Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-06-28 / 26. szám

N Y I R V I D É K" Izgatás a kiállítás ellen. Nagy örömmel jegyezzük föl, hogy az egri érsek úr ónagyméltósága, a szilárd hazafiassá­gáról méltán híres Samassa József, tudomást vévén arról, hogy a uagy kállói járásbau —­mint azt a főszolgabíró hivatalosan is jeleuté — egyes katholikus papok még a templomi szószékről is izgatnak ezredévi ünneplésünk leg­kimagaslóbb részlete, az orsz. kiállítás elleu: hatalmas szavával azonnal beleszólt ez eszeve­szett munkába s megindította a vizsgálatot is. Az ó legilletékesebb közbelépése bizonyára észre fogja tériteui a megtévelyedetteket, akik — ha beszámítható lenne ez a ténykedésük — méltán lennének a legnagyobb bűnnel, mit egy állam polgára, a nemzet egy tagja elkövethet — vá­dolhatók. Tudjuk azonban, hogy ennek az izgatásnak a forrása az úgynevezett egyházpolitikai tör­vények által fölkeltett nagy elkeseredés, táplál­kozva fanatismussal s ügyesen és lelketlenül fölhasználtatva egy mindenképen erőlködő áram­lat által, mely — mint politikai párt — té­nyező akarna lenni ez országban s „nép-párt"­nak nevezi magát, feudális érzelmű arisztokra­ták vezérsége alatt, akik idáig magas születésük és nagy vagyonuk jogczimére alapított külön­álló felfogásukról voltak a magyar közéletben ismeretesek. Nem ez a kérdés érdekel azonban bennün­ket. A nemzetté lett népből nem lehet megint népet csinálni, öntudatlan, jog nélkül élő tö­meget, mert bár milyen érzékeny is ez a nem­zet a hit szózatai iránt, jogainak öntudatában még ezen a réven sem fogja megzavarni, sem semmiféle ügyes számitáfl, sem pedig a fana­tismus. Mi készséggel elösmerjük, hogy az úgyne­vezett egyházpolitikai törvények, mondjuk pél­dául a polgári házasságról alkotott törvény felől joga van kinek-kinek így vagy amúgy gondol­kozni és ehez képest — ha ezt a törvényt ká­rosnak tartja — arra törekedni (de természete­sen nem a templom kathedráiból), hogy ez a törvény megváltoztassék. Ám tessék majd a képviselőválasztásoknál ezt a törekvést érvé­nyesíteni, de templomi szent beszédek tartá­sának alkalmát használni föl egy törvény elleu való izgatásra épen csak újzy nem engedhető meg, mint például uem lenne eltűrhető, ha a pap a templom szószékéből — Isten igéinek tanítása helyett — egyik vagy másik politikai párt törekvéseinek állana szolgálatába. Ahhoz azonban, hogy az a küzdelem, melyet a kath. klérusj egy része a polgári házasság­kötés törvénye ellen oly hevesen folytat, oda fajuljon, hogy nemzeti életünk ezer éves fenn­állásának ünnepeit is megzavarni, megrontani kész: igazán csak a szenvedély vakságának az eltévelyedése szolgálhat mentségül, t. i. a be­számithatatlanság. Mert hát ugyan, az a törekvés, hogy az egyházpolitikai törvények eltörültessenek: hogy. miképen találja útjában a nemzet nagy ünne­pét, hogy azt — nem egy oláh pópa, nem Lueger, hanem magyar katholikus pap kisseb­biteni, meggyalázni, megrontani akarja. A fana­tismus beszámíthatatlan őrültsége ez S ez az egyedüli mentsége is. * * * Vármegyéuk területén, nevezetesen pedig a nagy-kállói járásban, melynek fószolgabirája ez epidémia szórványos föllépését hivatalosan konstatálta, kissé túlságosnak látszik ezekről a beszámíthatatlan megtévelyedésekröl ilyen — nagyou komoly hangon beszélni, annál is in­kább, minthogy az ez ügyben idáig rendelkezésre álló adatok szerint — ha — úgy suba alatt — voltak is e féle irányzatú próbálkozások — nemzeti ünnepünk nyilvános, templomi szószék­ről való ócsárlását s a közönségnek a kiállítás megnézésétől való elriasztását mindössze egy segédlelkész kisérlette meg, akit észretériteni a plébánosának is módjában van, mint ahogy azt azóta bizonyára meg is cselekedte. Mindazonáltal nagy hiba lenne kicsinyelni vagy épen semmibe venni ezt a fölmerült jelen­séget. A mi társadalmunkban úgy is bőven van az erjesztő, szétmállasztó anyagokból, s vak aki nem látja például, hogy a „nemzet" alapjára épített állam a maga erőinek kifejtésében meny­nyire gyöngül az által, hogy a „nemzet" egy­ségét a születés, vagyon, rang osztályai meg­bontják, évről évre mélyebbé és szélesebbé téve az elválasztó különbségeket. Csak is az ilyen uton-módon napról-napra, évről évre erőtlenedő társadalom testéu nőhetnek ki ilyen gombák. Es — a történelem bizony tanúbizonyság rá, hogy voltak már idők, mikor az „Isten ké­pére teremtett" emberek társadalmában az őrültség szabott törvényt, nem is szólva arról — ami a kérdésbea levő ügy tárgyalásába in­kább beilleszthető — hogy megtörtént már sokszor, miszerint egyes őrültek is igeu nagy pusztításokat vittek véghez embertársaik között. A uagy kállói járás fószolgabirája igen helyesen tette, hogy észrevévén a baj apró jelen­ségeit, hivatalos jelentést tett arról a vármegye alispáujának. Samassa József egri érsek úr ónagyméltó­sága irányában pedig legmélyebb köszöuetüuket tolmácsoljuk, hogy — e beszámithatatlanságában is veszedelmes izgatás eileu olyau erélyesen és gyorsan közbelépett. Az ügyre vonatkozó iratokat az alispán már fölterjesztette a belügyminiszterhez, s mi reméljük, hogy az alispán erélyes intézkedései s az egyházi főhatóság közbelépése után erről a kérdésről nem lesz szó többet közöttünk. Egy indítvány. A hódoló diszfelvonulásról hasábokat irtak; a leg hivatottabb tollak kísértették meg lelki szemeink elé varázsolni azt a fényt és pompát, amelyet a magyar nemzet koronás királya iránti szeretetében és hazafias lelkesedésben junius 8-án kifejtett. Mind hiába, a valóságot megközelíteni toll nem képes. — Még azok is, akik látták: a gyorsan válta­kozó képeket emlékezetünkben megőrizni — a káprá­zattól uem tudták; az utókor fia pedig, a történetekről még halovány képet sem lesz képes magának alkotni. A^NYIRVlDEr TÁRCZÁJA. Mondák a zene hatásáról. A tudós fizikus, ki föltett pápaszemmel vizsgálja a monochord kifeszített húrjának rezgéseit, bölcsen meg szokta magyarázni hallgatóinak, hogy „a hang nem egyéb, mint a levegőnek valamely rezgő test (pl. hür) ált^ előidézett hullámzó mozgása; hogy továbbá a rez­gési számok a húrt feszítő súlyok négyzet gyökeivel arán/ssak; a rezgések száma fordított arányban van a hür átmérőjével, nemkülönben a húr sűrűségének négy­zet gyökeével i»." Ámde a földi halandók más közönségesebb alakjai, kik nem dicsekedhetnek a tudós professor mély bölcse­sógével, s veszik a dolgokat, tüneményeket úgy, amint azok előttük megjelennek; ítélnek azon benyomások után, minőket egy vagy más jelenség reájuk gyakorol; a hangokról sem szoktak ily hamletti tépelődéssel gou­dolkozui. — Tisztelettel hajlanak meg a fizikus prob­lémái előtt s hagyják, hadd legyen övé az igaz; úgyde mégis csak szívesebben osztjuk azt a másik elméletet, mely a zeuét — Széchenyi szavaival szólva — „a dol gok szivének, az elet quintesstntiájának" tartja; mit nem kisebb potentások, mint a boldog Istenek szállí­tottak e föidi élet siralmas völgyébe, ho^y annak nem ritkán árnyékos utai egy-egy verőfényes sugárral vilá­gíttassanak be. Ezt az elvet fogadta el a messze múltba vissza­nyúló hagyomáuy, ezt vallja a jelen gyakorlati élet. A múltba visszatekintve, érdekes sorozata áll előt­tünk ama mondaszerü feljegyzéseknek, melyekben a zenéről s aunak isteni hatalmáról tétetik emlités. Már a legrégibb népek mondáiban is a zene mint az istenek adománya szerepel, mely mint ilyen, minden vallás is tenitiszteletének — a dervis üvöltéstől kezdve a Bach­Azoknak, akiknek alkalmuk nem volt ezeket a rendkívül szép jeleneteket láthatni, mrtdot kellene nyúj­tanunk, hogy legalább képes ábrázolás formájában ré­szesüljenek azokban az élvezetekben, melyeknek a szem­tanuk osztályosai voltak. Azoknak, akik előtt mint egy szép állomkép vo­nult el a hódoló felvonulás, az a jelenet, amint a tör­vényhozás a törvényhatóságok zászlóerdejótől körülvett trónon üdvözli a királyi pirt: alkalmat kellene szerezni, hogy a látottakat emlékezetükben megörökíthessék; — ; a müveit külföld előtt pedig ezeket, a jeleneteket, ame­lyek mindenesetre a nemzet ősi erejéről, intézményeihez való ragaszkodásáról, lovagiasságáról ós rajongó hon szereteteről tanuskoduak, szemlélhető leírásban kellene bemutatni. Tudom, hogy egyes részleteket lefényképeztek; többen meg is örökittették magukat, de mind ez csak szétszórva lesz látható és mind nem képes visszaadni, vagy csak megérteni is, hogyan ünnepelte meg a magyar nemzet ezer éves alapítását, hogyan fejezte ki hódola­tát koronás királyának. Mondják el nézetüket, akik hozzá értenek ; adja­nak tanácsot az illetékesek; szóljon hozzá mindenki, hogyan kellene történeti hűséggel megörökíteni e nagy nemzeti Qnuepünk emlékezetes és közjogilag is neve­zetes jeleneteit. Habár e téren magamat laikusnak érzem, mégis kötelességemnek tartom, szerény nézetemet e tárgyban elmondani. Azt a jelenetet, midőn a Szent István koronáját viselő szeretett királyunkat és imádott királynénkat a törvényhozás, — legrégibb intézményünk : a vármegyék, harczban megtépett, 100 ra menő zászlója alatt üdvö­zölte, — valamint azt a mult századokban törvenyt­hozott gyűlésekre emlékeztető jelenetet, amidőn a vár­megyék és törvényhozás bandériumai a vérmezőn tá­borba szállottak: egy egy hírneves festóuek ecsetje segítségével, országos költségeu a történelmi uj kép­csarnokban leendő elhelyezés mellett kellene meg­örökíteni. A vármegyék és törvényhozás bandériumait, az ország 11 zászlóját vivő féúri csoportot, díszkocsik fel­vonulását pedig, miután csak ugy leune érdekes, ha nagyobb meretben festenék meg, egyszerre lenne át e­kinthető és a nagy közönségnek könnyebb hozzájutása is biztosíttatnék: körkép alakjában vélném megöröki teni, még pedig eredeti arczképek, a használt ruhák és felszerelések hű másolatával. Nagy szolgálatára lenne a történelmünknek és művelődésünk ismertetésére is válhatnék, ha ugy lenne a körkép megalkotva, hogy a külföld nagyobb városaiban is bemutatható lenne. — A Feszty-körkép mily nagyszerűen tárja elénk a multat, pedig a jeleneteket és az alakokat ott csak a képzelt szülte. — Ez a festendő körkép, eredeti jeleneteivel ós alakjaival, még történelmi becscsel is birván, hatásban példátlanul szép és lélekemelő lehetne. Hogy milyen rendkívül nagyszerű volt a felvonulás jelenete: erről a képről ólvezhetnők csak igazán. A képzőművészeti társulat lenne, szerény nézetem szerint, hivatott ez alkotások kezdeményezésére és ke­resztül vitelére, mert magábán egyesíti az erőket, ren­delkezik a kellékekkel, tud lelkesedni, ami anntk meg­valósításához feltétlenül szükséges. A szépért és nemes­ért lelkesedni tudó nagynevű elnöke, buzgó vezetői és hírneves müvésztagjainak tudása a sikert biztosítják. Ma még az egyes csoportokat, a személyek arcz­képeit, a ruházatok, felszerelések leírását könnyű meg­szerezni. — A képeket azok segítségével kellene elő­állítani, mert ügy lenne az becses és maradandó értékű, ha résztvettek hű arczképei ós nem képzelt alakok fes­tetnének meg. — Ez azonban és sok más, a részlet­hez tartozik, amibe belekontárkodni én nem akarok. Egy eszmémet óhajtottam csupán felvetni. Szavai­mat a hivatottak és illetékesek szívleljék meg, s ha találnak benne kivehető és életrevaló gondolatot: tudá­sukkal, hatalmukkal, szeretetükkel bővítsék, alakítsák azt és alkossanak belőle egy maradandó nemzeti emlé­ket. — Ha őseink a nevezetesebb történelmi eseménye­vagy Liszt-féle misékig — egyik lényeges alkatrészét képezi. — Ezenkívül a zenének, mint isteni adomány­nak fontos missiója volt a népek életére, különösen er­kölcsi javitása, társadalmi szokásai, sőt még az állam működése tekintetében is. Az isteni törvények, erkölcsi szabályzatok, állami rendeletek csaknem minden népnél énekszóval s hangszerkisórettel lettek kihirdetve, hogy a nép az előadottakban mintegy közvetlenül az Istenség szavát hallja s|fogékonyabb legyen azoknak megértésére, buzgóbb követésében. A chinaiak állami életében valóságos nagyhatalom volt a zene. Bővebb indokolás helyett Kon-fu-cse azon ismeretes szavai ii igazolják ezt: „Akarjátok tudni — ugy mond — vájjon egy országot helyesen kormányoz­uak ? s milyen annak erkölcse? — hallgassátok meg zenéjét." És tényleg magok a császárok is különös gonddal művelték a lelket szelídítő zeneművészetet; volt egy haugszerük : a mo-king, melyen csak a császárnak volt szabad játszania, másnak senkinek sem. A művelt görög a zene téréit is beültette bölcselő szellemének fantasztikus virágaival. A zenének nemcsak külalakját, de béltartalmát is a szép, jó eszményével azonosította; a zene a szép é= jó eszménye, ez pedig nem mas, miut Isten. Isten a harmónia, mely a termé­szet fenséges egybehangzásában él; mely a szphérák titokzatos zeuéjében vezényel; a világfejlődés folyatná nak végczélja, minden szellemi és erkölcsi ideál meg termékenyítője. Nem czélom e sajátos bölcselkedés minden mel­lékutain végig vezetni az olvasó', annyival kevésbé, hi­szen ott áll előttünk egy másik ösvény: a monda, bele szólva a ragyogó görög fautasia legszebb alkotásaival. A zenét Apolló adja az embernek; valódi isteni ado mány! Pánt idilli körben állja körül az ó egyszerű síp­jához szokott nyája; a Syrének dall >1 csábítják el a vigyázatlan hajósokat; Árion lantja meglágyítja a durva lelkű rablókat s szolgájává teszi a delphint; mind­megannyi g}öuyöiü alkotásai a mondák kö.tészctének, melyekben ihlet és posis az alakban, igazság és tanul­ság a tartalomban testvérileg ölelkeznek. De legbájosabb s jelentésében legmélyebb az is­meretes Orpheus monda. A hires dalnok tánczra indítja a fákat és követ, megszelídíti az oroszlánt és tigrist, melyek békés egyetértésben pihennek a lábai előtt. — De ím Euridice meghalt; s a bűvös dalnok mérhetetlen fájdalmával s lantjával az alvilágba száll alá, bogy sze­retett nejét viszszahozza. S itt, a Léthe és Stix halál­csendes partjain, hol szó nem hallatszik, gondolat nem él, hol a visszaemlékezés fonala elvágatik s a szeretet u kitépetik a szivből, itt zendíti mag bűvös lantját. A varázshangok csodát művelnek; az érzéketlenség alvilági fejedelme megtagadja önmagát: érző emberré lesz s visszaadja a dalnoknak szeretett nejét. A zene hatalma itt falakat emel, amott falakat dönt le; Amphion lantjának pengetésével épiti fel Thá­liát, Jerikó kőfalai meg a zsidó kürtök rivalgáBától om­| lanak össze. A déli népek regéivel egyenlő szépségüek azok is, melyeket az északiaknál találunk. A finnek szerint a homokszem gyémánttá vállott, a levágott széna magá­tó 1 gyűlt a Csűrbe, mikor Vajnaomen a húrokhoz nyúlt. A Védák szerint, mikor Mia Tisune énekes fényes nap­pal egy dalba kezdett, mely az éjnek volt szentelve, sötétség lett a földön, a meddig csak a dal hangjai el­hallatszottak. Ugyancsak a Védák szerint egy másik dalnak olyan .gyújtó* hatása volt, hogy azt, a ki eléne­kelni merészelte, azonnal lobogó tűz emésztette meg, s mikor Akbár király megparancsolta egyik dalnoknak, hogy e dalt nyakig érő vizben állva énekelje el, az is­tenadta dalnok ott a vizben porrá égett. A történelmi mult későbbi, világosabb századaiból nem egy monda maradt reánk, melyek a zene ember­feletti hatalmának rajzolásával foglalkoznak; ezek azon­ban már jó részben elveszítik a keleti fantázia ama Folytatása a mellékletei)

Next

/
Oldalképek
Tartalom