Nyírvidék, 1894 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1894-04-15 / 15. szám

NYtRVIüÉ! K." mennyiségben már a legközelebbi időben meg fogja küldeni a kerületi bizottságnak. Ezzel elérkezettnek látom az időt, hogy a kerületi bizottság egész területén teljes erővel 'megindítsa a mozgalmat a kiállításon való részvétel érdekében s hogy ennélfogva mindazokkal közvetlen érintkezésbe lépjen, a kiknek a kiállításra való jelentkezése a kerület képviseletének minél tökéletesebbé tétele érdekében kívánatosnak mutatkozik. Szükséges tehát, hogy a bizottság előadói s első sorban a kamarai titkárok a kerületet beutazzák, a helyi bizottságokat ott, a hol ezek még megalakítva nem volnának, haladéktalanul szervezzék, hogy az ezredéves kiállítás messzeható fontosságát az érdekeltekkel megértessék, ezeket a kiállításon való részvételre serkentsék s nekik a szükséges felvilágosításokat megadják. A bejelentési ivek kellő kitöltésére nézve szolgáltasson a kerületi bizottság irodája kellő útbaigazítást A szétküldött bejelentési iveket tartsa jegyzékben és a — bizonyos rövid határidő alatt — vissza nem érkezőket sürgesse meg, szóval vagy írásban, mindaddig, mig választ nem nyer. A beérkező bejelentési iveket vizsgálja meg a végből, hogy azok a szabályzat értelmében kellően ki vannak-e töltve; az e tekintetben netalán felmerülő hiányokat rövid uton igazittassa ki, vagy ha ez lehetetlen volna, gondoskodjék uj ivek kitöltéséről. A bejelentési iveket csoportok szerint rendezve, küldje meg minden hét végén a kiállítási igazgatóságnak. A kerületben levő elterjedtebb lapokban közölje buzdításképen a jelentkezők névsorát s általában használja föl a sajtót a kiállítási ügynek minél megfelelőbb propagálására. A szegényebb de tehetségesebb iparosoknak a kiállításon való részvételét biztosítsák a buzgóbb iparpártolók előzetes megrendelései révén s általában tegyenek meg mindent a kerületnek minél méltóbb képviseltetése érdekében. Amennyiben egyik-másik irányban konkrét javaslatok merülnének föl, vagy speciális érdekek megfelelő támogatásáról volna szó, erre nézve is elvárom a bizottság javaslatait. Különben is gondoskodni fogok róla, hogy a most jelzett általános munkálkodás megindulta után a kamarai titkár urak egy e czélból tartandó közös értekezleten tevékenységükről beszámoljanak s netaláni különleges óhajaikat és kívánalmaikat elém terjesszék. Addig is felkérem a kerületi bizottságot, hogy a jelzett irányban fejtse ki teljes erejét a kiállítás sikerének biztosítása érdekében. Kossuth Lajos emlékezete. Lukács Ödön ev. ref. esperes beszéde ápril 8-án az ev. ref. templomban. • Akkor egy a vének kö<ill mondi nekem: Ne sirj I ime diadalmat vett a Juda nemzettjégéból valí oroszlán . . . hogy megnyissa a a könyvnek pec3éteit.< Jel. 5. 5. Mint midőn a temetési gyászének hangjai össze • vegyülnek a bánatos szivek zokogásával, s a szivet megrengető bus ének végső hangjai is megtérnek a kesergő szivekhez, hogy oda temetkezzeuek vissza a honnia kiindultak, hogy a szivet a kegyelet előtemplomává szenteljék, ugy van most a gyászba borult magyar nemzet, ugy vagyunk mi, kik összegyültünk még egyszer, hogy a legnagyobb magyar elhunyta felett érzett sajgó bánatunknak együttes kifejezést adjunk, azután a dicsőliIt nagy halottnak drága képét, szellemi örökségét szivünk templomába őrökre szentül megőrizíük. Még visszhangzik az ország szivére borult kesergő nemzetnek a világtörténelemben páratlan gyászkifejezése, még a hazafias bánat, mint sötét felhő nehezedik a hármas bérez és négy folyó kebelére, de itt ott már a gyászos borulat oszladozni kezd, s lassanként kitiutul az ég, s nem sokára a bánat sötét éjjelét millió és mii lió csillag fogja beragyogni, t. i. a Kossuth sírja felett virrasztó millió és millió honfi szívnek őszinte és örök kegyelete. Jertek velem mindnyájan, kik testileg nem lehettetek jelen a nemzet nagy halottjának temetésén, jertek velem lélekben, keressük fel azt a sirt mi is, hol a hazáért lángoló nagy sziv kihűlve pihen! Nem lesz nehéz azt feltalálnunk, hiszen a legdrágább, legszentebb gyöngyökkel, mert a honfiak és honleányok könnyeivel van az beszegve, behintve! Oda rakta le a reszkető aggastyán sorvasztó honfájdalmáuak cziprus lombjait, az ifjú oda rakta le hazáért, szabadságért égő szivének gyászba vont mirtusz koszorúit s bánatos aggok és zokogó férfiak soraibin kesergő gyermek ártatlan szivének tiszta könyeit! . . . Nem le z nehéz ez utat feltalálnunk, mert egy gyászba öltözö:t nemzet óriási lábnyoma verte mag azt a búbánatos ösvényt egy szent zarándok uttá, melyen tolongva fog hullámzaui a nemzet mind az időknek végezetéig! Nem lesz nehéz a szent sirhoz vezető utat feltalálnunk, mert az emlékezet örök északi fénye fog a felett a sir felett derengeni, s a láugoló hazaszeretet deleje sugárzik ki onnan, mely magához vonz ellenállhatlau erővel minden romlatlan magyar szivet. Ott vagyunk tehát lélekben ama sírnál, melyet egy nemzet fájdilma szentelt fel a hazaszeretet drága oltárává, s midőn a sir felett a nemzet bánatának könnye hull, milliók fájdalmiuak terhétől reug a föld, milliók zokogó sóhajától reszket a lég. Ugy tetszik, mintha feltárulnának lelkem előtt az apokalipsis csodás tüneményes jelenetei, ininthi a sir sötét üregéből, a gyász fekete fityolából egy fenséges tünemény bontakoznék ki s így szólna ho;zim: Ne sirj! Ime diadalmat vett a Juda nemzetségéből való oroszlán, hogy mtgnyissa a könyvet és feltörje annak pecsétéit. Ezen szavakkal ugyan a mennyei jelenősek könyvének iróji az emberiség m8

6váltójára czéloz, de mi ez alkalommal, kivételesen alkalmaztassuk azokat az ő leghívebb követőjére, a legnagyobb magyarra, a mint a haza nemtöje megáll sírhalma felett s beszél hozzánk felemelő hangokon. Jertek tehát, hallgassuk mag annak a fényes alaknak, a haza uemtójének parancsszavát. Törüljük ki könynyeinket, hallgassuk meg, mit zeng felénk ama feltört pecsétü könyvből, nagy hilottunk élet történetéből a haza nemtője? I. Első hangja a nemzet mérhetlen veszteségének, tárogatója. II. Második a haza'a magyar nemzet nagyságának, apotheozisa. III. Harmadik a feltám ad isi kiirt életre hivó zengése. Hillgas=uk meg tehU először is mit baszól szivünkhöz a bánatos tárogató veszteségünk felől? Ziugi'jd tárogitó szjmoru nótádat, Hadd rezegje mé^ it sziviiaket a bínatl Ssiveken borongó kinos honfájdalom I Nem rejthet el téged a sö:ét sirh ilom \ Nem virág a fejfia, nem koszoru'i árja, Szivünket az újra meg újra átjárj i! H;j sok százados bu borong f-sjünk f;lett S most bánat poiarunk eziniiltig töltve lett. Ki tudja megmérni a mi veszteségünket, bánatos hazafiak! Hiszen a nemzet nagy halottjának jellemében a dicső magyar nemzet összes erényei domborodtak ki fenséges vonásokban, a magyar nép minden gyarlóságai ós fo^/i

r.kuisii nélkül. S ki tudja megmérni, kitudja visszatükrőztetni a jellem óriás nagyságát? Azok a költői magaslaton szárnyaló dicsőítések, melyeket a fájdalom a kegyelet megrázó pillanataiban a legmagasabb lángelmék összeírtak, csak egyes töredékek, csak egyes tündöklő vonások a nagy jellemképből! Valóban ugy vagyunk a Kossuth dicső jellemével, mintha,Egyiptom hataalmas gúláit az éj sötétében fáklya fénynél akarja bevilágítani! Csak egyes részei fognak annak kidomborodni a szemlélő előtt! Hezzá hasonló lángelmének kell annak leuni, aki a fény sugár egyes töredékeit egybeillesztve, összhangzó egészszé varázsolja! Mi csak anuyit mondhatunk a költővel: »Klio te készítsd legdicsóbb Upod I Évezredek során, mit öiszejegyzil : Honfisereg migaszto3 érdemét S arany betűkkel ércztáblába metszel, Abból alkosd dicsőnknek jellemét.* Távol van tehát tőlem is, hogy az egész Kossuthot akarjam lelki szemeitek elé állítani, egypár vonást akarok én is elétek állítani az ő jelleméből, mely elég arra, hogy mutassa veszteségünk nagyságát! Nézzétek, 0 a nagy, a szellem óriás! Ki egy varázs szavával gyermekekből világverő hősöket teremt, ki mint a művész a húrokon tetszése szerint játszik nemcsak nemzetének, hanem idegen népeknek szivhurjain is, ki egyik szavával könnyeket fakaszt, másikkal mosolyt csal a szemekbe, kinek hangja a háborúk harsonája, ki megdöbbent és felmagasztal egyszerre, azután szól szelíden s a nemzet aggodalmának konnr fájl lehudatj i vérző töviseit ós zöld lombokat hajt, s a honi fájdalom puszta elhagyott völgyein felfakadnak a szabadság tavasz virágai, ki egy maga ad népének szabad hazát, újjászületést, uj életet, letörve milliók kezéről a rabszolgaság bilincseit, a szerénység megtestesült kepe, ki folyvást csak eszköznek tekinti magát a Gondviselés kezében. Ő, ki maga vezeti nemzete sorsát, tetszése szerint hangolja világrészek népeit, azt mondja magáról, hogy a körülmények, a viszonyok állították az események tömkelegébe, hol szerény tehetségeit felhasználni kötelessége volt! Honfiak, boruljatok le a nagy jellem szerénysége előtt. De még nagyobb volt ő az önfeláldozásban, mint a szerénységben. Egy félszázadon keresztül ette a száműzetés kenyerét! Egy félszázadon keresztül küzdött azzal a prometeuszi saskeselyűvel, a honvágy epedő gyötrelmével, mely napról napra szivébe vágta marczangoló körmeit. Az az ő kifejezésekben gazdag ékesszólása maga adott kifejezést annak a gyötrő fájdalomnak, midőn az őt képviselőül megválasztott Ceegléd küldöttsége előtte megjelent! „Tudjátok-e— mond ó—mi az, amit honvágynik hívnak? Mi az a rettenetes állapot, melyet, a ki benne szeuved csak ez által fejezhet ki, fáj a szivem, lelkem, fáj minden tagom. Oh én ismerem, velem jár magányos bolyongásimban, melyeknek fáradalmában az érzékek eltompulását keresem, velem viraszt az éjnek csöndjében, éjféli mécsem mellett, velem fekszik le, hogy szakgatott kábulást, de üditő álmot alig hagyjon szállani fáradt 'agjaíura, velem kél fel, hogy mellettem üljön a napnak foglalatosságai közben és megkeserítse életem szűk falatját, s ürmöt vegyítsen italomba. Erről a gyötrő fájdalomról szól nekünk a haza nemtőjének bánatos tárogatója, oda mutat a hontalanság Golgotáján gyötrődő megváltói jellemre, ki ingadozás nélkül emelkedik fel a ezivét elbontással fenyegető habok közül s följegyzi letörülhetetlen betűkkel a nemzet emlékezetének táblájára a nagy jellem e szavait: „Kifejezhetlen htlával áldanám a perczet, mely felhagyna lélegzenem a nélkül, hogy lélegzetembe a honvágytól elszorult kebel tompa sóhaja ne vegyüljön. De mivé lennének a nagy elvek, ha martirjai nem akadnának, bár mit hozzon azért a jövő, azt tudom, hogy a honvágy kínjaitól lelkiismeretem tisztaságának árán nem fogok soha megszabadulni!" Krisztusnak egyetlen szavába kerül ós a Golgota tövis koronája helyett fején Zsidó ország koronája pompázik! Kossuthnak egyetlen szavába kerül s megnyílik előtte a királyi kegyelem, ketté nyílnak előtte az Alpisek szikla lánczai, és egy millió karu óriás: a magyar nemzet forró vágyainak ós szeretetének egész erejével öleli keblére leghívebb, legnagyobb fiát! S ime amaz a keroszten vérzik el, ez a száműzetés Golgotáján adja ki nemes lelkét, mindkettő az igazságért! Jellemek, melyek megtörhetnek, de nem hajlanak meg! Ezt a jellemet vesztettük mi el, ki az önfeláldozásban a Krisztushoz volt hasonló, a ki tudott nélkülözni, két kezével munkálkodni, tudott kínokat szenvedni távol imádott hónától, csak hogy az ő tisztének minden mértékét betölthesse, hogy ország boldogító elvét fentarthassa s egykor diadalra juttathassa. Nyugodjék sírján buzgó áldásod, bánatos nemzetem I II. De halljuk, mit zeng a haza nemtője nagy halottunk sirja felett a nemzet nagyságáról ? A világtörténelemben példátlanul áll a magyar nemzet mostani gyásza, ugy belső őszinte érzés, mint meghitó külső kifejezésre nézve is. Idegen földön ól egy agg remete, kit a jelenben élő uemzetnek igen csekély része látott testi szemeivel, csak azt tudja, hogy az egykor hooáuak boldogságáért küzdött, hónáért szenved, csak azt tudja felőle, hogy egykor szabaddá tett milliókat, s most is felemeli szavát minden alkalommal, hogy döntögesse a válaszfalakat, melyek a nemzetet széttagolják felekezeti s nemzetiségi osztályozás szeriut, s ime a magyar nép beizövi dalaiba a gazdája esze most máson járt. Elgondolkozott ugyanis azon, hogy az imént látott szegényember hat hold földből hatodmagával él. Boldog, megelégedett; még egy kis heverő pénzecskéje is van. Reá pedig, egy magára, ezer hold föld esik, mégis nyakig van az adósságban, Sokszor éppen nem boldog, kivált mikor a váltók sürün járnak le egymásután. Erősen föltette hát magiban, hogy ezután paripákra, kutyákra, kártyára, asszonyokra jóval kevessebbet költ. Inget nem mosat, ruhát nem varrat többé Párisban; a dévaj czimborákat kerüli ós megházasodik. Határozott szándóka volt ezután a gazdasági dolgoknak személyesen utána nézni, nem bízni mindent csak egyedül az ispánra, és állandóan a birtokban lakni. Azonban mikor ismét meglátogatták a mulatnivágyó vígkedvű czimborák ós felhozta nekik, hogy megházasodik és ujéletet kezd : a saját házában támadtak reá, hogy talán elment az esze; csak az kellene még, miszerint szabadsághoz szokott nyakát egy asszony jármába hajtsa ! Minek kötné magát egyetlen nőhöz teljes életére! Gyere pajtá3, — mondák neki a holnappal keveset törődő czimborák — mit gunnyasztauál itthon, ezen az uaalmas tanyán, mint egy béres, és ment, nem volt benne akarat a csábításnak ellentálni. Budapestig meg sem álltak. Mikor már annak minden hiu örömét végigélvezték, még nagyobb városbi hajtá őket nyugtalan vérük. S ez ilyen módon ment mindaddig, mig egyszer az ispán azt irta Sarudinak, mint volt urának, hogy: „már haza se jojjoa, mert a kastélyban Waldapfel Ignácz lakik, ki árverésen megvette az egész birtokot, minden ax ové, kastóly, fö:d, jármos jószág, lovak, ciak a Hektor maradt a nagyságos üré a Néróval, a Cziczkóvel, meg a bipszivel. Azok nem kellenek az uj földesúrnak, azt mondja, kogy nem szokott vadászni. Jöjjön vagy küldjön érettok a nagyságos úr minél előbb, mert mindene mból kiólnek." Y No, az igaz, egy kis házikót is vettüuk, meg aztán két ökröt, szekeret. Hát hány hold föld ez? kérdé Sarudi az öregtől. Ez, uram, éppen hat hold. Tetszik látni, ez a szántás, a melyet most bevetek éppen fele, tehít három hold, emez a tarlóföld, itt mellette, szintén annyi. Hatod magammal élek ón e csekélyke földből uram, és istennek hála, újtól újig van kenyerem. No, igaz, egy fiam, meg egy leányom már napszámmal is keresnek valamicskét. — Akár hiszi az ur, akár sem: a nyáron is olyan harmiuezöt mázsa búzát termett ez az én tarló földem, mint a kit a galamb összehord. Hála istennek, hogy jó órában mondhatom: az én búzám soha sem szokott üszögös lenni. Nagyon néha akad benne itt-ott egy két repülő üszög. De már itt van ez a husz hold föld, az enyém mellett, ez m<jd minden évben pipacicsal, meg búzavirággal fordul fel. És én csak a munkára vetek. Ez & szomszédom amúgy hánydel-vesdel módon dolgozik, mig én mindig kilesem az alkalmas időt, akkor adom meg a földuek a jó munkát. Mert kérem szívesen, megmondja azt a föld, hogy mikor kell őtet szántani, kapálni, csakhogy sok ember nem tud a nyelvén. Vagy ha megérti is, nem ad rá semmit, megy a saját maga kényén, kedvén. Aztán meg a földnek a trágya a lelke. Ámde a szomszédom földjót csak az égi madarak trágyázzák. Igaz, hogy két ökör, meg egy tehénke után magam sem trágyázhatnék valami gazdagon, hanem hát van nekem otthon a kamarában most is három mázsa műtrágyám. Az a valami uram! Budapestről hozattuk még a mult tavaszon. Az isteu áldja meg ezt a mi tiszteletes urunkat, ez kapatott minket erre. Másképpen azt sem tudnánk: van-e olyan a világon, vagy nincs? ... Pedig beh áldott portéka! Mondhatom: aranyat ér. Ugy kaptunk mi arra egynehányan, hogy a tiszteletes ür gazdasági újságot járat, meg aztán könyvei is vannak, melyekből meg lehet olvasni: hogyan kell a földet okosan művelni. Télen át többször begyűjtött bennünke magához, előadást tartott a földmivelésről s más egyéb gazdasági tudnivalókról. Persze sokan kinevetik. Azt mondják rá: jobban tudnak ők száutaui, vetni, kapálni, kaszálni, miut a tiszteletes ür. Papaak biblia való. A műtrágyát meg éppen bolond ember találmányának mondották. Mit használna az a pergetéj a földnek, mikor csak u^y látszik rajta, mint a lakod ilmis kásán a ezukorpor — beszéltek róla egymás közt tréfisan. D 3 mi vagy hatan, mind ilyea magamforma, siegény emberek, figyelmesek lettünk a tiszteletes ür oktatására, hajlottunk is a tanácsaira. Azt mondta ugyanis neküuk, ha van 50—GO foriutocskánk letéve, ne vigyük a takarékpénztárba. Mit adnikott rá kamatul ? Majd semmit. Hauem inkább vegyünk rajta műtrágyát külön a gabona felére, zöldségre ós uyümölcífikra valót. Pénzünk busás kamatot feg hozni. Kinek Isten földet adott, uzsoráskodhatik szabadon, hiábi tiltj i a törvény. Adja ki pénzét kölcsön a fildjének, mijd az egy kis jóleső munka utá, nem ritkán ötven, hatvan, sőt száz perczentet ad neki belefektetet} tőkéje kamatjául. Éi igaza van a mi kedves tiszteletes urun-.nak, áldja meg az isteu, a hol egy pora elesik is, Mert, ha én ősszeli vagy koráo tavasszal bepargethetein a vatéskémat, kert, zöldségemet, gyümölcsfáimat egy kis mű'rágyával, bizton nézek a jó aratás elé. Jóllehet, elveheti a jó Atya, mert ő mindnyájunkkal szabid; de a jégtől még nem félünk, biztosítjuk ellene. Sarudi csak bámult az öreg fóldmives tapasztaltságán, okos előadásán. Még a Hektor is oda feküdt az öreg elébe s ugy haligitott. Mintha csak értette volna az öreg beszédét, olyan okos szemekkel nézett reá. Mikor aztán bekötötte az öreg a szeredist, Suudi nem akarván őt a munkába állástól visszatartani, de meg a hanyatló nap is serkenté a hazameuésre, kezet_nyujtott neki és elbúcsúzott tőle. Útközben oda sem nézett a nyúlnak, vagy fogoly nak. Hektor is barangolhatolt, a merre neki tetszett, P jlyt it'u i i tDlljxtjtaa.