Nyírvidék, 1893 (14. évfolyam, 1-53. szám)

1893-09-17 / 38. szám

,,rs Y i R v i d í: k. kívántató befektetéseket ugyan kifogja megreszkirozni blindre? Lám, lám a helybeli czég ismét kérette magát és épiti a színházat. Tessék csak megnézni a nagyvendéglő építése tárgyában kibocsátott árlejtési hirdetmény 8-ik pontját. Micsoda egér ut az, milyen elastikus szövegezés, milyen kényelmes módja az idegen vállalkozók elriasztásának. Mit akarsz te fővárosi elismert renoméju czég itt Nyíregyházán ? Azt hiszed akarlak ismerni? Annak adom, akinek éu akarom. Persze hogy ilyen előzmények után nem jött senkisein s a város kényszer helyzetbe került, melyből az építtető bizottság valóbau megható bölcsessége szerint nincs más mód megszabadulni, mint békességgel megcsinálni a piktumot 8 napos gondolkodási idő tetszetős engedélyezése utáu. Talán még öincs az igy reudén! Ennek daczára elég egyengetettnek tartjuk a talajt, hogy simán megmenjen a dolog még a pénteken tartandó képviseleti közgyűlésben is. Vigyázzanak önök, akik — bizonyára jóhiszemüleg — ily meg nem engedett eszközökkel akarnak nyélbe ütni valamit, hogy a nagy tehertől már is zúgolódó közvélemény haragját ne fokozzák tovább, annál is inkább mert a dolog kezd már nagyon is feltűnővé vállui. A nyíregyházi nagyvendéglő meddő pályázata páratlan a miga nemében. Rímutatunk annak forrásaira, jó lesz gondoskod,ii ideje korán a baj megszűntetéséről, mert most még csak : „Quo usque tandem!" K. Adakozzunk a vi/,károsultaknak! Sárosvármegye alispánja az alább egész terjedelmében közölt felhívást küldötte be hozzánk. Bizonyára élénk emlékezetében van még lapunk olvasóinak az a katasztrófa, mely Felső-Magyarország nagyon szegény lakosságát is hajléktalanná tette, s megfosztotta utolsó betevő falatjától is. Elmondja ez a felhívás, hogy a kár mily óriási, a nyomor mily kétségbeejtő lesz a közeledő tél megérkeztével, ha könyörületes szivü emberbarátok nem fognak sietni nélkülözhető filléreik feláldozásával a tönkre ment szegény nép szánandó helyzetének javítására. Nem felfujt, nem nagyított, nem mesterkélt az a kép, melyet ez a felhívás előnkbe tár. Aki ismeri felvidékünk lakosságának helyzetét, szegénységét, nem fog csodálkozni, ha egy romboló ár pusztító csapásának következményeit oly sötét színben tünteti fel Sirosvármegye alispánja. Igaz a nyomor, való a szegény nép tönkremenése, s rá van szorulva arra az adományra, melyet a könyörület juttat hozzá. A hozzánk intézett gyüj tő-ivet elfogadtuk, s ennek folytán a gyűjtést ezennel megkezdjük abban a reményben, hogy szives olvasóink szivükhöz engedik juttatni a nyomornak panasz szavát, s vagyoni tehetőségük megengedett arányában meghozzák azt az áldozatot, mely egy égető, egy lobot vetett mély seb fájdalmának ha nem is beheggesztésére, de egy kis enyhítésére lesz alkalmas. Hála istennek vármegyénket megkímélte az az esztendő nagyobb csapásaitól. A jövő kilátása nem oly sötét, hogy az adakozás előli könyörütelen visszavonulás indokolható volna. Mindenkinek akad egy pár nélkülözhető garasa, nem teheti azt jobb helyre, mintha a csapástól sújtottak könnyeit igyekszik vele letörölni. Az ész és sziv egyaránt javalja azt, kövessük parancs szavát. kemény inget vasalni. Külöuben is, van már gépész urnák hozzávaló szeretője, a kihez annyit jár, az ispán urék Rózája. Az illik gépész úrhoz, mert kisasszony, nem én.' A gépész nem volt elkészülve ilyen feleletre. Jobbat, reményteljesebbet várt. Azért tehát egészen közel lépett a leányhoz, mélyen a szémébe nézett s mondá neki: „Nem kell biz' nekem Róza kisasszony feleségnek, Mert tudja Marcsa, az csak olyan czinege-teremtés. Színe most sem az öve, festi magát, Keble domboruságáuak valódiságában sem hiszek. Elől hátul meg vau hamisítva. Későbben másé lesz a híja, aztán meg a fogai." ,Ugyan menjen már, gépász ur, hát akkor mije van, és mije marad neki, ami igazin övé?" „Hogy mije van azt volna jó tudni s hogy mije marad a későbbi időkre: a nagy orra, meg a csepat sem kisebb nyelve, ezek maradaak meg hamisittatl mul" — felele a gépész jól eső bonhomiával. „Da, hogy már ma vajmi nehéz megmondani, melyik az igazi fehércseléd s melyik a csinált bor? az már bizonyos! Nekem olyan asszony kell, a kinek mindene a saját magáé s az is marad, inig az irigy idő el nem rabolja tőle nagy sokára. Olyan kell, mint maga, szép, egészséges, erős. Lltja, én nem vagyout keresek. Hála istennek, vau annyi pénzem, hogy még két gépet is tudnék venni. Nem is mondanám semmi bajomat, ha maga hozam jönue. ígérje mag lelkem, Mircsám!" Azonban a leány hajthatatlan maradt; sürgette a napszámját. Hasztalan volt a gépász minden rimánkodása, megtört a leány rideg tartózkodásáu. Kifizette hát a pánzt, öt forinttal többet nyomván a leány kezébe. DJ az a kapuban megolvasti az összeget, s a fölösleges öt foriutot visszavitte. S mivel a gépász azt visszavenni vonakodék, ott hagyta a konyhaablakban. — Misnap,' délután, az orvos-halottkém megengedte, hogy a hosszas sinylódós mi itt immár oszlásnak indult holttest az anyafölduek adassék. A hilotti gyülekezetnek fele sem fért be a kis udvarra. S rt a szegény Marcsa, végig-végig öntözte fájó köayeivel a szegényes külsejű koporsót. D) míg a rokoaok, szomszédok, ismerősök szemei sem maradtak szárazon a forró Szerkesztőségünk bármily csekély adományt szivesen fogad. A nálunk elhelyezett gyűjtő-ív a közönség rendelkezésére áll. A begyülendő összeget a felhívás kérelme szerint október hó 15-én megküldjük Sáros vármegye alispánjának, kérjük tehát a nagylelkűség filléreit mielőbb beküldeni, hogy az adományoknak nyilvános nyugtázását megkezdhessük lapunkban. Eddig bejött hozzánk egy gyermek szini előadás jövedelmeként 1 frt 70 kr, szerkesztőségünk pedig 1 frttal kezdte meg a gyűjtést. * * * Sárosvármegye alispánjának felhívása a következő: A f. évi augusztus hó 11-ének délutánja vészt hozó volt vármegyénk három járására s gyászos emléket hagyott maga után. Az óriási felhőszakadás folytán a Szekcső, Tapoly, Ondava és Tarcza folyók s az ezekbe folyó hegyi patakok nem csak kiléptek medrükből, de betöltötték az egész medermenti völgyet s elpusztítottak minden útjokban. A kár kiszámíthatlan s a rombolás képe megdöbbentő! mert e katasztropha épen az aratás kezdetekor érte a vármegye legszegényebb makoviczai, szekcsői és tapolyi járásait, úgy, hogy több mint 60 község egész termését elsodorta, s a többiét tönkretette. A burgonya, szegény népünk főtápláléka elrothadt; 14 község lakházai nagyrészt romokban hevernek, a többi községeké pedig az ár által teljesen megvannak rongálva, ezen járások összes közlekedési eszközei tönkre vannak téve, az utak járhatatlanok, az összes hidak elsodorvák. Mi még ennél is borzasztóbb, az árvíz sok emberéletet is elpusztított, az eddigi adatok szerint 25 emberélet is áldozatul esett. Az ár elől menekülő lakosok csakis életüket menthették meg s mindenök oda veszett ! Magán az úthálózaton okozott tényleges kár felülmúlja a 200,000 frtot; a földmives nép s háztulajdonosok kára pedig megközelíti az 1.000,000 forintot. A három járásban már most vált sürgős szükséggé, az éleluii szerek kiosztása, mi a migas kormány által nyújtott segély s az eddig begyült adakozásokból már is foganatositatott. A tél azonban véginséggel fenyegeti ez igyekvő, józan határszéli lakókat. A nyomor és szükség oly nagy, hogy képtelenek vagyunk önerőkből segíteni bajainkon s ezért fordulok e szózattal az egész nemzethez, bízva azon mindenkor tapasztalt könyörüles s hazafias áldozatkészségben, mely az ily vészes csapások nyomait nagylelkű adományaival a iehelőség szerint enyhíti, s mely a maga baját is feledni tudja, mindőn honfitársaiért áldozatot kell hoznia! Bármily csekély adomány is előmozdítja a czélt. .megmenteni e bár még nem magyar ajkú, de mindig hazafiasan gondolkodó s cselekvő koldusbotra jutott vármegyei lakosokat, a lnza hű fiait" s ezért ezen hazafiúi szeretetben bízva, felkérem ezen gyűjtő-ívnek minél tágabb körben való körözésére s a begyülendő adományoknak hozzám való kegyes elküldésére. A gyűjtő-ívnek f. évi oktober hó 15-ig való visszaküldését kérem. Eperjes, 1893. évi augusztus hó 18-án. Szinyei Merse István, Sirosvirmegye alispiuja. könyektől, mert az elhunyt igen jó asszony volt teljes világi életében, kit miudenki szeretett és becsült. Másnap Marcsa nem ment a géphez, otthon maradt, mert hiszen az igazi, mély bánat magányt kedvelő. — Mindjárt reggel jól kisírta magát, aztán kiült az udvaron levő eperfa alá, kis testvére szakadozott rokolyáját igazgatta. A mint ott keseregve varogatott, közben közben meg megcsókolta mellette ülő kis testvérkéjét, szeretettel felelgetett naiv kérdéseire. Egészen megörvendeztető a kis leányt nénjének az a mondása, hogy édes anyjukkal majd a mmyországb.in találkoznak, hol soha többé el nem szakadnak egymástól. „Bah jó lesz ott lenui! ujy-e Mircsa? Mit viszünk édesanyánknak a más világra? U^y-e viszünk neki forralt tejet, meg jó, puha zsemlyét? Hát a kis malaczunkat is elvisszük?!" Ilyenféle kerdésekkel ostromolta kis testvére, midőu egyszer egy négy ökrös szekér áll meg a kapu előtt. Rajta Csáté Pista ült, hosszú nyelű ostor ral kezében. Száz forintos szolga volt ó egy jómódú gazdaemberuél. Csak onuau a székéről kiáltott be az udvarra: „Bunehetek Mircsa?' „Mlrhogy minek, talán egy.iial vizre, vagy mit akarnál kérdé a sz'p szomorú leány, fel sem állva a kis székről, melyeu ült. „Mtr nekem viz uem kell, — felelt hetykéu P.sta — hauem csak azt mond meg, hogy leszállhatok e a szekérről ?" „Hát ugyau ki a mauó fogja meg a lábadat — mondá neki Marcsa — mit bánom éu, szállj le, ha akarsz!" „No-uo, csak azt akarom mondaui, — felele lassú kérlelő hangon a legény — hogy aztáu potyára ne szálljak le." S azzal leugrott, keresztül a szekóroldalon s egyenesen Marcsa elé termet, mondván, soh'se busulj édes anyád után Miriskám, hanem tudod mit? — gyere hozzám feleségül, Igaz, még várhattam volni szivem szá idókával, mert te csak tegnap temetted el édesanyádat, meg aztáu 6u sem szeretem h;lyemat idíközben ott hagyni, újévig a legrosszabb helyeket is mindig kitartottam; de most — bármint haragudjék ii gazdám, — nem teszem, mert látom, hogy a fránya gépász legyeskedik körülted, már padig emlékezhetel, raág ismétlő iskolába jártunk, mikor nekem ígérted magadat. Mit A kolera. Szegéi y Szabolcsvármegye. Milyen jó bűnbak volt a legfelsőbb hivatalos bölcsességnek. Minden rosszat rá fogtak az emberek, psdig ó csak a szomszéd vármegyék áldozata lett. Még a veszedelmes kolera is megszógyelte magát annyi igazság láttára és rehabilitálta egy kis őröngés utáu ezt a mi szegény megyénket. Milyeu rossz hírünk is kelt. A budapesti lapok Á'.siába internállak, hol nincs se főispán, se alispán sem semmi isten teremtése. A külföld nagy napi lapjai pedig közakarattal elhatározták, hogy mi jő nyiriek voltaképen Turkesztánba lakunk, hol az a csemege sárga dinnye terem, s unalmas óráinkban egymás vérét isszuk. A megy 3 székhelye nem is Nyíregyháza, de Tirpákingii, fekszik pedig Bécstől jó távolnyira keletre, a Himalajától erről, közel a Dalsy lámához. Alapos meghatározás. Épen ilyen alapoi aztán a rólunk költött jó hírnév is. Hanem az az arczátlan kolera észrevette, hogy nem jó helyen jár. Gingest, szent folyót kereset, mert a nagy képüek elhitették vele, hogy itt van az Szabolcsvármegye ismeretion áldott homokján, — s talált helyette ritkán rakoncátlan szőke Tiszát. Elment tehát nagy felsülésére az okosoknak jobb hazát keresni. Jól tette. Azok a főispánok, alispánok, kikről olvashatjuk az újságban, hogy kivótelkópen korán keltek fel szét nézni, süt-e a nap? csodálkozni fognak, hogy Szabolcsvármegyében is akad kollegájuk, mégpedig kevesebb hírnévnek örvendők ugyan, nem pletykásak, de akik azért egy olj intensiv veszedelemmel szemben bámulatra méltó kitartást, fáradhaUan munkásságot és kiváló szakérteimet árulnak el . . . ismeretlenül, s megakadályoznak könnyű szerrel, egy esetleges orsxágos gyászt. Tirpakingia pedig egyszerűen be sem bocsátja a fekete veudóget. Akadt ugyau egy tisztesség okáért, de az is botor butaságának lett áldozata. Több nincs is. Lám néha Ázsia is ki tud tenDi magáért. * * * X Megyénkben a kolera csaknem teljesen megszűntnek tekinthető. Az elmúlt héten mindössze Kis-Várdáu fordult elő 1 megbetegedés, 1 halálozás. Berczeleu 1 betegedés. Karászon 1 betegedós, Ibrányban 1 betegedós és 1 halálozás. Jaleuleg gyógykezelés alatt áll egész Szabolcsvármegye terü.eiéu 2 kolerabeteg, A vésznek ezen emberfeletti munkával való meggátlása folytán a járvány orvos teeudóitől már fölmentetett, s a járvány kitörése következtében elhalasztott katonai behívások folyamatba tétettek. Jövő héten bizonyára teljes megszűnéséről adhatunk hírt. * * * A vármegyei közigazgatási bizottság f. hó 14-én ülést tartott, melybeu Miklós László alispáu elóterjesz tette a vármegye területén uralkodó kolerajárványról szóló jeleutéset. A bizottság, amaz örvendetes jelenség hatása alatt, hogy a vész csakuem teljesen megszűntnek tekiuthotő, amely körülmény kizárólag a hivatalnokoknak a törvény által előirt óvrendszabályok legteljesebb keresztülvitelétől állott elő, következő elismerő határozatot hozott: A bizottság az előterjesztett jelentésből örömmel értesül arról, hogy a vármegye területén fellépett kolerajárvány a leguagyobb pontossággal végrehajtott óvintézkedések eredmónyekéut örvendetes módon csökkenőben vau, s aunak teljes megszűnése rövid idő alatt remélhető, ugyanazért neui muiasstji el, hogy iniudazou tisztviselőknek, kik önfeláldozó s egészségűket veszélyeztető tevékenységükkel ezeu örvendetes eredmény elérésénél közreműködtek, nevezetesen Miklós László alispán, Dr. Jósa András vármegyei főorvos, Sípos Béla egészségügyi előadó, vármegyei aljegyző, a járási föszolgabiráknak, Vay Géza kisvárdai h. főszolgabírónak, Olchváry Pil, Lövey Miklós szolgabiráknak, a dadai alsó, bogdányi, kisvárdai és tiszai járások járási orvosainak ósziite elismerését a közügy érdekében tett szolgálataikórt ki ne fejezze. mocdasz rá? Ne félj! Neked van házikód, nekem meg van egy rúgott borjúm, abból már, ha az isten megtartja, sem bika sem ökör nem lesz, hanem tehén, a mely tejet ad. És látod ezt, ezt a két kérges tenyeret?! ez meg beleapritni valót keres hozzá.' — „Nem bánom Pista, — mond a leány, könyeit törülgetve — padig szégyenlem, hogy édes anyám halála után ilyen dologra veszesz rá" „Sihi se szégyeld, vigasztalá őt Pista, szükség törvényt ront. Minek volna szegénynek az esztendős gyász, az ciak uri divat. Éi miattam sirhatsz néha édes anyád után, hiszen valahányszor temetést látok, mindig megkönyezem régeu elhalt öreg szülémet." Mindjárt meg is egyeztek, hogy a legközelebbi vasárnapon kihirdettetik magukat. Mig Pista a kis leáuyt egy csupar viiért küldte a konyhába, addig egy c lókkal ott, az eperfa árnyékában, meg is pecsételték kötésöket. Azt moudta Pista a leánynak, hogy a másik csókot most csak uála hagyja, majd eljön érte estére, addig hadd éJeiedják a többivel együtt. Majd akkor megbeszélik a tennivalókat, azután az ő keresztapja a Mircsa keresztapjával nyélbe ütik a dolgot. Éi a legény egy „Isten megáldj innal" elköszönt: szekérre pittanván, hosszú ostorát a hajszás szarva közé bocsátá s elégült képpel, fütyörészve ballagott a faluból, ki a határnak. Este csakugyan elment az ott hagyott ciökért, meg is kapta kamatos kamatjaival együtt. A többit aztáu vasárnapra elvégezte, rendbehozta a két keresztapa . . . M>st már örökre egymáséi. C,ókolódnak, mert szeretik egymlst; de dolgoznak is, mart a nyár után tél is lesz. S ha valaki felhozná Mircsának, hogy nem okosan cseleked:tt; minak lett szegény asszony, mikor jí midii is lehetett volna, gépászué, bizonyosan igy fjlelue: „jij galambon, igy van jól. Gallér a subához, szór a szőrhöz. Ciak a gatyás embert szeretem, mart ezt mandta szagóny édas anyám, isten még a haló parábin is nyugtassa me^, — hogy leányom! esik a nidrágos embertől őrizkedjél, mart a legtöbb ördög nidrágban jár és ki vaa palerve a b*jusza . . . Szabó Kálmán.