Nyírvidék, 1895 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1895-03-31 / 13. szám

Il-iU melléklet a „N Y t R V I D É K.'« 13-Ik zciámához, Bizalmi nyilatkozat. Nagyságos Justh Gyula urnák, a függetlenségi — 48-as párt elnöke. Budapesten. Nagyságos Elnök Ur! A nagykállói választókerületnek a mai napra meghívott függetlenségi — 48 as párti s liberális gondolkozású választó polgárai megnyugvással, sőt örömmel vették tudomásul a pártnak megtisztulás it azon elemektől, melyek a függetlenségi — 48-as párt programmjában lefektetett demokratikus és liberális elveket ugy a parlamentben mint a hirlapirás terén untalanul keresztül — kasul gázolták; sőt ujabban a Kossuthnevet tőrekesznek népszerűtlenné tenni, a Kossuth-kultuszt, mely a függetlenség utáni törekvés eazméiyét képviseli, akarják a magyar nép szivéből kiirtani; örömmel vették tudomásul a pártnak megtisztulását azon elemektől, melyekuek egyik ;Vezérembere a 48 ki korszakos alkotásokat „elhamarkodott ős elavult alkotásoknak" jellemezte s a kik a parlamentben a párt programjában foglalt elvek — az egyházpolitikai javaslatokat magukban foglaló elvek — ellen tartottak, az akkor még élő „nagy hontalan" próféta intelmei da czára is beszédeket; hírlapjaikban pedig mindig ezen programmpont megvalósítása ellen agitáltak; sőt a legközelebbi időkben ezen liberális elveket még a programmból is ki akarják tagadni. De a mily megnyugvással, sőt örömmel vettük tudomásul a valódi függetlenségi 48 as elemeknek, ezeknek a régi kipróbált erőknek a kiválását az Ugrón — Polóuyi pártból, mársészről őpen olyan mérvben hatott reánk leverőleg, hogy választókerületünknek képvise lője Kállay Ferencz, daczára annak, hogy az 1884 évi programm és az 1892 ben kiadott „Szózat" alapján választottuk meg, a melyhez ő hűséget fogadott és szinte ráesküdött, mély sajnálatunkra, ama, a reakczionárius irányzatnak és elemeknek — talán akaratlanul is — kedvező, kezére dolgozó és annak eszméit, irányát dédelgető pártban maradt. Ezeknek kijelentése után fogadja Nagyságos Elnök ur határozott, bátor fellépéséért a nagykállói választókerületben függetlenségi 48 as párt polgárainak elismerését és hálás köszönetét, épjly férfias, mint ha zafias eljárásához. — Egyben kérjük, hogy adja át üdvözletünket a vezetése alatt álló valódi függetlenségi 48 as pártnak együttesen és aunak tiszteletreméltó ós ős elvhű tagjainak egyenként is, azon biztositásunk és kijelentésünkkel, hogy mi egyedül a Nagyságod veze tóse alatt lévő s régi kipróbált hűségű egyénekből álló pártot ismerjük el ős tartjuk igazi függetlenségi 48-as pártnak. Kiváló nagybecsüléssel maradtunk Nagy Kállón 1895. márcz. lü-án. A függetlenégi 48 as párt népes értekezletének megbízásából: A nkállói választókerület függetlenségi 48-as pártjának elnöke: Bcretöy Jánosjjegyzője: Lévay Sándor. „Fegyelmi esat a fogymnasininban." A tanári kar nem czáfolta meg az ellene emelt vádat, hogy hitelesítéssel el nem látott sulylyal nehezítette meg a mérleg serpenyőjét fiam terhére, mely eljárása által jogtalan sérelmet okozott, s visszaélt a reá oly czélból ruházott hatalommal, hogy a törvényben kifejezett, s a közérdek előmozdítása által irányzott állami akaratot érvényre juttassa, a melynél fogva a tanári kar is csak azt teheti a mit a törvény követel és megenged, s csak akként cselekedhetik, a mint azt a törvény rendeli; mert hiszen nem a saját hanem a közönség ügyének intézése tétetett le a tanárok kezébe. Beismeri az igazgató úr, hogy ama bizonyos strike miatt fegyelmi eljárás nem indíttatott (mellesleg megjegyezve nem a fiam iránti tekintet vagy kíméletből), sem fiam, sem osztálytársai fegyelmi eljárás alatt nem állottak. Az egész osztálynak ez alkalomból történt általános figyelmeztetése nem minSsithető fegyelmi büntetésnek nul, szótlanul heverve a fák alatt, mig szakálla tele volt vörös hangyákkal. Ha megéhezett, kinyúlt egy lepottyant füge vagy banán után, mely a gyepen feküdt mellette; inkább meghalt volna, hogysem fölkeljen érte, vagy éppen leszakítsa az ágról, igy hát az ő kertjében ott aszalódott meg a fáján a füge, s tele voltak az ágak apró madarakkal. Ez a rettenetes restség bizonyos népszerűséget szerzett Lakdárnak a városban. Ugy tisztelték, mint egy szentet. Az asszonyok csak halkan beszéltek fehér fátylyuk alatt, mikor a temetőből jövet elmentek az ő fala mellett. A férfiak áhítatosan meghajoltak, a fiuk ellenben iskolából jövet minden nap megbontották az ő békességes nyugalmát; a selyemzekés, vörös sipkás síire derek nevén hivták, nevettek, kiabáltak rá és narancshéjjal hajigálták. Hiába. A „lusta" nem mozdult. Néha-néha felhangzott egy kiáltás a gyepről: — Várj csak, várj! Mindjárt fölkelek.* Tüstőnt fölkelek! De bizony nem kelt föl. Megtörtént azonban egy napon, hogy a lurkók egyike elmenvén a lustának fészke mellett, olyan kedvet kapott annak látására, hogy reggel kijelentette atyjának; ő nem megy többé iskolába, hanem lusta akar lenni. — Mit, lusta? te? kiáltott az apa, egy derék pipaszárcsináló, a ki kora hajnaltól fogva oly szorgalmasan dolgozott, mint a méh. Te akarsz lusta lenni? Micsoda gondolat ez? — Igen atyám, én lusta akarok lenni, mint Szadi Lakdár. — Szó sincs róla, fiam. Te pipaszárcsináló leszel, mint az apid, vagy irnok a kádínál, mint Ali nagybátyád, de azt soha sem engedem meg, hogy lusta légy. Eredj gyorsan az iskolába, vagy pedig tüstént pozdorjává töröm ezt az uj meggyfa-szárat a hátadon. A meggyfa-szár láttára nem akaratoskodott a fiu tovább, mutatta mintha meg lenne győződve; de a helyett, hogy iskolába ment vol na, leült az egyik balegkevesbbe pedig a kizárás figyelmeztetésével alkalmazott megintésnek, a melyről törvény szerint, a szülők Írásban értesitendők. Hiába hivatkozik tehát az igazgató úr arra, hogy fiam az osztálytársai eme mozgalmában főszerepet játszott volna, s hogy ezen részességéről a tanári kar (csakis egyoldalú besugásokból származhatott) tudomással bírt, valamint arra is, hogy fiam nem volt jelesrendü tanuló (a mi nyilván sajtóhiba, mert én jelesebb rendűt irtam), — s hogy igen gyakran lett figyelmeztetve — és rendreutasítva. Ezzel szemben az iskolai értesítők es bizonyítványokra utalok, a melyek szerint fiam mindenkoron szabályszerű viseletet tanúsított. A tanári kar Ítéletének egyik főindokát képező súlyosbító körülmény, mintha fiam kizárás figyelmeztetésével megintetett volna, minden alapot nélkülöz. Nem szolgálhat mentségül az igazgató úr abbeli védekezése sem, hogy a törvenyszabta eljárás végrehajtása valamely bizottság szervezését és nagyobb szabású irodai személyzet alkalmazását igényelné, mert nem hiszem, hogy a fegyelmi eljárás alá vonható esetek felette gyakran és sűrűen fordulnának elő, különben is a szülőknek értesítése nyomtatott űrlap kitöltéséből áll, mit az igazgató úr, a bár teljesen megengedett és állásával össze is férő mellékfoglalkozásainak sérelme nélkül, — nem is oly nagy fáradtsággal és időveszteséggel könnyen elvégezhet. Azok a tiszteletreméltó apák, a kik hason esetben az őket ért fátumban (síelj már akár kényelemszeretet, akár álszégyenből belenyugodtak, a közérdek ellen vétkeztek. De nem is hiszem hogy hason eset miatt bárki is bárhol kizárással sújtatott volna. Hiszen még a tanári kar sem tartotta elégségesnek az elbírált kihágást a kizárás alkalmazására és ugyanazért merően valótlannak bizonyult sulyosbbitó körülményre hivatkozott. Közerdeket láttam megsértve a tanári kar fegyelmi bíráskodásának eme szelleme s irányzata által, s nem hiúságból, hanem kölelességérzetből emeltem föl tiltakozó szavamat. A szókimondás erkölcsi bátorság, nem elbizakodottság, a tanári karnak működése pedig, mely a nyilvánosság ellenőrzése és bírálata alatt áll, nem tekinthető „ne nyúlj hozzám" virágnak. A mi c sérelemből magántermészetű volt, orvosolva lett, mert hisz a fegyelmi bíróság a kizárás büntetését elvetette, én pedig mindazonáltal s bár anyagi áldozattal jár, kivettem fiamat abból az intézetből, a melyben közel 8 évig — a bizonyítványai szerint kifogástalan viseletű jó tanuló volt, mig csak az érettségi vizsga küszöbén, 8 év multán tanárai rájöttek, hogy őt a tanulmányi siker szempontjából a tanintézet kebelében tovább megtűrni nein lehet. Téved abban is az igazgató úr, hogy én az esetet zsidó kérdéssé akartam felfújni. A magam ügyét már csak egymagam szoktam elvégezni; megfelelek magamért, s nem szorulok segédcsapatokra. A zsidóság különben sem áll rendelkezésem alatt, s azt, ha akarnám is, ily esetben nem mozgósíthatnám. Egyébiránt a hitfelekezeti szellem érvényesülése nem antiszemitaság, még csak elfogultság sem, — a mi azonban nem zárja ki, hogy evangelikus szülők gyermeke hason esetben kevésbbé szigorúan büntettetett volna. A hálaérzet nem tehet némává a szenvedett sérelemmel szemben, s én ki az utkaparó iránt is elismeréssel vagyok, ha kötelességét hiven teljesíti, hálával adózom a tanároknak, kik gyermekeim tanítása és nevelésével vesződtek, s kik bizonyára nem a tanári karnak többsége, hanem a kisebbségéhez tartoznak. Montesquieu az esküdtszék intézményét tréfásan csak oly feltétel alatt találja behozhatónak, ha a kisebbség, s nem a többség véleménye emelkedik Ítélet erejére, mert igy érvel, bölcsek és okosak köztapasztalat szerint kisebbségben vannak, s igy előreláthatólag a kisebbség véleménye egyúttal az okosak ítélete. Dehát a többségé a hatalom, habár, mint a példa mutatja, nem mindig a dicsőség is. Nem folytatom a vitát a tanári karral, s azt részemről befejezettnek tekintem. —Csakis Leffler tanár úrnak,— zárban egy kereskedőnek két szmirna-szőnyeg oszlopa közé s ott maradt egész nap keresztbe vetett lábakkal nézegetve a mór lámpásokat, a kék posztózacskókat, az arany skifiumos mellényeket, melyek ragyogtak a napon, sziva ittasan a rózsavizes üvegek és a meleg gyapjúszövetek illatos páráit. Ezentúl igy töltötte el az iskola idejét. Pár nap múlva neszét vette a dolognak az apja; de hiába kiabált, átkozódott, szidta Allah nevét, hiába kenegette valamennyi meggyfa-szárral a fiu hátát, nem ért semmit. A fiu makacsul váltig azt hajtogatta: Lusta akarok lenni, lusta akarok lenni. S megint valami sarokban találták heverészve. Végre beleunt a hadakozásba az apa, s miután megkérdezte Alit, az írnokot, döntő dologra határozta magát. — Haljad fiam, mondá, minthogy te minden áron lusta akarsz lenni, hát elviszlek Lakdárhoz. Ő majd megvizsgál, és ha csakugyan van hajlandósága arra a mesterségre, akkor megkérem, hogy fogjon ott és tanítson ki. És mindjárt másnap elindulának, mind a ketten megillatosítván magukat, fejüket frissen leborotválva, hogy fölkeressék a lustát kis kertjében. A kapu mindig nyitva volt. Embereink minden zörgetés nélkül léptek be a kertbe, de mivel a fű mtr nagyon elbujálkodott, nem kis fáradságukba került, a mig rátalálhattak a gazdára. Végre mégis rátaláltak, egy fügefa alatt feküdt, körülvéve egy sereg apró madártól és mérges vad virágtól, sárga szirontáktól. Dörmögve fogadta őket. Az ur legyen veled, Szadi Lakdár, szólt az apa, meghajtván magát, kezét összekulcsolva mellén. Elhoz tam a fiamat, a ki minden áron lustává akar lenni. Azért hoztam, hogy megvizsgáld, van-e hivatása rá. Ili alkalmas, kérlek, fogadd fel tanítványodnak. Megfizetem a mi kelleni fog. Szadi Likdár a nélkül, hogy válaszolt volna, intett nekik, hogy üljeneuk le. Az apa leült, a fiu pedig a ki pedig, ugy képzelem, e sajnos esetben pars maxima fűit — tartozom annak kijelentésevei. hogy készséggel elismerem mindazt, a mit tanári működése 'iránya, eredménye s önmagáról elmondott, csakhogy ő egy félreértett, avagy félremagyarázott kifejezésembe kapaszkodott. Nem en állítottam hanem az igazgató ur hivatalos jelentése mondja ugyanis, hogy Leffler tanár ur a tornakör verdiktje folytiín elnöki állásáról lemondott, a miből tehát azt kellett következtetnem, hogy a kör verdiktjét megorrolván, azt lemondásával megtorolta. Tudomásul veszem végül, hogy Petrás ur énekelni is tud és immár 24 éves. Tehát már nem kiskora! Nem vagyok annyira maliciózus, hogy ezt el ne higyjem. Dr. Heuman Ignácz. * * Azon munkatársunk, aki lapunkban ez ügyre vonatkozólag első izben megjeleut közleményünket megírta, a következő sorok közzétételére érzi magát kényszeritettnek : ,Á nyíregyházi ág. evang. főgymnasium igazgató tanára Martinyi József ur az előző számban megjelent ujabb nyilatkozatában ismételten czélzást tesz reá s az általa megirott újdonságra olyan értelemben, mintha őt annak a bizonyos közleménynek megírására valamiféle helytelen, jogosulatlan, vagy legalább is magán érdekű kívülről jövő befolyás késztette volna. Különösen az igazgató ur első nyilatkozatának tartalma, hangja és egyes kifejezései irányultak egyenesen ellene, még pedig uem is az ő saját személye, hanem az újdonság „szerzője", a „riporter", az „újdondász* ellen, mint akiben az igazgató ur mást sejtett helyette. Ebben a téves sejtelemben leli magyarázatát az eddig tanúsított magatartása is. Tudta, magától az igazgató úrtól tudta meg, hogy az igazgató ur az újdonság megirójának mást gondolt. Ezen körülményből viszont láthatta és látta azt is, hogy „tendeutiát", „malíciát", vagy más effélét ezen téves feltevésben érzett ki az igazgató ur az inkriminált újdonságból. Azonban épen az igazgató urnák ő maga fedezte fel, hogy az újdonságot ki irta meg. Megírta pedig minden tendentia, inalicia ős minden kommentár nélkül; megírta a szerkesztőség utasítására, megírta a lap nevében, mikor tehát nem „ő ismerte kötelességének" az esetet elmondani, hanem a szerkesztőség, a lap. És utasításához hiven megírta az esetet ugy, hogy mint az igazgató ur első nyilatkozatában elmondott tényállással való egybevetésből kiderül, a kettő közötti különbség csupán az, hogy az újdonság szárazon, általánosságban, nem kiszínezve adta elő a tényállást. És hogy a kérdésben állást foglalni, annak részleteit tárgyalui szándéka nem volt, azt bebizonyította azzal is, hogy az igazgató ur első nyilatkozatára, bár hálás tere kínálkozott, még a benne megtámadott hirlapirás érdekében sem válaszolt, pedig látnia kellett, hogy itt sem az volt a kérdés lényege, itt sem azt keresték, hogy mi volt ős hogyan megírva, hanem hogy ki irta azt? Minthogy azonban az igazgató ur ujabb nyilatko* zatában ismét arra czéloz, hogy az az újdonság magánérdek szolgálatára íratott, a már említetteken kívül kénytelen itt e helyütt megjegyezni, hogy az újdonság megiróji, mint ezt az igazgató ur igen jól tudja, ama bizonyos fegyelmi vétséget elkövetett tanuló édes atyjának személyzetéhez sem tartozik s hogy épen a főgymnasium tauári karának érdekében állónak találta maga is a fegyelmi eset tényállásának a lapban való elmondását s válhlkozott annak megszövegezésére, mert a szóbeszéd utján elterjedt s hihetetlenül különböző színezetű mendemondák ezt nem csak indokolttá, de szükségessé tették. De hogy magában az újdonságban a tauári kar sem talált magára sérelmet, aunak bizonysága az, hogy mig a „Kisvárdai Lapok" kidolgozott közleménye meg nem jelent, addig a „Nyírvidék" hirét sem látta senki, — mint a hogy érdektelen és elfogulatlan szem ma sem láthatja, — a tanári kar ellen irányult támadásnak. lefeküdt, a mi már maga kedvező jel volt. S mind a hárman nézték egymást a nélkül, hogy egy szót is beszéltek volna. Dél volt éppen; ragyogott, forrott minden. Az egész kert aludni látszott. Csak a szöcskék ugrándozásai csaptak egy kis zajt a földön, meg a forrás vize csörgedezett a fű között, a lankadt madarak pedig ugy csapkodtak s szárnyaikkal a lombok sűrűjében, mint a legyező nyitogatása és csukogtatá-'a. Közben-közben egy érett füge pottyant le ós pergett ágról ágra. Szadi Ltkdár kinyújtotta a kezét s unalmas arczczal szájába dugta. A fiu még ennyi fáradságot sem tartott érdemesnek. A legszebb fügék eshettek melléje, még csak a fejét sem mozdította. A mester szeme végéről figyelte ezt a csodálatos közömbösséget, de azért nem szólt semmit. Igy mult el egy óra, két óra. Gondolhatni, hogy a szegény pipiszár-csináló már nagyon hosszúnak találta az ülést. De azért nem mert semmit_ sem szólani; ott ült tovább keresztbe rakott lábbal. Ót magát is elkábította a restségnek levegője, melyet ez a banán és érett narancs illatával kevert forróság lehelt. Egyszerre egy nagy szem füge vált le az ágról s egyenesen odapottyant a fiu arczára. Pompás egy füge volt, Allahra, rózsaszín, ezukros, illatos mint a méz. A fiúnak j csak egy ujját kellett volna mozdítani, hogy a szájába tegye; de ő még ezt is nagyon fárasztónak találta, mert mozdulatlanul tovább is fekve maradt, arczán a fügével, mely balzsamos illatot árasztott. Végre nagyon erőssé vált a kísértés, hunyorított egyét a szemével apja felé, aztán esdeklő hangon kérte : — Papa, papa . . . tedd bele a számba. Erre a szóra Szadi Lakdár elhajította a fügét, melyett kezében tartott s hangosan mordult az apára: — És te ezt a gyermeket azért hoztad, hogy tanítványom legyen? De hiszen ő mesterem! 0 adhat nekem oktatást. És térdre borulván a fiu előtt, arczával a főidet ériutve, igy kiáltott a fekvő gyermek felé: Üdvözöllek téged, oh lustaság atyja !