Nyírvidék, 1896 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1896-04-26 / 17. szám

,N Y I K D É: K" Ünnepek ünnepe. — 1896. május 2. — Száll a madár ugrói-ágra, ti;ált aj ének taajról-^ájra Fői vau azonban jegyezve a többi a krónikákban ! S ezer éves történetünkben ahány rovást vágott az idő; amennyi dicsőség, szégyen; amennyi győzelem, bukás meg vau irva; mind ami volt: itt állunk mi, most élő nemzedék, akik felelősök vagyunk a jövendőért, megnyitván kapuit a második ezer esztendőnek. * * * Az idő uem áll meg: mert forog a föld. De ahogy az álló nap a végtelen idő megszakítása nélkül, melegségnek és világosságnak sugarait veti ránk, és még is van nappal és éjszaka ezen a földön, s választó vonala van nappalnak és éjszakának, világosságnak és sötétségnek; ahogy imádsággal kezdjük a napot és végezzük is azzal alkonyatkor: ennek a mindennapi imádságunknak minden reménysége és minden vigasztalása legyen velünk most, hogy ezer éves történetünk utolsó napja lehan}atlik 8 föltetszik a második ezer év elsó hajnala. * * * Az idő-jósok különösen figyelik a nap lenyugtát. Nekünk most ezer esztendő történetének a tanulságai világítanak be a jövendőbe. Ezeu a mesgyén állítsuk meg egy kicsit az időnek folyását. Mint ahogy a gyakorlott szemnek nem ezer évbeu egyszer, de minden napnak alkonyulatánál, amikor a uappal átmegy az éjszakába, láthatóvá lesz az a néhány perez, mely a világosságot a sötétségtől elválasztja. A világosság: az ezer esztendős mult története. Mert ezt ösmerjük! Ezer esztendő alkonyatának ama néhány perczében, míg ezen a választó vonalou ketté válik a mult és a jövendő — mint ahogy nap-nap után a világosság és a sötétség — fogjuk meg szivünkkel és agyunkkal a multat s állítsuk meg az időt, hogy megérthessük és fölhasználhassuk az ezer eszteudó tanulságait, a második ezer eszteudő okulására. * * * Volt nekünk egy uagy emberünk. De még nagyobb volt nála az Idő; az a korszak, amelyet ő megértett. És nagygyá lett az által, hogy abban a nagy időben olyannak született, hogy szivének minden érverése, agy velejének' minden formációja ugy volt megalkotva, hogy amit ő érzett, hogy amit ő gondolt, a magyar nép millióinak az érzése, a gondolata volt. Egy fél-század se mult el azóta. Kis idő ahhoz, hogy a nagy zivatarok után, melyek megrázták akkor a fél világ népeit, megdöbbentsen bennünket a csend, mely utána bekövetkezett, s reménységeinknek szárnyát szegje az az időleges hanyatlás, mely mai miudennapi életünkben megnyilatkozik. A mai magyar társadalom — igaz — minden külső jelenségek szerint rohamosan fejlődik visszafelé A sok piszok, ami fölvetődik, a sok hiúság, ami érvényesül, az ellágyulás, mely a polgári jogok gyakorlásábau tapasztalható, a sok frázis, mely szinte jellemző sajátossága kezd 1 óni közéletünknek az által, hogy a társadalom szóvivői i in igy beszélnek és amúgy cselekesznek: fölmerülő és eltűnő jelenségek ezek, melyeket nem is vihar, de egy kis üde, egészséges szellő el fog seperni. * * * Ünnepek ünnepén, midőn az 1848-diki törvények alapján reformált mai Magyarország, az ezer éves állami élet évfordulóján az országos kiállításon bemutatja kulturáját, azaz önmagát: föl támad az az üde szellő az ezer éves mult mesgyéjéu, amidőn kell, hogy megállítsuk az Időt. Csak egy pillanatra tekintsünk vissza a letűnt ezer esztendős múltba: lehetetlen, hogy a fény, ami onnan kisugárzik, és a sok-sok tanulság el ne oszlassa a homályt. Azt a homályt, amelynek ködös szürkeségében a mai magyar társadalom napról-napra több és több darabokra foszlik, s vágtatva a sötétben, ahelyett, hogy egységes erővel egy iránybau haladna, a szétfoszlott részek egymásnak szembekerülnek, összeütköznek s megsemmisülnek. A mai magyar társadalom és speciálisan a mi szabolcsi társadalmunk — ha ahogy igy a jelen pillanat szerint veszüuk róla fotográfiát — bizony-bizony kevés táplálékot nyújt a reménykedésnek, hogy nemzeti életünk második ezredévének életfeltétele, az egységes nemzeti társadalom megvalósuljon. Csodálatos egy proczesszus az, ami uálunk az együvé tartozó embereket egymástól naprólnapra mind jobbau külöu választja, szétzavarja, A „tekintetes urak" fiai örökség vagy „jó házasság" révén „nagyságos urak", s ha közülök valamelyiknek a nagyanyja vagy dédanyja — amit néhány év előtt még észre sem vett — véletleuül baronesse vagy grófnő volt, vagy épen a felesége mágnás családból való, hát az már inkább visszahúzódik minden társaságtól, semhogy a maga szőrű emberekhez kelljen „leereszkedne." Felötlik azután egy-egy kiragasztott uévjegy a nyíregyházi könyvnyomdák kirakataiban. Közbecsülésben álló férfiak, kik társadalmi állást, tiszteletet intelligenciájuk, szorgalmuk és közjóra szolgált tevékenységükkel szereztek maguknak, egyszerre csak szükségét látják, hogy kikutassák, hogy ők „nemes emberek" s nyomatnak koronás és praedikátumos névjegyeket. Megszületik a „nagyságos végrehajtó" úr ismeretes üzenete a „tekintetes alispáu" úrhoz, befészkeli magát ez a nevetséges gomba a diáksorban levő zsenge fiatalság közé, s külön csoportokban tánczoltatja a fiatal hölgyeket és urakat a nyíregyházi bálokon és — — — __ és ha igy haladunk, tiz-húsz esztendő múlva már a bölcsőből eredő bűnük szerint fogják a mi fiaink és unokáink nagyobbra vagy kisebbre nézni egymást, egyik-másik nagyanyjuk vagy dédapjuk tekintetes, nagyságos, avagy méltóságos származása szerint. * * * Ennek, az elsó pilanatra csupán nevetségesnek látszó társadalmi irányzatnak már is érezhető eredményei lépten-nyomon mutatkoznak, még pedig mint veszedelmes betegség, a mi közéleti berendezkedésünk szervezetében. A nyomtatott betű, szentesitett törvények, zászlókra irt szépen hangzó jelszavak és a való ság között nagy ellentétek és hazugságok igy támadnak a mi közéletünkben. Hogy milyen uagy nemzeti erő az „egyenlőség" — ha mindjárt papirosonis —azt megbizonyította 1 Si8—-49. Es csodálatosképen való látványosságul a mi vármegyénk mind a hány kerülete a 48-as függetlenségi párt elveit valló képviselőket választ ugyan, de azért ugyan azok, akik ezeket a képviselőket tulajdouképsn megválasztják, miudeu egyéb pártiak lehetnek, csak 4 8-asok nem, enuek a szónak igazi és eredeti értelmében. Meg azután ott van egy másik kardinális kérdés: a közigazgatás autonómiájának a kérdése. Szabolcsvármegye az első volt, mely a törvényhatóságok közül az önkormányzati jog konfiskálása ellen fölszólalt, s igazán szép beszédek is 'hangzottak el akkor. S a valóságban úgy áll a dolog, hogy épen nálunk alig-alig van közönség, mely az autonomikus jogok gyakorlása kötelességének helyt is álljon. * * * De hát ne zavarjuk most e részletekkel az ünnepi hangulatot. Ezen a nagy jelentőségű napon, midőn megnyílik az országos kiállítás, hogy bemutassa Magyarországot, a mai Magyarorságot és ami volt időknek előtte: az Idő szellője érintsen meg bennünket is. Egy éfc ugyan az az egy érzés lehet az csak, ami megdobbanhat az ünnepek nnnepének r/en a nevezetes napján minden magyar ei er ember szivében: Legyen egy test, egy lélek a magyar! Éljen a haza ! > Éljen a király ! ^^arbaky^ózsef^j Megdöbbentő, amicsoda módon pusztít közöttünk a halál. Mint a mesebeli Herkules egyetlen csapása alatt a százados tölgy, úgy dőlnek ki a sorból legjobbjaink egymás után; hirtelen, váratlanul. Farbaky Józsefet is így vesztette el a közélet, melynek kiváló munkása volt, és az egyház, mely mint igazi nagy papot, mint az iskola-ügy hatalmas fellendítőA „NYIKV1DÉK* TÁRCZÁJA. Az ezredév. Mi vagy óh szabadság! . . . egy óriás fa-e ? A földnek szivéből sarjadzik gyökere .... Hol örök fényű nap sugározik rája, Felhőn tul magaslik diszes koronája, Jól védő rejtekén a dus lombú ágnak Madarak fészkelnek, madarak tanyáznak. — Avagy égből pattant gyújtó tüzű szikra? Amely szerte pattog bérezre, völgyre, sikra .... Ks a szivek mélyén lángra gyúlva éget, Mig felnem ismerik benn' az istenséget. Az, ki felismerte, hü hozzá halálig, Rab lesz, meghal érte vértanúvá válik. — Dózsa György elégett az izzó vastrónon .... Kezén honfi vér van, jobb róla nem szólnom! Bár Booskay, Bethlen, Rákóczy György hada, Győztes zászlóiról szabadság árada .... Mindez muló fény volt . .. mint pók szőtt az ármány . . . Bukott szabadságunk hálójába zárván. — Hős Rákóczy Ferencz nagy temérdek lelke, Forró szeretettel e hont átölelte. Önkéntes sergének vértőlázott nyomán, Mint tavasz virág nyílt, szabadság, tudomány . . . Fájdalom, száműzve Radostóban halt meg, Emléke a miénk, eszményei élnek! . . Hosszú és mély álom borul rá a honra, Eszmét dicsősséget feledésbe vonva. A kihalt helyébe más nemzedék lépőt t .... Nem rajzolom tovább, e bus sivár képet. Miként a hegedűn, ka húrja megrezdül, Titkos érzés zajdul szivemen keresztül. Őszi szélben üzütt száraz levél zörög, A nagy természetben nincsen semmi örök ! Tán szenfédő a hó hideg takarója? .... Nem; csak lepel, mely a csirát védi, óvja . . . Az első verőfény .... nem mondhatom másnak . . . Első hirdetője a feltámadásnak. Mulandó az anyag, cseréje folytonos, Változó, mint a part, mit hullám árja mos. — Mulandó az anyag, .... de örök a lélek. Avatatlan kézzel belenyúlni félek ! Az elnyomott eszme terjed egyre jobban. Tömörült hívei szive együtt dobban. — Mi volt Magyarország? . . . földrajzi fogalom . . . Os fényét hirdeté tenger, sok csonthalom! . . . Magához ölelvén dicső nemessége, Nemzet lett a népből! most lenne hát vége? . . . Szabaddá lett a pór! . . . milliónyi számja, Egyesülten lesz nagy, a magyar s hazája. Ős szabadságfánknak alkotmány a törzse, Ezredév viharja rázta, meg nem törte! . . . A védő ágak közt fészkelő madarak Mind hű fészek lakó, fészkében megmaradt. Olyv és gerle egy fán, nem gyönyörű kép ae? Minden fészek egy-egy nemzet-fajt jelképez! . . . A megrongyolt zászló annyi vihar, vészben, Fennen lobog újra erőss férfi kézben ; Nyomában hős sereg rohan a halálba .... Egy egy félisten mind, ,honvédekké válva." Kossuth lelkesíti, népjogért küzdenek ! Recseg ropog a trón, a zsarnokság remeg ! Megalázva a gőg, félre dobva szégyen! . . . . A hatalmas czárhoz nagy követség mégyen, Leborulva kérnek, .... térdet fejet hajtva, .... Gsászárjok nevében könyörüljön rajta . . . Két óriás harezol, marok magyar tllen Elbukott a sereg, .... de győzött a szellem! . . . Isten, kit a világ minden estve, reggel, Szivében fakadó imában keres fel, Hatalmat a bűnnel szövetkezve látod! .... Nincsen é ostorod! ? . . . hol késik villámod! ? . . . Nem birtak meg velünk, szövetkeztek mással, Nemzet tartására hazaárulással! . . . . Zörgött, . . . sirt a bilincs, ... a honfivér omlottt Kora sírjába dőlt, mennyi nemes homlok, .... Boldog ki bujdosott, . . . távol idegenbe, Elorzott élete tán meg vala mentve! . . . Vártuk visszatértük vérző gyötrelemmel Félve titkolt vágygyal, aggó sejtelemmel. A télre tavasz jön, az éjjelre nappal, Szakadatlan rendben, folyó változattal. [ Hányszor dúlta honunk német, tatár, Ozmán, Bosszúra hívna fel, ha elő soroznám. Ezredéves multunk mese . . . végzet-szerü. Ne csüggedj el magyar! . . . borura vált derű. Királyi szivének teljes fenségével Kibékült a király hű magvar népével, Ne kérdezzük miért! ... ne kutassuk okát! . . . Koronánk övezi felszentelt homlokát! Kezében Szent István jogara és kardja, Az elhangzott esküt híven meg is tartja. Távol idegenből a bujdosók jönnek % ege-hossza nincsen könny- és csók-özönnek; Szebb jövő napja kel felettünk az égen, t-gy kiáltás hangzik át a messzeségen Minden igaz honfi egy szívvel kiáltja: Ujen Magyarország kegyelmes királya! . . . Vissza jöttek, vissza, — egyetlent kivéve, U nem latta viszont hónát soha élve, Ki esdő szavával vihart lecsendesít, üorgo haragjában csatára lelkesít, Kit mint élőt vártunk, Kossuth megjött . . . holtan! I Szive meghidegült, órjás lelke hol van? Folytatása az I. melléklete*!