Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-21 / 3. szám

3 Melléklet a „IVyírvidék" 1894. 3-ik számához. Megyei múzeumok, községi könyvtárak. Elvész az én népem, mert tudomány nélkül való! A czivilizáczió előhaladtával mindjobban tért vészit a nemzetek versenyének tisztán hatalmi jel­lege, irányzata. Az a nép vész el bizonyosan, mely nem képes lépést tartani a műveltség fejlesztésében. Elleuben a kulturális erőkifejtés a kis nemzetek­nek is megszerzi a polgárjogot az emberiség kőz­A világpolitika nemzetkőzi áramlata tömérdek hatalmasnak vélt töltést átszakít, kimagasló erődö­ket alámos, melyeknek fundamentumát nem az ösz­szességgel közős érdek, a nemzeti voltában emberi művelődés képezi Azért határozottan elitélendő hiba volna ke­vésbe venni, lenézően kicsinyleui bármely, magában véve jelentéktelennek tetsző, magyar közművelődési mozgalmat, Azazakczió, p'. mJya dundntuli közművelődési egylet által kezdeményezett országos értekezlet ke­beléből megindult, már impozáns formája, résztve­tőinek előkelő közéleti helyzete folytán a priori általános figyelemre tarthat igényt. Pedig ezen kulturális mozgalomnak nincs is szüksége erre a küldiszre, minthogy a tartalmát ké­pező eszmék annyira nyomatékosak, az egész ma gyar közművelődésre kiható jelentőségűek, hogy ve­lök szemben pro vagy kontra közéletünk minden számot tevő tényezőjének állást kell foglalnia Bizonyára senkinek-sem jutna eszébe, hogy háromszáz esztendővel a na^y Cjmenius után két­ségbe vonja a közvetlen szémléltetés paedagógiai becsét. De hiszen a nép mindig és mindenütt gyer­mek s ha mikor a nép műveléséről van szó, soha sem szabad paedagógiai szempontokat negligálni. A közhaszi.u, mert kőzszükségleteket kielégítő ismeretek terjesztésének közvetlen és tetszetős, kö­vetkezéskép népszerűségre hivatott forrásai a múzeu­mok és a könyvtárak. Hiu dicsekvés kultur-uép voltuuk mindaddig, & mig az ismeretek ezen természetes kútfejei jó­formán megközelíthetetlenül el vannak zárva Magyar­országon a rájuk szomjúhozok elől. , Hogy fejlődjék ki az országnak legtávolabb eső részein is erőte'jes, nemzeti^kűltára, mikor annak összes segédeszközei egyetlen központban vannak beraktározva ? Korszakalkotó mozzanatnak hiszszük és valljuk ezt a kulturkongresszust annál a határozatánál fogva: hogy a vármegyei múzeumok s a községi közkönyvtárak létesítését proklamálta sarkalatos munka programmjáuak. Alig van ebben az országban egyetlen várme­gye, melynek vértől ázott rögei, pókhálós leveles ládái ne rejtegetnék ezeréves történetünk valamely kiváló eseményének, korszakának tudományos szem­pontból is nagy értékű bizonyságait. A természettől oly bőhezüen megáldott hazánk mindegyik vidéke gazdagon dúslakodik a gyakor­lati érdekű természeti dolgok kincseiben, melyek csak összegyűjtő, osztályozó, szakavatott kézre vár­nak, hogy kifogyhatatlan tárházát képezzék a reális ismeretek szemléltetésének. Milyen könnytl ezt igy kimondani, de tessék meg­próbálni a valóságban. És tessék megpróbálni annyira minden elméleti képzettség nélkül miDt én! Időbe került, mig megállapodtam azon fontos kérdésben: melyik lábam­mal induljak? Katona u>jyan nem voltam, de azért annyit fejtek & katonai tudományokhoz, hogy szabá yszerüeu a jobb lábbal kell kilépni. Eít[az 4vonalogiát vettem irányadóul. Miután ponso­s&o meghatároztam, hogy a kettő közül melyik a jobb lábam, feltétlen elismerésre méltó elszántsággal kiléptem a jobb lábammal. Abban a pillanatban olyat vágódtam a jobb olda­tomra, hogy menten világos lett előttem, miszerint kato­uai tudományom s igy az arra épített következtetés is merőben téves. Még odáig sem jutottam gondolkozá­somban, hogy .tehát ha nem a jobb, akkor ballábbal kell siabályszerQen kilépni," — mikor ismerős csengő ksczaj és hang ütötte meg a fülemet: — Nini, hát maga mit keres it Gyárfás? — Az egyensúlyt vesztettem el, kézit csókolom, — feleltem eltitkolhatlan zavarral. — de azonnal uieg keretem, ha parancsolja Nagysád! Ait ugyan nem árulom el, hogy ki volt, aki előtt ennyire zavarba jöttem, csak annyit súgok meg, hogy inkább az egész diszes publikum előtt vágódtam volna e|, csak ő ne látta volna. Még hozzá a Zoli gyerekkel együtt! Mert azzal együtt siklottak épen siralmas ese­tem színhelye felé! — Ugyan édes Zoltán, segítsen Gyárfásnak! — fordult ő nagysága a Zoli gyerekhez. Segítsen? Ó? Nekem? És még „édes* Zoltán? — Köszönöm — hárítottam el a segítséget, — majd felállók én magam it! Sokkal önállóbb vagyok, semhogy mások segítségére szorulnék! — vetettem oda nyomatékkal a Zoli gyermeknek, ki még jó néhány évig várhat, mig ugyanezt elmondhatja magáról. Ugy látszik, elértette s ezenfelül talán ő nagysága kissé rosi néven is vette egyenes tzókimondisomat, mert A vármegyei múzeumok megteremtéséhez a tőrvényhozás, a hatóságok és a társadalom válvetett jóakaratán kívül alig is szükséges egyéb. A dolog természetében fekszik, hngy számta­lan műkedvelő, kinek ez ideig az ócska lomok, ter­mészeti ritkaságok ősszeszedegetése némikep rőstel­ni való, titkolt szórakozása vala, örömest bocsátja szakismereteit, egyéni ügybuzgalmát a közművelődés szolgálatába. Alig van magyar vidéki város, melynek ne akadna egy-két ilyen „bogaras embere", a kik közül akárhány derék, hasznos közkatonát, vagy tisztet lehet meghódítani a magyar nemzeti kul­tura hadseregének zászlója mellé. Nem szabad gúnyos tnosolylyal váltat vom.i e községi közkönyvtárak ötletére. Nem hóbortos, különczkődő ábránd az, mely jámbor idealisták agyában fészkel, hanem éles szemű fölismerése azon örveudetes és méltán büsz­keségünkre szolgáló ténynek, hogy a magyar nép, a maga egészében a kulturképesség és művelődési készség óriási mértékével van felruházva. Abban az aránytalan s ennélfogva sok hely ütt meddő küzdelemben, melyet a templom folytat a korcsmával, erős, komoly szövetségesre van szük­sége az isten házának s ez a segítő szövetséges nem más, mint a könyvtár. Elismerjük, minden kulturális feladatok Lőzt a legkényesebb természetű egy valódi, czélszerű népkönyvtárnak megalkotása. Ugy vagyunk vele, mint az ifjúsági iratokkal. R ip'pant felelősség terhe háramlik arra, a ki akár tájékozatlanság, akár léha könnyel iiiüsíg ré­vén olyan olvasmányt ad a nép íek, mely nem neki való. A nemesítő szórakoztatás s a gyakorlati isme­retek terjesztése a kettős irányadó szempont a népkönyvtárak berendezésénél. Ha ezeket szeme elől téveszti a közműielő­désnek erre hivatott mu ikása, akkor nem épített, hanem a rombolás magvait hintette el. A magyar nép éhes a nyomtatott betűre, s ezt a természeti ösztönét manapság igazán válogatás nélkül kénytelen kielégíteni. Ki biztosit arról, hogy csak egy fenyegető veszedelmet említsünk, hogy a külföldi gyökerű szoczialisztikus eszmék fürge ágensek segélyével nem-e találnak maholnap kedvező talajra a magyar nép fokozott olvasási hajlandóságába:!? Könyvet kell adni a nép kezébe, de olyan könyvet, mely a népoktatási törvény nemes inten­czióját nem teszi kétélű késsé. A helyesen, hazafiasan megalkotott népkönyv­tárak missziója az eredetileg józan, reális gondol­kozású magyar parasztot immúnissá tenni a hang­zatos csábitások, lelkiismeretlen megtévesztések el­len; melyekben főleg választási izgalmak közepette igen bőven van része, és pedig nem csak a szo­cziálista népboldogitók révén. Mindezek komoly, nagyszabású nemzeti föl­adattá avatják a dunántuli közművelődési egylet proklamált munkaprogrammját. Melegen óhajtjuk s a magunk részéről erőnk­höz képest azon leszünk, hogy ezek a szép igék minél előbb felőltsék az életerős testi valóságot. azoúual magamra hagytak. Tessék elhinni, nem bántam akkor. Nagy nehezen felkápászkodtam, s most már a bal lábammal akartam kilépni. Akkor meg a balkönyökömmel ütöttem meg a jeget ugy, hogy alig ha nem meghallották „odaát"! (Hogy hol, azt a geograflában nálam jártasabbak döntsék el. Éu tapasztalásul c-iak annyit mondhatok, hogy odaát, a földnek épen az ellenkező oldalán, mint a hol a kor­csolyatér fekszik.) No már ekkor kijöttem a sodromból. Azon szent helyen lekapcsoltam korcsolyáimat s hátat fordítva a jégnek, árkon, gödrökön keresztül törtettom hazafelé, azzal vigasztalva útközben magamat, minden botlásnál, minden zökkeuétnél: „bukónak utat törni is érdem." Otthon alig tudtam direkt korcsolyázási czélokra készült toillettemtől megszabadulni. Szobor uem voltam ugyan, de fájt minden tagom. És fáj még máig is. De azért uem mondtam le a korcsolyázásról. Nem volnék telivér sportsman, ha ilyen könnyen engednék. Mihelyt csak egy kissé magamhoz térek, újból hozzá­látok, ha ugyan addig ki nem tavaszodik. Ilyen körülmények között azonban egyelőre be kell érnem a fütyörészés és a gőzfürdózés nemes sportjával g eiért nem látnak engem a jegen. Jean. Fidelió. A hajnal haaadt. A folyó partján egy ember ét egy kutya haladtak egymás mellett. A férfiú végzett jogász, a kutya pedig agár volt, neve: Fidelió. Mindketten nyomorúságban tengették életüket. Az agár éhes volt, a jogász teljesen jóllakott az élettel. A jó Isten, midőn a világot megteremtette, bizo­nyára nem gondolt a jogászokra. A szerencsétlen ember ekkor megragadta az ár­tatlan Fideliót. Ehhez nemcsak hangzatos jelszók, kibontott háromszínű lobogók szükségesek, hanem czéltudatos, férfias muuka a törvényhozás, a hatóságok és tár­sadalom részéről. összes eddigi magyar közművelődési törekvé­seinknek a netnbánomság magyar faji virtusa béní­totta meg tetterejét. Vajha a nagy nemzeti kötelesség fölismerése ezúttal ne csak a szokásos keleti szalmatüzet, h*­nem a tetterős lelkesedes örök lángját lobbantaná ki • A színház. A széna-piaczi díszes színház épület ünnepélyes meg­nyitásától néhány nap választ már el csupán. A társadalmunk munkás tevékenysége erejéből föl­épített és berendezett állandó színház február hó első napjaiban, minden valószínűség szerint e hónap 3-dikán fog fölavattatni s rendelkezésének átadatni. Színházunk megnyitásának ez az ünnepiessége, ez a nap, amelyen a színművészet képviselői és a közönség előtt először nvilik meg a díszes csarnok, melyet a mi intelligenciánk emelt a város közművelődésének előmozdí­tására, jelentős momentuma lesz városunk történetének, méltó arra és érdemes, hogy külső fényével is az ünnep magyarázója és demonstrálója legyen az alkalom fontos­ságának. Egy nagy kihatású közművelődési intézmény beigta­tásáról van szó s birony n?m a lényegtelen formaságnak a kérdése az, hogy azaz ünnepély, amelyen ez intézményt társadalmi életünk élő és munkáló szervéül beigtatjuk és fölavatjuk, a maga külsőségeivel, fényével is a megvaló­sult eszme jelentőségéhez méltó legyen. A színtársulat, melynek az a megtisztelő feladat jutott, hogy színházunkat a színművészet ápolásának intézményéül átvegye, az alább egész terjedelmében közölt jelentés adatai szerint — ugy látszik — minden tekintetben rendelkezik azon eszközökkel, melyek a mi közönségünk igényeit kielégítve, ezt a közönséget nem csak megtar­tani, de növelni, szaporítani is hivatvák. Abban a díszes keretben, az uj szinház épületben, a zöldség-piaczi fabódé régi színházi közönségéből egy sokkal nagyobb és kitartóbb publikumnak kell növeked­nie, mely lassankint lehetővé tegye azt, hogy nem 4—5 hétig, de legalább az őszi és téli hónapokban állandó legyen ott az oltár, szentelve Thaliának. Ez a diszes épület hivatva van arra, hogy a szín­művészet nálunk ne luxus dolog legyen, fényűzés, de közszükséglet, még pedig olyan közszükséglet, melynek kielégítése után társadalmunk minden osztályai vágya­kozzanak. Abban a reményben, hogy a színtársulat, mely szín­házunkat ilyen értelemben és ilyen mértékben közmű­velődési intézménynyé felavatja s abban megerősíti, örömmel üdvözöljük a napokban körünkbe érke­ző művészeket — s ajánljuk őket és azt az ügyet, melyet képviselnek, melynek munkásai, közönségünk meg­érdemelt pártfogásába. * * * A Dobó Sándor színigazgató által kiadott .előleges színházi jelentés' igy szól: Előleges színházi jelentés. Mély tisztelettel értesítem Nyíregyháza és vidéke m. t. színházlátogató közönségét, miszerint a t. ,Szín­ház-Részvénytársaság igazgatóságának" kitüntető bizalma folytán szerencsés valék a nyíregyházi uj szinház bérle­tét elnyerni és azt kitűnően szervezett operette-, szinmű­társulatommal, saját nyolcz tagból álló zenekarommal folyó 1894. évi február hó elió napjaiban ünnepélyten megnyitom. Főtörekvésem leend, hogy a fővárosi színházak legújabb műsordarabjainak összevágó előadása megfelelő kiállítása által a nyíregyházi mélyen tisztelt műértő kö­Oh! hisz se adót nem tudott érte fizetni, te élel­met nem birt neki adni. — A szegény állatot nem uézhetem többé, mint szenved az éhségtől! mondá. miközben könyet törült szót szemében, aztán követ kötött Fidelió nyakára ót a folyóba hajította. A hullámok összecsaptak és az agár elmerült. Szomorúan tért haza a jogász. II. Izgalmas álomlátásai voltak az éjjel, mig végre reggel felébredt. De mily nehezen birt felkelni. Még a nap it oly döczögve halad égi szekerén. -— Mily unalmas lesz ma megint az egész nap! kiáltá nagyot nyújtózva. Mily lassan hajtja Phaeton naplovait ós oh fátum! még borravalót se adbatok hogy gyorsabban haladhasson. Ezzel kétségbeesett pillantást vetett tz üres szobára. Különös becsű értéke volt egy még ki nem fize­tett jegynek valamely nyári mulatságra, de a melyet ötven krajczáron alul megváltani nem lehetett. Majd visszapillantást tett a múltba. Innen onntn tíz éve hogy ősjogonczkodott az egyetemen, a mult évben is ctak ugy csúszott át a szigorlaton, nagyon csekély szótöbbseggel, mivel már a tauárok is röstel­ték, hogy ily régi Absentius tapossa tt épület ódon padlóját. Két héttel ezelőtt egy kis örökséget kapott, de a mely alig ütötte meg a száz forintot. Mi ez, egy nagy­reményű végzett jogásznak? Mikor a pénzt megkapta felakarta osztani hitelezői költ. Meg it kezdte ai al­gebrai műveletet a következőképpen: — Szappanos néni, a hü mosónő 15 frt, a szabó 30 frt suszter 12 frt, a szobsasszouynak három havi lakbér ára 36 frt, Ictik Zsidó a jólelkű uzsorás 40 frt . . de hisz nem marad nekem semmi? 93 frt, a zsidóé 40 összesen 133 frt. . . no, hogy én ráfizessek, ezt nem tessiüi, nem kap tenki semmit!

Next

/
Oldalképek
Tartalom