Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1895-01-13 / 2. szám

Melléklet a „INTyirvidék" 1895. 2-ik számához. Mert a mai és a hét esztendővel ez előtt való állapotok és viszonyok között a különbséget semmi sem demonstrálhatja inkább, mint szembe állítása az idegenben lakjtt, kétszer egy esztendőben szinte kedvetlenül ide utazott főispánnak és Kállay Andrásuak aki 1895-dik esztendőnek uj év napján bizony-bizony mindeu öndicséret nélkül mutatott rá arra az eredményre, hogy Szabolcs vármegye „közönsége" őszintén és igazán megösmeréséhez jutott annak a ténynek, hogy e vármegye összes kulturális érdekeinek az igazi, egyetlen és valóságos központja: Nyiregyháza. Es mi ez alkalommal, amelyet örömmel használunk föl arra, hogy vármegyénk székhelyének az előhaladását nem csak a vármegye főispánjának, de Kállay Andrásnak, az előkelő úrnak, a finom izlésű müveit embernek és nagy vagyonú földbirtokosnak véleményével és Ítéletével is dokumentáljuk: idején valónak látjuk csodálkozásunkat fejezni ki a fölött, hogy egyes vármegyénkbeli birtokos urak miért nem választják Nyíregyházat téli tartózkodási helyükül, Debreczen helyett, holott a társaságbeli élet kellemetességeit, ugyancsas mint ott, itt is megtalálhatnák s kéuyelmesebbeu és jobban tehetnének eleget Nyíregyházán és nem Debreczenben lakva, a mi közdolgaink intézésében önként vállalt kötelezettségeiknek. És bizonyára igen hatalmas előmozdítói lenuének ama czél elérésének, hogy Szabolcsvármegye székhelyén: Nyíregyházán erőteljes, az egész vármegye társadalmi életére hatással levő közélet fejlődhessen. * * * A főispán úr őmíltóságának „a vármegyei bizottmány és a város között" kifejlődött „legbarátságosabb" viszonyról mondott szavait épen a fentebb mondottak értelmében szeretnénk megvalósulva látni. Nagy érdeme főispánunknak és legelső sorban az ő érdeme, hogy azok az éles ellentétek, amelyek közvetlen elődjének a hogy is mondjuk csak na „ideje" alatt kiélesedtek, az ő „felügyelete" alatt megenyhültek egészen odáig, ahol ma már állunk, hogy tudniillik a „megyei ember" nem nézi ellenségnek Nyíregyházát, sőt belátta már, hogy néki is csak hasznára válik, há ez a „tirpák város" boldogul, gyarapszik. Sót tovább is mentünk már egy lépéssel. Azt is észre kellett vennünk, hogy Nyiregyháza városa annak utána már, hogy székhelye lett a vármegyének, n&gy, milliókig menő áldozatokat hozott. A nagy építkezések ideje azután következett csak. Az egy milliós kaszárnya, évi 2°/o-os kamat-veszteségével; a törvényszéki palota, amihez ingyen (drága) telket és tíz esztendőre kamat nélkül, való építési költséget adott a város — — — — — — — — — és a többi. * * * Nevezetes kérdés az is azonban, amit őméltósága a főispán úr, emlegetett uj esztendei beszédében, Nyiregyháza város igazgatásának önállóságáról fölvetett. Azt mondta a főispán úr, hogy lehetetlennek tartja annak a mai helyzetnek továbbra való fenntartását, hogy Bergengócia és Nyíregyháza város képviselő testületei határozatainak érvényessége egy és ugyanazon fórumok illetékesség alatt biráltassanak meg. A főispán úr őméltóságának ez értelembe!) mondott szavai, ha'jelentőségüket a mai viszonyok alapján, tudniillik a községek igazgatását szabályozó s most érvényben levó törvény rendelkezései szerint mérlegeljük is, szinte fölhívásként tekinthetők arra, hogy Nyiregyháza város közönségének igyekeznie kell az önálló törvényhatóság jogait megszerezni. Hit még ha figyelembe vesszük a jövendő valószínű alakulásait, nevezetesen azt a törvénytervezetet, mely a községi közigazgatás uj rendezéséről a legutóbbi napokban nyilvánossá tétetett s melyet lapunk legutóbbi számában mi is ismertettünk.E törvényjavaslat kontemplált rendelkezései szerint nem hogy megszűnne a jövőben az az anomália, hogy például Nyiregyháza, egy nagy intelligenciával, intelligens képviselettel, reudezett tanácscsal és kvalifikált tisztikarral rendelkező város<|és egy 400—500 lélekkel biró apró község, a magok határozataikkal ugyan azon feleóbb hatóságokkal szemben, ugyan azon függésben állanak, — hanem a helyzet még rosszabbulni fog. E törvényjavaslat ugyanis a községeket, melyek ez idő szerint a vármegyei törvényhatóság felügyelete alatt állanak, tehát közöttük a rendezett tanácsú városokat is, két kategóriába osztja. Lesznek olyan községek, melyek vagyoni és adózási viszonyaik szerint képesek arra, hogy közigazgatási szükségleteiket ellássák; ezek — választott tisztviselők mellett mezővárosok lesznek; a többiek — kinevezett tisztviselők mellett: faluk. Nyiregyháza, mai helyzete alapján, mezőváros lenne. Hogy pedig ez, a fölvetett kérdés szempontjából mit fog jelenteni, utalunk egyszerűen a javaslat intézkedéseire, melyekről — épen városunk viszonyai alapján is — lesz még alkalmunk szólani. * * * A harmadik kérdés, amit a főispán úr szóban levő újévi beszédében fölvetett, Nyiregyháza város financiális rendezéséről szól — Ujabb nagyobb alkotások kezdeményezésében és megvalósításában szünetelésnek kell beállani s erőgyűjtésre kell felhasználni a legközelebbi jövendőt A főispán ur e figyelmeztetésének hátterében bizonyára nemcsak a nehéz, általános közgazdasági viszonyok állanak, hanem specziálisan a mi viszonyaink szerint az a helyzet is, amelyben Nyiregyháza városa van, hogy tekintélyes közvagyona daczára, az állami adónak csaknem 50°/.-ával kell a város háztartásához a polgároknak hozzájárulniok. Ezt a helyzetet a város túlságosan rohamos fejlődése idézte elő. A lázas munkában, Nyíregyháza és a föispín. A vármegye főispánjának beszéde, amit Nyiregyháza város nála boldog uj évet köszöntő tisztikarához, a jó kívánságokat tolmácsoló polgármester üdvözletére mondott, teljes figyelmét érdemli a város közönségéne;, melyhez ez a beszéd tulajdonképen — az alkalom szerint közvetve — intézve volt. Nem csak a hely, ahonnan elmondatott, nem csak főispánunknak, a főispáni méltóság dísze és nyomatéka nélkül is kiváló egyénisége adnak súlyt e beszédnek. Hogy Szabolcsvármegye főispánja és hogy Kállay András mondotta azt a beszédet, bizonyára na;yot nyom a latban; de azok a szavak, a csupán magok értéke szerint is megbecsülendők. És megszívlelendők mindenek fölött, és kell hogy nem máról holnapra, hanem hosszabb időkön át eszökbe jusson mindazokn ik, kik e város közdolgainak intézésében részesek * * * Szabolcsvármegye főispánjai köz itt Kállay András az első, akinek — élén állván, mint a kormány-hatalom képviselője, a vármegyének, gondoskodásában és munkásságá )an a vármegye uj székvárosa: Nyiregyháza megfelelő helyet talált. Köteles kegyeletet és tiszteletet bizonyára nem sért, ha bár ki is visszavezeti emlékezetét az ujabb, hét esztendőkkel ezelőtt való időkre. Néhai Graefl József volt akkor vármegyénk főispánja. Gazdag úr volt. Jeles multu ember. Emlegetett a nemzeti történet nagy napjaiból. Szolnokon, még mint fiatal ember, és olyan nehéz időkben, mikor könnyen gyulladt ki lánggá a parázs, lecsillapított egy nagy „paraszt-lázadást " (Ennek a szónak nagy értelme volt akkor.) Később Buda város történetében jutott jelentős 3zerep neki. Azután Vécsey József báró és Bónis Sámuel után Szabolcsvármegye főispánja lett. Ma, — pedig alig rövid hét esztendő multán, ugyanazon törvények . alatt és ugyanazon politikai viszonyok között, sziute nehéz elhinni is, hogy hét esztendő előtt a vármegye főispánja kétszer egy esztendőben jött hozzánk „vármegyéjét látni," tavaszi és őszi közgyűlések alkalmából; s hogy szegény Nyiregyháza városa iránt még annyi bizodalommal sem viseltetett, miszerint szükségét látta annak, hogy dignitása kötelességeinek eleget teendő, az adott főispáni ebédekre a bort magával hozta a másik vármegyéből. Ahol állandóan lakott t. i. * # * A főispán úr azt mondta most uj esztendőkor Nyiregyháza város tisztelgő küldöttségének : „Örömömet fejezem ki e fölött,'hogy a legbarátságosabb viszony fejlődött ki a vármegyei bizottmány és a város között, az idő alatt, amióta ő e vármegye főispánja. A főispán úr uj évi beszédjének három passzusa volt. S ez, amit itt idéztünk, a legjelentékenyebbnek látszik, első sorban is erre hívjuk föl a figyelmét. És nyög vala a beteg. Kilencz hosszú éve már, h°gj egy pieziny gyermeknek adott életet. A test rendszere megbomlott, amidőn a gyermek először látta meg ezt, az ismeretlen világot. Azóta kárhozat az élete, kétségbeejtők a reményei, sivár, kietlen minden. Kilencz éve nem volt már le ágyáról. Annyi ereje sincs, hogy megforduljou, ha zsibadt tagjainak egy kis euyhülést akarna adui. Kegyeletes szomszédok, s a ráunt férj durva keze végzik még azt is helyette. Halál szagú a fekhelye, bűzös a kicsiuy szoba levegője. Három gyermeke vau. A legidősebb leánya szolgál már. Alig 14 éves s az aggódó szegény asszony kénytelen már is tehetetlenül nézni, miként fog gonddal kiméit magzata a közös sorsban örökre elveszni. Aztán vau egy fia, ebben összpontosul egész reménysége, iskoláiban miudenlltt első. Értelmes, de lelkén nlm hagyott nyomot a szerető anya tétlenségre kárhoztatott jóságos keze. Talán megjavul, talán az élet iskolája jó útra tereli majd. Hiszen ha csak parányi részt is örökölt édes anyja természetéből, lehetetlen az, hogy hatás nélkül maradjon. És ez a reménykedés könnyebbé teszi szenvedését. Htja képzeletében, a mint emelkedik uyilt eszével, ernyedetlen szorgalmával közbec^ülésben a fiu. Talán még meg tudua bocsátani kegyetlen sorsának, ha ez az egyetlen álma teljesedést látna. A legkisebben nincs paráDyi bizalma sem. Testileg és lélkileg egyaráut fosvényen van megáldva, mintha az édes anyja kínszenvedését az okozó gyermekben akarná megbőszülni az örök igazságú természet. És mégis ezt a hitvány árnyékot szereti a legjobbaü. Ezt szokta dédelgetni hízelgő szóval, biztató szeretettel leggyakrabb. Ez is az anyai sziv megfejthetlen rejtélye. Megunta őt mindenki. Oh milyen kinos a testi szenvedéshez még azt is érezni, hogy sem a férj, sem a gyermekek nem szeretik, hogy jobbnak látnák, ha elpusztulna, ha megmentené őket a kór akaratlan fájdalom kifakadásától, mely megzavarja az éjjeli nyugodalmukat, keserűvé teszi mindennapi kenyerüket. Akkor aztán arczát bűzös takarójába temetve zokog a szegény asszony hosszan, keservesen. Te boszuló isten! Mit vétettem ellentd, hogy ily nagyon rám nehezedik sujtoló kezed. Nem voltam-e mindég édes anyámnak engedelmes leánya. Nem voltam hű és szerető feleség? kMeuts meg kinaimtól. Bocsásd reám a megváltó halál szárny rebbenését! És én imádom a te örök hatalmadat. Lemondással tűrtem nyomorult sorsomat. A remény utolsó szikrája is kialudt belőlem. Nem volt gyönyörűségem semmiben e földön. Kilencz hosszú esztendeje már, hogy zokogás a mulatságom, fájdalom az étkem, pokol az örömöm. Nagy Isten tartsd meg utolsó menedékemül legalább férjem kíméletét, gyermekeim anya iránti szeretetének legalább ko'dus alamizsnáját. Hogy ne legyek oly annyira egyedül! . . . Sóhajba ful panaszos imája. Mir zokogni is elfelejt hamar. Gyöngéu emeli fel kiaszó t fejét s kitekint szemeivel az átellenes ablakon, melyet majdnem átláthat lanná tett a rárkodott finom porréteg. Hosszan bámul révedező tekintetével, mintha keresne fáradt emlékezetében boldogabb perczek után. Oly régen volt. Józsi, Endre! Szomjazom, adjatok egy pohár vizet! Néma csend rá a válasz. Súlyos beteg mellett, még ha édes anya is, nem i-zivesen tartózkodik a vidor gyerek. És tűrő megadással vár, mig könyörül senvedésén egy betévedt lény. Addig rá ér gyötrelmes álmokat látni. Hiszen a visszaemlékezésből ismeri a boldogságot csupán, és az ugy fáj, hogy valamikor — nagyon régen, boldog is volt. Fényielen szemei előtt képek vonulnak el. Látja magát az iskolában. Pajkos és vidám volt akkor. Játszott többi társnőivel. Az iskola udvarán volt egy nagy jegenye-fa. Azon a sudár fán fészkelt egy tarka-barka madár. Nevét nem ismerte. Össze beszéltek a rakonczátlan lányok, hogy annak a rigyogó madárnak fészkéből kisze dik a tojásokat. Nos ki vállalkozik rá? Kinek van kedve ég és föld között lebegni azért az egy pár nyomorult tojásért? Kinek van hajlandósága összeszaugatni & ruháját, nogy azután otthin jól kikapjon a mamájától? Senki sem akad. Jól van. Megyek én! Lassan, ágról-ágra kapaszkodott. Ni, közel van már merészsége jutalma, már el is érte egyik kezével a fészektartó ágat. Egy kissé eligazítja helyzetét, s örömtelten kiált le társnőinek, hogy három petyegetett tojást talált. Szépen a keblébe rejti s nagy vigyázva halad ugyanazon az uton lefele. A pajkos lányok hangos kíváncsisággal várják odalenn. Még egy pár lépés . . . egy roppanás, és keblében a nehezen megszerzett madár tojásokkal, ájultan terül el a földön. Nehezen eszmél fel, minden tagjában tépő fájdalmat érez. 0:thon azonbau világért sem mert panaszkodni. Csak legalább azok a szép kis tojások ne törtek volna el! Még ma is kedve volna azon a bolondos történeten kaczagni. Hanem a nevetést örökre elribolta aj kairól azaz átkozott kór! Hát amikor nagy lány lett, s édes anyja először vitte a bálba. Az volt ám a boldogság. A fiatal embe rek néma fejbólintással kérték őt egy táuczra. Dehogy merte volna megtagadni csak egytől is. Pedig néha nagyon kifáradt, hogy szinte szeretett volna hazamenni s pihenni az öDvetette ágy puha ölében. Jaj, dehogy, mit mondanának a többi irigyei. Persze, ugy kell neki, uem volt tánczosa, kénytelen volt ideje korán hazamenni, hogy megmentse magát a nagyob szégyentől. Ott vallott szerelmet neki először az az ábrándos fiu. Kikaczagta, kiguuyolta. Amiért aztán jól megszidta a mamája. Hogyne, mikor másnap útra kelt, valahová messze, messze, ahonnan hirt sem hozhatnak hozzá. Pedig ki tudja, talán már más nap szívesen hall g^tta volna szerelmes ajkának édes suttogását és akkor ma nem volna lelánczolva örök szenvedéssel ehhez az átkozott koporsóhoz, Ugy kell neki, minek esett kétségbe mindjárt! (Vége köT.) fi