Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-02 / 48. szám

Melléklet a „Itfyirvidék" 1894. 48-ik számához. elképzelje nugíaak a jövendit, például olyan íormán, hogy ha majd a milléninaai ünnepen, amikor az egységes magyar állam ezer éves fennállásán örvendezni fogunk, ha rendeznek mindenütt a hazában mulatságokat, hát külön fognak tánczolni a katholikusok, a protestánsok (a kálvinisták, — tn3g a lutheránusok természetesen szintén külön-külön), a zsidók, az unitáriusok, nazarénusok és ahány felekezet csak van Magyarországon. Bizony megtörténhet, amily.-n szellők fújdogálnak ! * * * De hát maradjunk meg a magunk dolgainál, bajainál. Egészen biztosak vagyunk az iránt, hogy sem az egyik, sem a másik nőegylet tagjaiban a társadalmi külön állásnak felköltéiére és istápolására nincs semmiféle törekvés. Hiszen, ami az ő egyesületi működésüknek legelső sorban a czélja és feladata: az emberi nyomoron való segítésnek a munkáját igazán személyválogatás nélkül teljesitik. Árváknak, éhezőknek, rongyosoknak egyik egyesület se kéri a matrikuláját. De azért nem szabad szemet hunyniok ama jelenség előtt, amit mindannyian látunk, hogy az általuk rendezett társas összejövetelek alkalmul szolgálnak arra, hogy városunk müveit elemeinek zsidók ós nem zsidókra való széttagolását élesen demonstrálja. Már pedig ha ez igaz — pedig igaz, akkor le kell ebből a jelenségből vonni azt a kouzekvencziát is, hogy meutül gyakrabban ismétlődnek a társadalmi különállásnak e látványai a mi nyilváuos társaséletünkben, annál élesebbek lesznek azok s lassankint arra fognak vezetni, hogy ez a széthúzás társadalmilag szervezkedni is fog. Hogy lehetne ezen az állapoton segíteni ? Arra bizonyára nem gondol senki, hogy — ha igy áll a dolog — hát legokosabb lesz, ha ezek a nőegyletek egyáltalában nem rendeznek mulatságokat. Mert a mi nyilváuos társaséletünk nagyon is rá van utalva arra, hogy társas összejövetelek rendeztessenek; valamint hogy mind a két nőegylet pénztára is nagyon igényli e mulatságok jövedelmét, ha csak nemes czéljaik egy részének megvalósításáról lemondani uem akarnak. Mi két módját látjuk aunak hogy a bajon segítve legyen. Az egyik az lenne — és pedig az alaposabb kúra — hogy a két nőegylet egyesüljön! Lehetséges-e ez, nem tudjuk. A másik mód, amit ajánlunk, már sokkal könnyebben keresztül vihető; nevezetesen az, hogy a két nőegyesület együtt rendezze a társas összejöveteleket. A két nőegyesület tisztelt tagjainak e soraimat szives figyelmükbe ajánlom. A Válasz a „N/írvidék" 47. számában ós a „Nyíregyházi Hírlap" 43 szamában megjelent személyemet érintó közleményekre. Tisztelt Szerkesztő Ur! Ha igaz lenne az, mit az említett két lap — az első „Kossuth Ferencz Nyíregyházán" czimü rovata alatt nevem kiírásával, — a másik személyemre ujjal mutatással „tapintatlanság" czime alatt közöl, magam is azt mondanám: helyes és nagyon megérdemlett a lapokbani megleczkéztetés — mivel egy — már nem mai embertol es pláne képviselőtől a város közönsége más tapintatot és eljárást követelhet. De miután mind a két lapban foglalt, személyemre vonatkozó közlemények — a szó szoros értelmében véve — merő _ valótlanságot foglalnak magukban, szükségesnek találom — a közleményeket a való, igaz értékükre leszállítani. Az egész dologból annyi a való, igaz, hogy midőn a banketten foglalt helyemről a gazda közönséghez mentem, hozzám jött Zomborszki Mihály és ama kívánságot adta elő, hogy miután ő Kossuth Ferenczet a gazdaközönség nevében felköszöntem óhatja — szereznék neki arra alkalmat, mit én megígértem. És midőn helyemre visszaindultam, mondottam Zomborszki Mihálynak: ha Kossuth Ferenczet óhajtja felköszöntem, hát jöjjön utánam és mondja el a felköszöutőjét Kossuth Ferencz közvetlen közelében. Ennyi, és egy betűvel sem több az, amit én akkor vagy bármikor egyébkor — a dologban Zomborszki Mihálylyal váltottam. Nekem tehát arról, hogy ő felköszöntőjébe oly indítványt fog behozni, ami az általam is nagyon tisztelt polgármester ur személyére kellemetlenül hathat, eszem ágában sem volt, sőt még sejtelmein sem lehetet, mert Zomborszky Mihály egyébkor is tartott beszédeket és soha a dologhoz nem tartozó beszédeket tőle nem hallottam. Végül annyit kívánok még megjegyezni, hogy épen tegnap többek társaságában lévén, ott egy — nem a pártomhoz tartozó, de mindenki általt tisztelt és közbecsülésben álló uri embertől értesültem, ki akként nyilatkozott előttünk: Ön Miksa bátyám ártatlanul ú

f

cy jött. in.nt Pilitu; a credóóa Én, midőn Zomborszki Mihály felköizöntőjét tartotta, szemben voltam vele, és jól láttam, ki súgta neki a felköszöntőbe be nem illő szavakat. Személyekre hivatkozni nem szoktam, — majd megtudja mástól a közönség. Ennyi a való és igazság, minden egyéb — ezzel ellenkező — állítás valótlan. Nyiregyháza, 1894. nov. 30. Tisztelettel Beniczky Miksa, Nyíregyháza város országgyűlési képviselője. Vidéki levél. Nyir-Bátor, 1894. november 25. Tekintetes Szerkesztő Úr ! Mult 1893. évben Nyír Bátor város közönsége Maudel Eduárd urat bokros érdemei elismeróseül díszpolgárává választotta. A díszoklevél átadásakor a 80 éves tisztes öregúr jó tetteit szaporítani kívánván, kijelentette, hogy a város részére saját költségén egy furott kutat kószittett. A mult óv folyamán Fábry József n.-károlyi gépész mestert meg is bizta a várossal egyetemben kót küt fúrására. A fúrások azonban több helyen törtónt próbák után sem sikerültek. A tevékeny öreg ur azonban nem csüggedett. Miután életét rövidnek tartja már, más vállalkozók után nézett, ós alig várta hogy a tél elmúljon, hogy az ujjabb vállalkozó munkáját megkezdhesse, mely elé városunk lakossága is, látván az előbbi mester munkájának sikertelenségét, nem sok reménynyel nézett. Két meghívó. Levél a szerkesztőhöz. Két meghívót kaptam a napokban. Az egyiket a „helybeli jótékony nőegylet", a másikat „az izr. nőegylet" küldötte. Mulatságot rendeznek mind a ketten. Természetesen különkülön. Ezekre szólnak a megbivók, amelyek igy előttem egymás mellett elhelyezve, sok minden féle gondolatokat ébresztettek bennem. A „Nyírvidékiben több alkalommal olvastam már városunk speciális társadalmi viszonyairól ujság-czikkeket s igy juthat hely az én mondanivalóimnak is, melyeknek megszivlelése talán nem lenne minden haszon nélkül azok részéről, akiknek intelligenciájuknál s egyébként való társadalmi állásuknál fogva is módjukban van társadalmi közéletünk irányainak alakulására befolyást gyakorolni. Hogy Nyiregyházán két nőegyesület is van, hogy mind a kettő virágzik s a jótékonyságnak gyakorlásában és más nemes czéloknak a munkálásában és megvalósításában mind a kettő eredményesen működik, az bizonyára örvendetes jelensége annak, hogy a mi társadalmunkban bőséges erő van jótékony és humánus czélok .szolgálása által a maga sebeinek a gyógyítására. Es csupán ebből a szempontból nézve és látva a dolgokat, csak örülnünk lehetne, ha mentül több ilyen czélu egyesületek alakulnak városunkban. Az emiitett két meghívó olvasásakor azonban, az előző évek tapasztalatai nyomán nem azok az árva gyermekek jutottak eszembe, akiknek e két mulatság jövedelméből is az éhségét csillapítani, didergő testüket meleg ruhába burkolni fogják. Egészen más képet állított elém a képzelet Nevezetesen az ipartestületi ház báltermét deczember 1-éu és 15-én Mondom, az előző évek tapasztalatai nyomán színezte ki képzeletem ezt a két képet És — ne haragudjanak meg őszinteségemért a két nőegylet tisztelt hölgyei — a legelső benyomás, a mit ennek a képzeletbeli két képnek a látása bennem keltett s összehasonlítása tanulságképen mutatott, az volt, hogy ama nagy szolgálatok mellett, melyeket e két jótékony nőegyesület a nyomor enyhítése s más nemes feladatok munkálása ájtaj a társadalom javára teljesít, sötét hátterül nagy árnyék mutatkozik. Nevezetesen az — és úgy hiszem, hogy ezt — ha használni akarunk — leghelyesebb mindenki által megérthetően, minden czifra körülírás nélkül megmondani — hogy a két nőegyesület működése nyomán, midőn ez a működés a társas élet élénkítésében nyilvánul, a társadalmi külön állások évről-évre élesebben jutnak kifejezésre Az a két képzeleti kép legalább azt mutatja nekem, hogy az egyik mulatságon zsidók mulatnak, a másikon meg nem zsidók. Épen csak ennyi a két kép között a külömbség. Bizony-bizony nagyon könnyen rátévedhetne a képzelet, ezt a két képet látva, hogy „A NYÍR VIDÉK TÁRCZÁJA. „Ki az a Rokkay t" Van egy unokaöcsém, aki elég gazdag arra, hogy tőlem soha egy krajczárt kölcsön ne kórjen s aki finom szivarjaival ugy elkéuyesztetett, hogy egy hitvány bri • tanikát már el se tudnók szivni. Azt hiszem, nincs kellemesebb valami, mint ha az embernek ilyen unokaöcscse van. Ez az én kedves unokaöcsém mindenáron vagy színész vagy iró akar lenni, bár sem az egyik sem a másik hivatáshoz a legcsekélyebb talentumot még eddig el uem árulta. Rögeszméje, hogy csupa ,remek ideái

1

1 vannak, melyeket én kénytelen vagyok nemcsak meghallgatni, hanem még magasztalni is, ha továbbra is finom szivarokat akarok szivni. Ezek az ő „remek ideái" rendszerint ebéd után jönnek napvilágia, aminek az a következése, hogy három éve gyomorkatarusom van, s az idén kénytelen leszek karlsbadi kúrát tartani. Azt hiszem, nincs kellemetlenebb valami, mintha az embernek ilyen unokaöcscse van. Különben nála a kellemes karöltve jár a kellemetlennel, mert valahányszor megkínál egy finom szivarral, mindig előáll egy-egy remek ideával. Ebéd után már szinte várom, hogy igy szóljon : — Te, Pali, nesze egy kitűnő havanna, gyújts rá, ülj le, s halgasd meg az én „remek ideámat." — Köszönöm, nem kérek belőle. — A szivarokból V — Nem, azokból a „remek ideákéból. Az ilyen párbeszéd vége aztán mindig csak az. hogy éu zsebrevágom a szivarokat, ő meg csak elmondja az ideáját (Rendesen valami 5 felvonásos tiagódia-tárgy, melynél ón félholtra nevetem magamat). Múltkor, hogy felkeltünk az asztaltól, megelőztem őt. Mikor ugyanis, szokása szerint megkínált egy specialitással, megköszöntem, s igy szóltam hozzá: — Gyula öcsém, ez egyszer nekem van egy „remek ideám". — Az lehetetlen, de azért hadd halljuk. — Nagyon egyszerű. Semmi más, mint hogy hagyj nekem békét a te „remek ideáiddal." Föl se vette, hogy megelőztem, mert a lehető legnagyobb flegmával válaszolt: — Tudtam, hogy rosz; az enyéim sokkal többet érnek. Aztán folytatta: — Fél három, neked irodába kell menned. Ha nincs erhedre, én ma elkísérlek, úgyis arra visz azt utam. — Dehogy vagy terhemre. Sőt ellenkezőleg, rendkívül le vagyok kötelezve. — Nos, hát akkor menjünk. Az uton előfogott az eső. Közös esernyőnk alatt karöltve haladtunk tovább. Gyula az egész úton hol engem, hol meg azt a jobb kezében levő zöld füzetet nézte, melyet már napok óta hordott magánál. I^y értünk hivatalomhoz, hol végre kimondta azt, ami a szivén feküdt: — Az eső ügy látszik uem akar elállni. Lígy szives add kölcsön ernyődet, egy óra múlva visszahozom. Aldig pedig átadom ueked ezt a kis füzetet, legüjabb novellám van benne: „Az én első jourom' Oivasdd el, hogy mire visszajövök, méltó kritikát mondhass felőle. És azzal, be sem várva beleegyezésemet, kivette kezemből az ernyőt, helyébe nyomta a zöld füzetet (reménység szine!) s eltávozott. Alig értem a lépcsőkhöz, visszajön Gyula s a kapuból utánam kiált: — Te, egészea elfelejtettem mondani, meg ne mutasd senkinek azt a novellát, mert megharagszom érte. Szervusz ! E foglaltságom mellett egy pereiig sem kételkedhettem afölöDt, hogy ón ,As én első jourom"-at uem fogom elolvasni. Fölmentem az irodába, asztalra csaptam a füzetet s munkához láttam, mitsem törődve a novellával. Időközben belép hozzám Komor kollegám, s meglátva a füzetet, lapozgatni kezd benne. — Ah, ön novellákat ír? Ezt nem is tudtam! Én sem, kedves barátom, mert azt a novellát nem ón írtam, hanem egyik unokaöcsém. Bárcsak én Írtam volna, akkor legalább most nem kellene elolvasnom. — Értem. Az ön unokaöcscse bírálat végett adta önnek ezt novellát, nemde ? — Ugy van. — Fogadja szivem mélyéből jövő őszinte részvétemet. — Köszönöm, szóltam meghatottan, de látja Komor ur, ön megtehetne nekem egy szívességet. Nekem sem időm, sem kedvem nincs ,As én első jourom" írójának írói talentumáról meggyőződést szerezni, azért felkérem önt, venné azt a fáradságot magának, hogy elolvassa azt a kis ízét. Aztán ha átlapozta, majd elmondja egy pár szóval, hogy mi van benne. Megteszi kérem, ugy-e bár ? Komor űr arcza nevéhez méitó"á idomult, de azért szótlanul leült asztalom mellé s olvasni kezdett. És én újból dologhoz láttam. Nagyon szellemes lehetett az a novella, mert Komor úr folyton oly derűs hangulatban volt, hogy alig tudtam bevárni a végét, amikor végre ón is megtudhatok belőle valamit. Csakhamar készen volt vele. — Rég nem nevettem ennyit, szólt, mint ezalatt a kis félóra alatt. Csak azt szeretném tudni, hogy az ördögbe fér annyi ostobaság ilyen kis füzetbe? — Hát az kérem most mellékes, szóltam órámra nézve. Az én unokaöcsém rögtön itt lesz, és én még semmit sem tudok az egészből. A tartalmát kérem, a tartalmát! — A tartalmát? Az nagyon egyszerű. Röviden egybefoglalva az egészet, a tartalmát a következőkben lehet elmondani: Egy fiatal ember, aki . . .