítás már csak a szószéken prédikáló ajkán hangzik el, rendesen eredménytelenül. Hogy a felebaráti szeretet minő összefüggésben áll az udvariassággal, s hogy áll, azt most még mint általános igazságot nem merem ki­mondani, ugy se hinnék el a legtöbben, de értekezésem folyamán, ha indirekte is belátják talán a gondolkozni szeretők. Mindenek előtt azzal kell tisztában lennünk, hogy mi az udvariasság! Itt az első nehéz kérdés, a kérdések kérdése. Kétszeresen nehéz, mert kettő rá a felelet, lévén maga az udvariasság is kétféle: 1) olyan, amelyet igen sokan gyakorolnak, de nem éreznek, -2) olyan, amelyet a legkevesebben gyakorolnak, mert nem látszik annak, ami. A világ gyakran a legudvariasabb emberek közé számit olyat, aki oly távol áll a valódi udvariasságtól, mint Makó Jeruzsálemtől. Miért? Mert a nagy világ meg­figyelése rendesen egyoldalú. Figyeljünk meg csak vala­kit ne csak egy társaságban, ne csak egy körben, hanem élete minden körülményei között, s a leggyakrabban arról fogunk meggyőződni, hogy korántsem marad magához következetes. Itt oly kifogástalan világfi, hogy helyet adnál neki a legelőkelőbb körökben, ott oly ripők, hogy utálattal fordulsz el tőle s restelnél vele még szóba ál­lani is. Mi az oka e csodálatos kétéltüségnek, mondhatnám, chameleon-természetnek ? Nem egyéb, mint, hogy ferde fogalma volt az illetőnek az udvariasságról. Tettetésben gondolta annak alapját. Ügyesen előtérbe tolja áltermé­szetét. ahol a szükség vagy egyéb követelmény igényli, s ahol nincs mit várnia, tartózkodás nélkül fordítja kifele elegáns szalonkabátja foszladozott színehagyott bélését. Pedig mennyit segíthetne a bajon a helyes nevelés, az a nevelés, a melynek alapja az ezkölcsre vezérlő ka­lauz, amely a külső szép formába oly fenséges tartalmat tud beléolvaszlatii, hogy a keltő közti harmóniát semmi­fele félszegség ineg ne zavarja. Ha igaz, hogy az udva­riasság külső jelekben nyilvánul, mennyivel igazabb, hogy nincs egyetlen egy ily külső jel sem, amelynek ne volna mély ethikai alapja. E jeleket, vagyis azok alapját volna hivatva a helyes nevelés az egyénbe oltani. Forgathatsz, lapozgathatsz könyvtárakra menő illem­kódexet, ha nincs meg benned az alap, illemtudó nem lész sohasem. Amikor leginkább őrizkedel a szabály elleni vétségtől, akkor követed el a legvastagabb ostobaságot, a Schyllát kerülve Charybdisbe rohansz. Aki csak azért udvarias, mert muszáj, nehezen I játszhatja végig alkalmatlan szerepet, de aki azért udva­rias, mert nem is lehetne más önmegtagadás nélkül, annak édes kötelesség az, melyet a szeretet parancsol, önkéntes alárendeltség, mely minél mélyebbnek látszik, annál magasabbra emeli tekintélyben az egyént. Kétféle udvariasságot említettem. Az egyik az igazi, a másik a teltetett. Az elsőt a sziv udvariasságának, a másodikat az ész udvariasságának lehetne nevezni. Az

Next

/
Oldalképek
Tartalom