Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-02-18 / 7. szám

i\ Y i IÍ v r i> E SÍ". Nyíregyháza, 1894. február 17. Nem valami országos esetnek látszik! Mindössze egy primadonna, egy rendőr-tanácsos néhány huszárönkéntes és huszártiszt a közösöktől a szereplői; az öt-hat szál rendőr s a kis csoport czivil publikum, mely a történt utczai éjjeli jelenet zajára összeverődött: néma statiszták. És hogy mégis lapunknak ezen a legelőkelőbb helyén foglalkozunk a dologgal (ahelyett, hogy a rendőri hírek között adnák róla riportot), az az oka, mert a botrány, ahogy történt s ahogy szájról-szájra adva és terjesztve, közbeszéd tárgya: igen alkalmatos arra, hogy — fölidézvén országos zajt vert Dienstl stbi-féle katonai brutalitások emlékeit, megzavarja itt nálunk azt az igazán példás barátságos viszonyt, mely városunkban katonaság és polgárság intelligenciája között létezik s idáig mind a két részről tapintatos gonddal ápoltatott. Ezért is mi följegyezzük itt (és épea ezért lapunknak ezen az első helyén), hogy egy védtelen nő, színtársulatunk egyik előkelő művésznőjének durva iuzultálása és a polgári hatóság semmibe vevésének ez az esete, okosan és jogosan általános érvényű következtetésekre egyáltalában nem szolgálhat. De hát mi is tulajdonképen, ami történt?! Valahol Bergengócziában, m mdjuk hogy a galicziai Cernovitz apró helyőrségeiben, hófuvásos tél unalmainak üzése közben, ennek az enyhítő körülménynek a figyelembevételével, a zakatoló huszárvér természetszerű excesszusának minősítve, simán és enyhén Ítélhetnénk ínég egy olyan kitörést, hogy például nehánv, szerencsétlenül oda került fiatalvérü önkéntes és pezsgő életerejü huszárhadnagy, csepűrágó művésznők kínált csókjait —• bezárt ajtók erőszakos betörésével'teszik magoknak kívánatosabbá. Ám tessék — ha úgy tetszik ez ott Galicziában. De Magyarországon és itt Nyíregyházán, ahol a társadalom önkéntes áldozatkészségéből a magyar színművészetnek emelt oltárt, pár napja csak, hogy fölavattuk, enuek az oltárnak papjairól és papnőiről tessék másképen gondolkozni azoknak a huszár uraknak. Az a kis palota a széna-píaczon, nekünk, kik anyagi és erkölcsi résztvevősünkkel és támogatásunkkal azt létrehoztuk s akik ez alkotással —• városunknak legalább e század végéig terjedő fejlődése mértékéig — a folyton fejlődő és növekedő igényeknek is eleget tenni óhajtottunk: mindig a magyar színművészet oltára lesz. És legyenek meggyőződve arról azok a katona urak, akik a városunkban működő színtársulat egyik első rangú művésznője ellen azt a — gavallér ^szempontból is megítélendő inzultust elkövették, hogy városunk intelligenciája a megtörtént botrány fölött nem csak sajnálkozik, de annak elkövetőit a jogos megítélés mértéke szerint el is itéli. * * * Mint halljuk és ahogy — úgy látszik jól értesülve vagyunk, a megtörtént nyilvános botrányt, egy nagy pezsgőzés előzte meg! Amihez egyébként — ha még mint enyhítő körülményt figyelembe „á NYÍR VIDÉK TÁRCZÁJA* Színház. Kritikát irok. Szigorú, kíméletlen kritikát. Nem a színészekről, nem az előadásokról, hanem a nagyér demü közönségről. Merész vállalkozás, — tudom. Nem csak azért, mert a logika tanítása szerint nehezebb a fajnak jellemző tulajdonságait elősorolni, mint az egyednek, a nemnek, mint a fajnak ós igy tovább, de azért is, mert egy példabeszéd azt tartja: szólj igazat, betörik a fejed. Hát én kiteszem magam enuek s őszintén kijelentem, hogy a mélyen tisztelt nagyérdemű közönséggel nem vagyok megelégedve. Legalább sok tekintetben nem. Ha nem csalódom, valaki már elleste és elirta elő lem azt a gondolatot, hogy a vidéki közönségnek két jellegzetes sajátsága van -. sokat hisz magáról, ős mégis az orránál fogva engedi magát vezettetui. Vakmerőség ilyet kigondolni, uagyobb vakmerőség kimondani, még nagyobb leirni. De én sajnálom, hogy uem én gondol tam, nem én mondtam ki s nem is én írtam le először. Az a valaki, a ki engem ilyetén formán megelőzött, meg is indokolta állításait, hanem ha éu ezt az iudokolást teljes egészében előaduám, minden mást ki szorítanék a lapból, és akkora gorombaságokat tálalnék fel, hogy bajosan vinném el szárazon. Pedig tény, hogy a vidéki közönség mindenütt — nem csak nálunk, — sokat hisz magáról. Először is azt hiszi, hogy mindenféle művész felett feltétleu bíráskodási jog illeti meg, mondván, hogy uem a kö/.önség van a művészekórt, hanem megfordítva. A kiindulási tétel helyességét elismerem, de megtoldva azzal, hogy a művészek mindig olyanok, a milyet a közöuség megérdemel, j És ez bizonyításra sem szorul: exemp'a docant. A nemzeti színházban valamivel nagyobb művészek jitvenni is tartozunk — semmiféle beavatkozásra okunk nem lenne, ha ez a bizonyos nagy pezsgőzés nem a nyíregyházai nemzeti színház egyik páholyában — előadás közben történt volna meg. Igy azonban csakugyan meg kell kérdeznüuk a rendőrséget: megengedhetőnek tartja-e azt, hogy a színházban, akár páholyban, akár a karzaton, előadás közben ivások (ha mindjárt pezsgő ivások is) rendeztessenek. * * Lényegesebb és az e helyütt való följegyzésre érdemesebb része a megtörtént botránynak az, hogy a katonák, akik ezt a botrányos jelenetet csinálták, Nyíregyháza város egyik tisztviselőjét, a hivatása és kötelessége szerint beavatkozó rendőrtanácsost, ebben a minőségében megsértették. Igen jól tudjuk, hogy a 14-dik huszárezred egész tisztikara ennek a csúnya botránynak az előidézőit a legsú'yosabban elitéli. Arról is meg vagyunk győződve, hogy az ezred parancsnoka, Lenk Albert ezredes úr, kit hatóságainkkal való hivatalos érintkezéseiben és a társaságban a legteljesebb tisztelettel és megbecsüléssel ismertünk meg olyan férfiúnak, ki — a reá bízott speciális katonai érdekek megvédése mellett a helyi, t. i. a mi városi jogos kívánalmainknak is jóakaratú előmozdítója: nem fog késni ezt a megtörtént kihágást a legszigorúbban megtorolni, olyan móddal és mértékkel, hogy az által a „c^oki rendőrkapitány" kifejezéssel hivatalos állása miuőségében megsértett rendőr-tanácsos is megnyerje a maga elégtételét. Ebben a biztos reménykedésben enuek a sajnos ügynek a további pertraktálását nem folytatjuk. — A botrány előidézésében résztvett huszár uraknak azonban figyelműkbe ajánljuk, hogy az a kard, amit most az oldalukon viselnek, semmifele körű mények között sem szolgálhat okul arra, hogy őket a társaságban kivételes Iényekül tekintsük. És figyelmükbe ajánljuk, hogy — még sampányerrel fokozott fölhevüiéseikben sem szolgálhat huszár megítélésénél minőségük mentségül olyan botrányos cselekedeteik, mint amit a mult napokban elkövettek. Ha pedig esetleg a fővárosi napilapok utján az egész ország közö.isége tudomást venne arról, hogy a Nyíregyházán most megnyitott színház egyik első rendű női tagja egy éjjeli támadás gyalázatából előbb a maga erejéből — neki dűlvén (kiugorva a támadás zajára ágyából) az ajtónak — menekült meg, pár nappal utóbb pedig rendőri beavatkozással s a katonai készenlét parancsnokának közbelépése által, — hát ebben az esetbeu mi ennek a csúuya ügynek az egész ódiumát a botrány előidézőinek felelősségére irjuk, s kérjük ez oko.i is az ebben az ügyben eljáró katonai hatóságtól az igazságos, de teljes szigorúságot. E> még egyet! Itt Nyíregyházán vagyunk egynehányan, akik miut volt ^önkéntesek kardot, bajoneltet viseltünk. Sőt tiszti kardbojt is jutott sokunknak, olyan is, amit tűzkeresztségből is haza hoztunk. Es azért még is igen nevetségesnek találjuk, hogy valaki a kardja csörtetésétől olyan speciális szanak, mint Kanabokán. (Ismeretes helyiség Murai megyében,) És az is tény, hogy a vidéki közönség még is az orráuál fogva engedi magát vezettetui, — csak ügyes impreszárió kell hozzá. Itt Í3 exempla docent. Él magam emlékszem egy helybeli példára. A mult évben járt itt Jászai Mari (zárjel között megjegyzem, hogy éu a formaságnak embere nem vagyok, de az iránt a név iránt olyan tiszteletel viseltetem, hogy a tőlem telhető legékesebb kalligrafikus vonásokkal irtam le) És mikor ez a Jászai Mari itt járt, (kinek nevét másodszor is hasonló gonddal irtam le,) nálunk járt légyen és a Jehovát, meg neháuy apróbb gyöngyét a magyar irodalomnak elszavalta, a színkört szufolásig megtöltő közönség egyszerűen oda volt a páratlan műélvezettől s napokig sem beszélt másról, miut arról a fenséges nyugalomról, azokról a plasztikus kézmozdulatokról, arról a lelket remegtető mély zöngésü hangról, a miket ő uagysága produkálni kegyesen mé.tóztatott. Éi én bevallom : soha szinteleuebb előadást uem hallottam ő nagyságától, mint akkor este, s uem is csudikozom rajta, hogy testet, lelket kimerítő körutjt még őt is képes volt megviselni. H)gy mit akarok én mindezekből kihozui, megmondom azt is. — Azt, hagy inneu magyarázom ki, miért kezdi a nagyérdemű közönség a D >bó társulatát olyan nehezen megszokni, megkedvelni. Sokat hisz magáról s legnagyobb részt ismeretlen tagokkal áll szemben, kiket országos hírnév, az a bizonyos csalétek, a nimbus, nem vesz körül s a publikum táj íkozatlanságában tartózkodik, szinte fizik, tetszését nyilvánítani óvatos, tart a — felsüléstől! Bocsánat, ha túl őszinte vigyok, de tapiszttlásból beszélek. E.óállok bizonyítékaimul il is. Kezdem Ilegyesyvel, mint a ki ne n is ismoretlen nálunk, csak hogy eddig miut burleszk-komikust ismerték. Hit mikor Higyesyt miut a madarász Ádámot meglátták a színpadon, kételkedő mosolygással virták extázisba jöjjön, olyan túlságos önérzetre buzduljon, amely aztán elhiteti vele, hogy neki — amit másnak nem szabad, ami egyáltalában nem illik, azt is meg lehet — csupa virtusból — cselekedni. Rendkiviili közgyűlés ai vármegyén. A február 14 diki vármegyei rendkívüli közgyűlés, a tárgysorozatba felvett egyes ügyek fontossága s a végbement tauácskozás érdekessége állal a nevezetesebb vármegyei gyűlésék közé sorolható. A tanácskozás, a törvényhatósági bizottmány tagjainak rendkívüli közgyűlésen is szokatlan nagy részsvevése mellett ment végbe. Vármegyénk speciális érdekei szempontjából a legnevezetesebb tárgya a közgyűlésnek a szolgabírói járások rendezésének kérdése volt s maga a vita is, mely ez ügy tárgyalása közben végbemeut. A közgyűlés uem tartváu kivihetőnek a közigazgatási érdekek sérelme nélkül, hogy — a mint azt a belügyminiszter óhajtaná — a közigazgatási járások, a törvénykezési, t. i. a járásbírósági területekhez alkalmazkodva, rendeztessenek, a mai állapot fentartása mellett nyilatkozott. Megyery Géza törvényszéki elnöknek és Kovács István trvszeki bírónak a közgyűlésen e kérdésben tett főlszólalásaik azonban miudeukit meggyőzhette; az iránt, hogy igazán kár, hogy az illető urak az ebben a kérdőiben eljárt küldöttségbe i nem vehettek részt. Mert ez az Ugy — helyesen — úgy látszik, csak akkéut oldható meg, hogy a járásoknak területi uj beosztása kösigazgatási ós törvénykezési szempontból együttesen vétetik rendezés alá. Mert teljeseu igaz a hozott, a mai állapot fentartása mellett nyilatkozó határozatnak az az érve, hogy viszonyaink szerint a szolgabírói járások területének a járásbirósági járások területéhez való idomítása a a közigazgatás fiiadataira sérelmes leuue: de egyébként is, — miut a hogy azt Kovács István fölszólalása alapjáu a hozott határozat iudokolásába a közgyűlés föl is vette, a járásbíróság mai területi beosztása sem olyan kifogástalan, hogy a közigazgatási járásoknak azokhoz való alkalmazkodása a inai viszonyok valami különösebb javulását eredményezné. A belügyminiszter azonbau oly sürgetően kívánta e kérdés elintézését, hogy — a májusi rendes közgyűlést be sem várhatva — a 14 diki reudkivüli közgyűlést egybehívni kellett s igy a közgyűlés nem volt abban a holyzetben, hogy a kérdést a küldöttséghez újra áttóve, abban az értelemben kérjen attól javaslatot, hogy a kívánalomnak, t. i. hogy a közigazgatási és törvénykezési járások területileg összhangba hozzassanak, mily módon lehetne vármegyénkben eleget tenni, ha a rendezés a járásbíróságok területének uj beosztására is kiterjesztetnék. A közgyűlés, előkészületlenül a kérdésnek e szempontból való ismeretében, ilyen irányban határozatot nem hozhatott. Az ezred éves orsz. kiállítás rendező bizottságának felhívása kapcsán, hogy a vármegye az orsz. kiállítás létesítésében közreműködjék, Kovács István felhívta a közönség figyelmet arra a körülményre, miszerint lépéseket kellene tenni az iránt, hogy a rnilléniumi ünuepélyek sorozatában, a honfoglalás történelmi emlékeit megörökítő momentumok közül egy itt Szabó csvármegyében, nevezetesen S/.abolcs vára helyén állittasék föl. A főispán ur ó méltóságáuak felszólalására a közgyűlés hozzájárul", ahoz, hogy a fölszólalás értelmében a vármegyeben a főispán eluöklete alatt megalakult helyi bizottsághoz előterjesztés tétessék. Jelenté egyszersmind a főispin ur, hogy e bizottság már legközelebb megkezdi akcióját, hogy a vármegye az orsz. kiállításon s általában a rnilléniumi ünnepélyen méltóan legyen képvi selve. Ez irányban ő már talán a legközelebbi közgyűlésen részletes programmot fog előterjeszteni. Mi szüksé • gesnek tartanánk, — ha lehetséges — a helyi bizottságnak törvényhatósági bizottsági tagokkal való kiegészítését. A legnagyobb érdeklődés azonban a tárgysorozat 32-ik pontja felé fordult, melyet — az alispán indítványára sorou kivül vett tárgyalás alá a közgyűlés, még pedig a főispán által elrendelt 10 percznyi szüuet után. vállalkozását. És mikor eljátszotta és elénekelte szerepét ugy, a hogy Nyíregyházán még más nem igen, akkor se akarták elhinni, hogy ez — ha szükségből eredt is — szerencsés gondolat volt Dobótól. És ott van Vadnay Katicza, kit meg kardalosnőnek ösmertünk eddig és a Nagymama Mártháját látva tőle jobb meggyőződésünk ellenére sem mertük eléggé méltányolni művészetét. És ott van az egészen ujak között Lomnicziné, Mihályfy Juliska, ki egyik nap énekli Noémit a Libapásztorban, másik nap játsza Boriskát a Falurosszában, harmadik nap pedig mint Teréz a Csiky-féle drámában mutat be olyan gondos tanulmányt, annyi drámai erőt, hogy öukénytelen bámulattal tölt el bennünket nemcsak sokoldalúsága, de már maga azon tény is, hogy annyiféle szerep körben annyira beleéli magát a helyzetbe s annyi szerepet tanul be és tud mindig hibátlanul. És ennek daczára mi, már mint a közönség, még mindig csak tapogatózunk, ha vájjon elismerjük-e érdemeit? ha vájjon nem lesz-e baklövés tőlünk, ha őt művésznőnek merjük elfogadni ? És ösmerjük be, igy vagyunk a többiekkel is, igy vagyunk magával az egész társulattal. Minden operette előadás után azt hangoztatjuk — ámbár szintén bizonyos tartózkodással, — „no ez teljesen kielégítő; operettet kifogástalanul adnak, a primadonnák tudnak énekelni ós játszani, a kar meg épen kitűnő, a milyen Nyíregyházán nem volt' s az eredmény ugyan ez a drámai esték után is, daczára, hogy azokon a közönség sokkal gyérebb számban szeret — talán mer — megjelenni, — hanem azért, hogy egy csattauós argumentummal dokumentáljam, hogy ugy mondjam, kicsinyhitüségünket: nem tapsolunk addig, mig — valaki meg nem indítja a tapsot. Pedig sziute napról-napra érezhetőbbé válik, hogy a szinhizbajiró közönség igényeit az előadások teljesen képosek kielégíteni ós ki is elégítik. Soha nem vettem észre - p

edig figy

elemmel kisértem — hogy C3ak Folytatása a melléktot*^