Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-18 / 46. szám

„IN V í Et V I O É K-" A nyíregyházai kir. törvényszék büntető osztályánál végtárgyalásra kitűzött ügydarabok jegyzéke November 19. Andriscsák Mihály s társai súlyos testi sértés büntette. Antal László s társai ellen lopás büntette. Haga Lajos hatóság elleni erőszak büntette. Bartha Gábor gondatlanság által okozott emberölés. November 30. Gsugány András s társai hatásági közeg elleni erőszak büntette. Csáki János s társai lopd* büntette. Molnár István s társai súlyos testi sértés büntette. j November 21. B. Kurucz István szándékos emberölés büntette. November 22. Kola István s társai lopás és orgazdaság büntette. Boros István s társai lopás büntette. ülatki Jánosné s társa hatóság elleni erőszak büntette. Buza András, Tódik Mihály lopás s orgazdaság büntette. Színház. (Negyedik hét, —' negyedik ievél.) Édes barátom ! Előre bocsátom, hogy ezt a levelet pénteken este irom hozzád, tehát szerda után két nappal. Szükségét érzem ezen kijelentésnek, mert bizony mondom neked, ha szerdán este, nyomban az akkori elő idás után irtam volna, alig ha ismernél reám levelem hangjából. Hanem tudod én is azt tartom, ha valakit valami felháborít, vagy bár csak felbosszant, aludjék rá egyet s másnap már nyugodtabban ítélhet a történtek felett. — Én nem egyet, de kettőt aludtam szerda óta. Hogy mi történt szerdán? — hát azt én neked teljes részletességgel le nem írhatom azon egyszerű okból, mert a szerdai előadást nem néztem végig, azon még egyszerűbb okból, mert nem voltam képes végig nézni. Megfutamodtam. Ugy történt a dolog, hogy szerdán Szalkainénak, kiről annyi szépet, annyi jót irtam már neked, volt a jutalomjátéka. Ezt már a vasárnapi előadás egyik felvonásközében a karzatról leszórt zöld czédulák is hirdették s nem tudom, hogy vájjon ezen „többé már nem szokatlan" reklámnak mennyi része volt benne, de annyi tény, hogy akkora publikum torlódott össze a színházba, mint még soha. Torlódott, mondom, meri még a földszinti széksorok közé, a zenekar helyiségének egyik oldalára, sőt magára a színpadra is az oldal-kulisszák közé pótülőhelyeket rendeztek be, ugy annyira, hogy különösen mert a tömött földszinti állóhely közönségének nagy része szokás szerint (!) a bejáratokhoz tolult, bármi féle baleset, vagy vaklárma teljesen elegendő lett volna nem mindennapi színházi szerencsétlenség előidézésére. A publikumnak azonban ugy látszik eszébe sem jutott a valósággal „policzájwidrig" állapot veszélyessége, mert törte magát a hely után, miközben nem egy épületes jelenet játszódott le az elcserélt, vagy elfoglalt helyek miatt. Műsoron különben a „Kolostorból' és Üffenbachnak állítólag világhírű operettje a „Kaland az előőrsön" állott. Az előbbi általad igen jól ismert kis vígjáték a legteljesebb megelégedésre ment végbe. Hiszen Berzsenyi játszotta Goraliet és Szálkái „fráter Blasiu>"-t. — En a stünei alatt keresztül küzdöttem magamat a bejáratot megszállott álló-publikumon a szokásos czigaretta elszívása czéljából, (apropos, a hírhedt „Közvélemény" feloszlott, jobban mondva meg sem alakult erre a saisonra !), de már vissza nem juthattam — szerencsémre. Megálltam hátul. Onnan is látok és hallok én. A zenekar stimmelni kezd, a közönség fészkelődik, mindenki keresi a jutalmazandónak szánt meglepetéseket; a rendező csenget, a sugó visszacsenget, a karmester kopog, ujabb csengetések, ujabb kopogás s a zenekar reákezdi a nyitányt, — a mire nekem nyomban a fogamba nyilallik, pedig jó órában legyen mondva, egyetlen fájós fogam sincs. De hát ennek a nyilallásnak az okát a zenekari tagok izgatottságának tulajdonítottam, (hogy ne, olyan ünnepélyes pillanatban!) s vártam tovább. A karmester a sugólyukra koppant, a sugó csenget, még egy koppanás s a függöny felemelkedik. Ott áll néhány nem tudom miféle nemzetségbeli katona a férfi és női kar tagjaiból, kik énekelni kezdenek, — a mire nekem egyszerre zsibongani kezd mind a két fogsorom. Hősiesen összeszorítom őket, hogy szinte csikorogni kezdtek s vártam tovább. Csakhamar megjelenik a jutalmazott. Zugó tapsvihar; a zenekarból két pompás csokor emelkedik felfelé; a kinek szánva vannak, átveszi, a folytonos tapsot alig győzi megköszönni s aztán énekébe kezd, melyet a karok kisérnek. De hogy! Nem olvastam meg, mert arra sem voltam képes izgatottságomban, de körülbelől a hatodik vagy hetedik taktus után történtekről már nincs — közvetlen — tudomásom; — én már kint voltam az utczán. Neki indultam a csendes holdvilágos éjszakának; levegőre, üde, friss, hűsítő levegőre volt szükségem. Történetesen ugy esett, hogy csak akkor kerültem vissza, mikor már kifele jöttek a színházból. Ezért nem írhatom le neked teljes történeti hűséggel, hogy mi történt szerdán. Annyit azonban a távozó publikum feltűnően hangosan elejtett nyilatkozataiból akarva nem akarva meg kelle tudnom, hogy a színházban megjelentek közül én jártam legjobban, mint a ki csak a bevezető taktusokat hallottam az operettből. Szóval összetörték a különben sem sokat érő operettet tökéletesen. És ennek oyaii zsúfolt ház előtt kellelt igy történnie! Nos és mit gondolsz, kire hárítom én ezért a felelőséget? Te bizonyára kitalálod, hogy első sorban és legfőképen a karmesterre. Hát ha reggeltől estig folyton gyötörtem volna azt a kis operettet, még is betanítottam volna az utolsó napon is, tudva, hogy jutalomjáték, a direktrisz jutalomjátéka és zsúfolt ház leend! Ámbátor az is bizonyos, hogy ha a jutalmazottnak vágyok, sokkal inkább választottam volna a „Három pár czipőt", mint amazt; illetve (hogy egy kis kulissza titokba is beavassalak), megmaradtam volna a „Három pár czipő" mellett minden ellenkező tanács daczára, mert az erkölcsi reputátió még is csak többet ér, mint a jobban megtelt nézőtér! De elég is legyen erről ennyi; nézzük a hét többi részét. A hét műsora a követke/.ő volt: szombaton A madarász: vasárnap délután Kossuth és Petőfi, este Palinka; hétfőn Eleven ördög fél helyárakkal, másodszor; kedden Egy bolond gondolat; szerdán a már méltatott jutalomjáték; csütörtökön Három pár czipő. Hogy penteken mi volt, azt a Nyírvidék mas helyén találod meg, nem a „Színház" rovatban. Ezek között minden esetre legérdekesebb a 1 álinJia premierje egyúttal a Kovách Lajos bemutatkozója. En, mint tudod a naturalizmusnak ép oly kevéssé vagyok hive, mint a levegőben járó idealizmusnak, hanem azért a Pálinkáról készséggel elismerem, hogy hatalmas elme kiváló terméke, mely a Zolái irány egyik legtöbbet érő erőssége. Az „L'assomoir" elég ügyesen van scenirozva is, fordítása meg a Rákosi Jenő kezére vall. A vasárnapi publikumnak különösen karzati része ugyan eleinte sehogy sem tudta magát tájékozni s nevetségest keresett a naturalisztikussagban, de lassanként áthasonult felfogása a miben legfőbb része Kovács Lajosnak van. Alakítása egyszerűen mesteri. Mester a színpadon a nélkül hogy mesterkélt, modoros, vagy épen túlzó lenne, különösen a pálinkával telt üveggel megjátszott jelenete, a rajta kitöri delírium, az iszonyatos halálküzdelem: idegrázó, vérfagyasztó volt. A publikumot teljesen frappirozta és még soká 'meg fogják emlegetni azt az estét azok, a kik jelen voltak. Kovács különben egyéb tekintetekben is kiváló színésznek bizonyult további fellépéseivel, igy a „Bolond gondolat"-ban és a „Három pár czipő"-ben is. A szokott jó esték voltak — a szerdait természetesen kivéve — a többiek is. A Madarászban Szalkainé. Pourma, Gsige, Szálkái; a Pálinkában Dorsai, Mirkovics, Berzsenyi, Keresztes, Bánfalvy, Liplai; az Eleven ördögben v.ilamenynyien; a Bolond gondolatban Szálkai. Liptai, Váradi (kinek csak urakat nem kellene soha játszania, mert olyan szerepekben rendszerint nagyon „vidéki" színpadi alak), továbbá Markovics, Keresztes, Bánfalviné és Berzsenyi; a Három pár czipöben Szalkainé, Berzsenyi, Dorsai, Bánfalviné, valamint Szálkái és Liptai teljes megelégedésre működtek közre. Az összjáték a Bolond gondolatban szerep nem tudás miatt Ugyan kifogás alá eshetik, valamint a Madarászbeli karokkal sem voltunk megelégedve, de még ezek sem hidalják át azon különbséget, mely épen e miatt a többi esték és a szerdai est között olyan éles világításban tűnik fel. Pedig a színházi publikumnak is megvan a* a sajátsága, hogy egy hibát sokkal inkább észrevesz és emlékezetében tart, mint száz jó tulajdonságot. Hiszen a publikum is emberekből áll. Lásd, én is két annyit irtain a szerdai estről, mint a többiekről együttvéve. Gyarlók vagyunk mindannyian. Hived: (Aláírás olvashatlan.) A közönség köréből.*") A „Nyírvidék" tekintetes szerkesztőségének Helyben. A „SzabadsajW-bau megjelent azon alaptalan közleményre, hogy a kir. ad.hivatal Biszterczebánvára német szövegű táviratot adott fel, kijelentjük, hogy ezen állítás valótlan, a mennyiben nem is Besztercze, de Gölniczbányára adott fel a hivatal sűrgöuyt; de ezt is nem német, hanem természetesen magyar nyelven. Ha ezen érdekes újdonságot mint laptölteléket akarta felhasználni a közleményekben szűkölködő „Szabolcsi Szabadsajtó", ü,'y elérte czélját; de egyúttal felkérjük az illető közrebocsájtót, hogy ilyen alaptalan közleményekkel ne akarja a hivatal tekintélyét csorbítani, s jövőre alaposabb kútforrásokböl merítse értesítéseit. Nyíregyházán, 1894. nov. 11. A m. kir. adóhivatal tisztikara. Csarnok. Jolán regénye. A táncz forgalmában elszédült. Párás homlokát a márvány oszlophoz támasztotta; a hideg kő szinte felüdítette. Mintha kaleidoszkópba nézett volna, a színek töménytelensége izgatta pupilláját, Elandalodott. Egyszerre azonban fölriadt. Láztól vert szép leány állott meg előtte izgatottan. Jolán volt. Nappali ős éjjeli álmainak Jolánja. Szemei jobban csillogtak mint gyémántjai — Tanár! — beszélt szakgatottan — most nem érünk rá magyarázatokra. Sejtelmein azt súgja; szeret. Nos hát, bizonyítsa be. Tüntetőleg foglalkozzék velem ma este. Érti? Tüntetőleg! Hámory Mihály, a bölcsészet: tudományok tudora ugy érezte, hogy forog vele a világ. Azt hitte, halluczinácziói vannak. DJ nem! Érzékei nem csallhattak, hiszen Jolán mosolygott rá biztatóan, ő, ki eddigi epekedését semmibe sem vette. Az a Jolán mosolygott ő reá, a kit az udvarlók serege vett körül, mert szép volt és mert ráragyogott a Várady czég kikiáltott gazdasága. Hámory egyébként határozott ember volt és hozzá szerelmes a végtelenségig. Oda szegődött a szép leányhoz és pehelyként vitte karjaiban. A szoba-tudós, ha éppen ugy fordult, nem tűnt ki azzal a szögletességgel, mint rendtársai. A társaság pedig találgatta, hogy mi az ördög ütött ahhoz a filiszterhez ? Mert csodálatosan jellemző" hogy a pénzarisztokráczia szemében a tudomány apja nem egyéb, mint filiszter. Hajnal kezdte boutogatni fátyolát. A jutta függönyt fölbilleuttve becsapott a hűs, reggeli ózondus levegő. Bágyadt a vigadós hangulat. *) K rovat alatt közérdekű félsz,Sulisokat dijtalauul közlilak a beküldő felelőssége mellett. Szerk Jolán ezeket súgta a Hámory fülébe. — Kedves Hámory! legyen szives hívja ide Antalffyt. Egy barátnőm kért föl valami eszeveszettségie. Bágyadt mosoly húzódott el arczán. Hiszen tudaj! Egy eleven postillon d'amou vagyok. Hámory ajkába harapott. — Szívesen ! Az ördögbe is! dehogy szívesen . . . Hivő lelke bizonyos támpontokat keresett, de érezte, hogy imént betöltött szerepe uagyon hasonlít a balekstószokhoz. Nem olvasott u,'yau sok regényt, de sejtelmeivel áttudta tekinteni a helyzetet. Nem volt ugyanis ismeretlen előtte, hogy Jolán és Antalffy között bizonyos intim viszony létezik. E viszony erre az estére fölfüggesztetett. Bizonyosan valami efemer szerelmi összekülönbözés az egész. És ez bántotta Szertartásosan meut Jolánhoz ós olyau hidegen beszélt mint egy jégcsap; — Antalffy ur bocsánatot kér, nem jöhet. Végtelenül sajnálom, hogy uem sikerült önöket összebékíteni- Nem rajtam mut. Többre nem vagyok kép?s. Ajánlom magamat. Jolánt kissé megijesztette ez a kimért, hideg hang. — Tanár ! At égre kegyed félreért. Bebizonyítsam ? Nos, holnap kérje meg a kezemet. Most arra kérem, kerítse elő a kocsinkat. Hámory, a bölcseleti tudományok tudorához éppen uem illő exiltáczióval szalad le a lépcsőkön. A hó .-zitált oda künn. Behintete a foyer lépcsőit. Hámoryt, a mikor kiért, valami meleg áram csapta meg és lankadás fogta el. Mennyire megijedt. A foyer hópelyhei között csomóban látta piros vérét. Az imént köpte ki A vér szent dolog, mondta Turgenjev. Szent ős félelmes. Nem termett sem oly hérosza, sem olyan cziuikusa a földnek, aki a saját elömlő piros vérétől meg ne ijedt volna, ha azt uem az elszántság fegyvere ontja. A vér jelentkezése a halál kirnöke, a halál eljegyzése. A tüdőből hiköpött habos vérrel egész lényed csodálatos metamorfjzison megy keresztül. Csodálatosan, mondom. A kinek tüdőjéből egy csepp piros vér tapadt a zsebkendőjéhez, anuak homlokára a fagyos halál ül. Nem kell nagy megfigyelőtehetség, leolvashatja bárki. Jolán is leolvasta. Meleg részvéttel szólt. — De édes Hámory! Mi lelte önt? Sápadt! — Csekélység! A halál jelentette be, hogy kérlelhetlenül el akar vinni. Jolán gúnyos mosolylyal nézett az érzelgős fiúra. S magában ezt gondolta: A fiu észvesztően belém bolondult. Kitűnő lesz tartaléknak. Igyekeztt méltóságos nyugalmat színlelni. De mily kegyetlenül nehéz volt az. Az a nyomorult, — sziszegte fogai között, — végsőig viszi a játékot! S nemének kitűnő ügyességével, szinte elkerülve a figyelő szemeket, odaszólt sétaközben egy sugár barna férfiuuak, ki egész estén tüntetőleg férfiiak társaságában mulatott. — Antalffy! Tehát kérlelhetlenül szakit? — Igen. Nagysád akarta, kérlelhetlenül! A szőke gyermek démoni volt e parezben, kezeit ökölre szorította. S-teme villogott. Az érzelmek egész orkánja viharozott át egész testén. Szerencsére a mai tökéletes leánynevelés korában, még ilyen beszámíthatatlan lelki állapotban sem történnek botrányok. A leányok manapság kitűnő nevelést kapnak. * * * Jolánt nagy és elpalástolhatlan vereség érte. Nemcsak irigyelt és szerettetésre érdemes lovagját űzte el szeszélyeivel, de ellene legjobb ütőkártyáját, Hámoryt is el akarta vinni a sors. Hámory ugyanis végigrótta a lassú hervadás szomorú idejét. Az orvosok önmagukban lempndottak, őt meg Riviérával, Arcoval, Abbáziával biztatták. És Hámory a lassú agóníáuak ezt a modern Golgotháját végig élte. A nyár már Gleichenbergben találta. A szelíd steieri levegő Magyarországról előtörő fuvalma suttogott fülébe édes ábrándokat. Képzeletben, mely oly buja a tuberkulótikusoknál, egy lány jelent meg. Szép életteli szőke gyermek A reggeli zene elmosódó akkordjai törték csak át az erdők koszorúját. Sehol senki. És a bölcseleti tudományok profeszora elé a báli víziók reflexe ragyogott. — Jolán, édes menyországom! —susogta. Gyöngéden érintették vállait. A tanár megrázkódott. Látományai alakot öltöttek. Egy szőke gyermek mosolygott rá: Jolán. — Gondoltáé, hogy találkozunk? — nyújtotta a leány a vigasztalás balzsamát. — Boldoggá tett. Eljött, hát szeret? És még mindig nc.m tett le a dőre álomról? E roskatag emberré akar lenni. A leány megrázkódott, de egy mély tekintet a tanárra és belátta, hogy a beteg emberre mindent rá kell hagyni. — Az öné édes Mihály! A tanár sápadt arczán kigyúlt a láz. Mámorosan fogta meg a leány kezeit. — Utánam jötf? — Utána. Leült mellé. Az azúrkék égen áttetsző, fehér felhő terült el; mint egy menyasszonyfátyol. Erdei madárkák vigan csicseregtek. A nap a fák gályáin megszürődött és csodálatosan világította be a tanár homlokát. Mint a hogy a szentek glóriáit festik ezredek óta. És mellette valóságos meséket mondott a leány. Beszélt szerelemről, egészségről! Olvadozva, megittasodva, zakatoló tüdővel hallgatta ez a jóhiszemű fiu. — Milyen szép is lesz az ! ... * * * Másnap a barátok templomában lélekharang szólt. Egy reménykedővel ismét kevesebb! Hire járt hogy nem közönséges ember halt meg. Egy fiatal professzor, a kit a tudomány keseregve gyászol. . . . Délután a korzón Várady Jolán kissé mosolyogva beszélte el lány barátnőinek, hogy a fiu menynyire ós mily ószvesztően belé volt bolondulva, sőt annyi önteltség is lakott benne, (a mi igazán nem illik egy professzorhoz) hogy azt hitte, miszerint ő: Várady Jo-