Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1892-11-27 / 48. szám

Mollólket a „Nyírvidék" 1892. 48-ik számához. Szeretet munkája. Leesett az elsó hó s megkezdődött vele a szegény ember téli nyomorúsága. Az a retteuetes nyomorúság, mely kenyérrel a kezedben megfagyással ijesztget, s meleg kályha mellett mutogatja az élienhalás szörnyűségeit! Az a nyomorúság, mely megszaporítja a börtöuök lakóit s meggyéríti a népiskolák látogatói nak számát! Mert: éhség és hideg külön-külön is — hát meg együtt — nagy keritők. S mezítláb, téli gúnya nélkül csakugyan uem mehet a gyermek hóban, fagyban iskolában. A téli nyomorúság többi alakjairól nem is szóluuk. Ez a kettő is elég gondot ad a társadalomnak, ha rajtuk — s velők együtt magán segít ni akar. A szegé.ly-ügyről a „Nyirvidék" liazábjain már több izben volt szó s amit e lap erről a kérdésről legutóbb irt, érdemes a megszívlelésre; az tudniillik, hogy a szegényügyet rendezni kell, még pedig oly értelemben, hogy az e tekiutetbeu való igények, megállapított szervezet alapján nyerjenek kielégitést. A legmélyebb tisztelettel és a legteljesebb elismeréssel vggyunk eltelve a városunkban létező két humanitárius egyesület: a két nőegylet működése és sikerei iránt Tudjuk és konstatáljuk, hogy ez a két jótékony egyesület igen nevezetes munkáját végá "az emberbaráti szeretetnek és elkövet mindent és megmozdít minden követ, hogy biztosítsa és szaporítsa, a kőnyörület gyakorlásának eszközeit. Ezek az eszközök azoubau elégtelenek és uem is lehetnek elégségesek ahhoz, hogy általuk a szegény-ügy kérdése a maga teljességében megoldathassék. Ped

;g a mi társadalmunk igen nevezetes összeget áldoz évről-évre erre a jótékonyságra s teljes meggyőződésünk, hogy az a péuz-összeg, (egyebektől eltekintve), amit a hétről hétre való pénteki koldusoknak e város polgárai kifizetnek, lia szegény-adó alakjában a város pénztárába vagy egy — a szegény-ügy ellátására szervezett egyesület pénztárába folyna be, bőven elég lenne arra, hogy városunk összes igazi szegényei megfelelően segélyeztessenek s hogy a koldulás városunkban teljesen megszűnjön. Tessék csak meggondolni, hogy azok a krajczárok, melyeket pénteki napokon a koldusoknak adunk, mekkora összegre rúgnak egy éven át. Ha ez a pénz kivetett szegéuyadó alakjában valamely pénztárba folyna be, föltétlenül elégséges leune arra, hogy — a megfelelő szervezettel — vá rosuukra nézve a szegény ügy összes kérdései megoldassanak s az e tekintetben való igények és szükségletek kielégitessenek. Azon intézmények között, melyek oltalomba veszik a szegény sorsú embereket, legkiválóbb al„^ NYÍR VIDÉK TÁRCZÁJ A." Czilinder-háboru. Tisztelt Szerkesztő Barátom! »De gusiibus non est disputandum.< Nyíregyházán kiütött az ádáz vallásháború a cziliu der, alias pincs imádók, és uem imádók közölt. Gönczi hordó számra folyik a feketevér, tinta kepében. A nyomda tulajdonosok személyzetüket kéuytelenek voltak szaporítani, bogy a kultura érdekében az utolsó Csepp is felhasználtassék. A uyugoti civilisátiönak ezen lobogóját tüntetve hordozzák az úttörők a társadalom magasabb és legalsóbb rétegéből. Azon symbolumot, melyet a Bach " korszakban minálunk magyarul Angströhrének hívlak, és a mely kürtőn ezeu korszakkal együtt a gutgesiunt érzelem is elbűzölgött, most pedig anuak emléket idézik fel néhányan. ízlést senkire sem lehet feliukmá'ni, mindenkinek az a szép, a mi neki tetszik. Nekem is tetszik a czilinder, de csak ugy, ha átláthatlau fátyollal van borítva, de ha a fátyolt fellebbenek, elszomorodom rajta. A „Gott erhalte", Haydnnak legmagasztosabb zene alkotasa, sokkal szebb, mint a cziliuder, a katona baudának jól is áll, de Benczi Gyulának nimbusát nem növelué Nyíregyházán. A világvárosokban, — egy kis elnézéssel talán még Budapesten is — járhatja a cziliuder, de ,fenn az ernyő nincsen kas*, ha ezen akarja Nyíregyháza világ városi szerepét kezdeni. Á papagáiy is beszél, de értelem nélkül. Nyíregyháza cziliuderrel csak is papagály számba jönne. Tudom éu nagyon jól, hogy a czilíndert viselő urak nem akarnak nemzeti érzületet sérteni ; a lientzi koszoruzói sem akarták azt, de a nemzet még is zokon vette. Mindeu hasonlat sántikál, ugy ez is, hanem hogy Nyiregyházán épeu ugy nem imádják a czilíndert, miut Svájczbao a Gessler kalapját, arra mérget veszek. Senkit sem bánt ugyau, de sérti itt a magyar szemet. Kedvtelésből, sportból hordják csík, és ha szerintük némelyek (szeretném pedig a város lakosságát meg-zavaztatnij éretlen, ízetlen, ostoba tréfának tekintik az uj kotá u az 1891. évi XIV. törvényczikken alapuló betegsegélyzési pénztárak létesítése, mely a támogatásra szoruló tágabb értelemben vett munkásosztályt veszi védelmébe, és pedig betegedés esetén, a mikor úgy a munkás, miut pedig ennek családja legfőképen segélyre és támogatásra szorulnak A kereskedők és iparosok között az ügy iránt érdeklődő értelmes osztály bizonyára megismerkedett már a törvényen alapuló intézménynyel, mely Nyiregyházán is hónapokkal ezelőtt megalakult és szervezkedett. Mily sokan vannak azonban az érdeklettek között, a kik csak hallottak valamit a betegség esetén való segélyezés kényszer intézménye felől, azonban arról, hogy ezen intézmény minő alapra van fektetve, fogalommal is alig bírnak. A mi aztán, mint az életben rendesen előjön, mindenféle képtelen magyarázgatásokra szolgáltat, okot. s főképen, mivel az intézmény megadóztatással is jár, idegenszerűséggel és hidegségggel találkozik. A magyar társadalom sok irányban fejt ki tevékenységet és hoz áldozatot, hogy embertársai nélkülözését, sőt nyomorát enyhítse. A szóban forgó törvényben szintén a társadalmi követelmények nyernek kifejezést, azon eltéréssel azonban, hogy a betegsegélyző pénztár intézménye kényszer alkalmazásával szerveztetik. De ösmerve a viszonyokat, igen könnyen összeolvasható lett volua a betegsegélyző pénztárak száma, ha létesítését csak az érdeklettekre bízzuk. Maga boldog emlékű Baross miniszter, kinek ezen törvény létretöttét köszöni, a kényszer alkalmazása ellen hangzó észrevételekre a képviselőházban tartott beszédében utalt arra, hogy a ki hazai viszonyainkat ismeri, hiheti e, hogy a kényszer kimondása nélkül beteg segélyző pénztáraink egyáltalában tuduának-e existá'lni •? A törvénynek jótékony hatását már a közel jövőben élvezni fogják a kereskedő — és iparos osztálybeliek, általában a munkásosztály, ezen intézmény is közelebb hoz bennüuket azon társa dalmi problémák megoldásához, mely a munkások sorsának javítását feladatául tűzi ki. A kereskedelmi verseny. E hangzatos kereskedelmi frázis leple alatt követik el ma napiág a legtiszteségteleuebb dolgokat, Ez az, a mi impulzust ad mindennemű csalásra és vétkos bukásra. Ki tagadhatná, hogy az ilyen tisztességtelen dolgok nem legtöbbuyire a kereskedői világban fordul nak elő? Ki veuné tagadásba, hogv nem ez az ütőereje aunak, ami manapság is távol tartja a kereskedőt a társadalomtól? Lehet az a kereskedő bármily reális, a közönség, a társadalom előítélete kicsinyléssel sújtja, mert nein ismer külömbséget tisztessége?, reális keres kedő és szédelgő csaló közt S ez az, a mi tévútra vezeti a közöuséget, csökkenti, megtagadja a bizalmat a reális kereskedőtől is. Pedig ha Uissé körül nézünk s jől megfontoljuk a dolgot, csakhamar átlátjuk, hogy a társadalomnak ez a viselkedése kereskedőinkkel szem ben nemcsak, hogy uem jogosult, de határozotau káros a társadalomra nézve; mert kereskedőink miveltsége ma oly fokon áll, a mely hivatva vau a nagy társadadivatol, |jhordják tovább is békében a szembosszautó süvegi t. Épen ugy hordhatnák a fezt, a turbánt vagy a kalmük prémes fókötőt. Csakhogy ezen badarság csu pán c-iak nevetséges, de uem leuue egyszersmint boszszantó is, mert hiszen nem minden szeszély érint kellemetlen húrokat. Az en egyéni uézetem szerint külöuben is ezen föveg nem czélszerű, mert • igaz ugyau, hogy a párisi Citakombákból kikerült 200 éves koponyák űrtartalma átlagosau két köbczentiméterrel kevesebb agyvelőt tartalmazott, mint a mostaniak, de még nincs eldöntve, hogy azért e, mert czilíndert viseltek, bár ebben az agy jobban nőhetne, hely lévén benne elég. C-iakhogy még senki feje azt sem Párisban, sem Nyiregyházán tele nem nőtte. Az igaz, hogy ragyog, inig eső nem éri, de akkor már nem is való a szalon öl'özethez, pedig más féléhez Párisban sem illik már olyan nagyon. A szél is köny nyen bánik vele. Harmincz vagy negyven éve, hogy el fújta és csak most tudták felkapni. Örültünk már, hogy örökre elvitte. Sok embernek nyomja a fejét; a kik hordják: azoknak kívül, akik látják: azoknak belül. A szerb, liorváth, oláh tüntet saját uemzetisége mellett. Nem mondom, hogy majmoljuk őket, de legalább ne tüntessünk ma gunk ellen. Nincs ernyője, és ha süt a uap gátolja a tiszta látást. Alkonyatra megjárja, mikor már setétedui kezd Ha megyünk valahova, hón alatt kell tartani, vagy szék alá tenni. 0 la való. Vagy a lá clakk összeroppantam. Arra való! A „Nyírvidék"-ben Jean haragudott meg azokra, kik nem czilinder imádók, bizony Tuliu:um szájából uem is vette volna jól ki magát. Dr. Jósa Audrás. A piros ász. (Jean Richepin). Ezeknek az ördöngös oroszoknak koponyája egé szeu máskép van alkotva! Finomult művelődés és még élénk vadságtól áthatott természetűk sajátságos módon bán el a dolgokkal és emberekkel; van beniiök valami meglepő ügyesség, valami idegenszerűség, szenvedélyük lomnak élénkséget adui ős hasznos szolgálatokat tenni. Nézzük ma meg Magyarországot és pillantsunk vissza csak 50 esztendővel: csakhamar belátjuk, hogy ezt az országot a többi között folyton fokozódó kereskedelme és ipara emelte a civilizált államok sorába; s ez kiknek tudható be érdemül, mint kiváló képzettségű kereskedőinknek? Mi az tehát mégis ami kereskedőinket — nagyon kis kivétellel — társadalmilag a régi kalmárok rangfokozatába visszadobja? Mi az, a miért nálunk a kekereskedők legalább 30»/

0 a társadalmilag nem számit? Mi az, a miért nálunk nincs meg az a tekiutélye a kereskedőknek, a ini p. o. Angolországban vagy Németországban van? Erre a felelet az, a mit már" előbb is megjegyeztem, hogy a uagy közönség nem talál különbséget tisztességes, reális kereskedő és szédelgő csaló közt: s ezt mi idézi elő? az észszerütlen verseny, a melyet kétes existenciáju kereskedők előidéznek. A 19-ik század, mely igeu találóan neveztetik a gőz és villamosság századának, gyorsan fejleszt mindent; de uem érieltet meg semmit. Az emberiség figyelme folyton az ujabb dolgok felé irányul, a régieket, bármily jók legyenek is, könnyelműen eldobják. S ki tagadná, hog y ez a kereskedelemben nem igy vau ? Azok a kereskedők, a kik a kereskedelmet a mai niveaura emelték, kifáradtak a munkában, visszavouultak s átengedték a tért az ifjabb erőknek Ám ez az ifjabb nemzedék nem egyedül lépett az elődök nyomaiba: nyers erőt, tanulatlan hadat alkalmazott a munkához, a mely előtt a műveltség semmi, de az anyag volt a bálvány. Ez a salak, a mely oly óriási módon felszaporodott már máig is; veszedelemmel fenyegeti az ország kereskedelmét. Ma már oda jutottunk, hogy az ilyen tanulatlan egyén kis tőkével fényes üzletet nyit, már előre is kiszámított tervvel, hogy 6 hó, vagy 1 év mnlva milyen p is zivával fogja bezárni .üzletét; természetesen az ilyen egyének tisztességtelen versenyükkel leszorítják a reális ke reskedőt,'s földig alázzák a kereskedői tekintélyt, rommá teszik azt az erős talapzatot is, a melyen Magyarország kereskedelme még csak igen rövid idő előtt tekintélyesen felépült. S hová vezet ez? Oda, hogy a magyar kereskedelem, a mely oly rohamosan hódított tért magának még az ország határain túl is: a tisztességtelen versenyből kifolyó csalások, bukások miatt ép oly rohamosun is fog hanyatlani. Ez pedig nem frázis, mert ezeu állitásom mellett bizonyít a hírlapok törvényszéki rovatata, melyekbem nap nap mellett olvas hatunk véikes és csalárd bukásokról s miudezt csak az insolid verseuy okozza, mely ellen küzdeni solid kereskedőnek alig lehet. A solid kereskedő csupán a közönségre apellálhat a tisztességtelen verseuynyel szemben; de ez — sajnos — nem talál, vagy nem akar különbséget találni a kettő között s igy elég gyakran beközetkezik az a sajnos eset is, hogy a szolid, reális kereskedőnek kell elbuk uia a verseny következtében, míg a másik tovább folytatja ily módon üzletét, összeszed egy kis vagyont, ki játsza hitelezőit, becsukja a boltot s ha egy-két hóra hűvösre teszik, nem bánja. Az ily módon szerzett vagyounal aztán más városba teszi át lakását s mint ma gánzó társadalmilag is legtöbbször általános tiszteletnek örvend. Nézünk szét városunkban, a hol szinte nagy számban vannak kereskedésk s talán nem tulzom a dolgot, ha azt mondom, hogy városunk viszonyaihoz képest tul vau terhelve kereskedőkkel: mégis mit tapasztalunk? Azt, hogy még miudig akadnak merész válalkozók, kik itt üzletet nyitnak. A verseny ez által ismét nagyobb mérveket ölt s a végre más uem lehet mint — tömeges bukás. S hogy erre sok esetben már üzlet nyitáskor számítva van, az kétségtelen, mert az a kereskedő, a ki ott nyit üzletet, a hol már úgyis feles számmal ben, én uem tudom; valami a mi még akkor is meglep, mikor azt hiszszük, hogy jól ismerjük őket/ Tegnap egészen meglepett ez a Mirskow Boris, a mikor elbeszélte teljesen nyugodt, egykedvű arczczal Z . . . herczegnével való szerelmének meglepő végét. S mégis, ha volt a világon orosz, a ki kifosztogatta az öreg embereket; a ki alatt, ha megvakarod, a kozákot nem veszed észre; egy kozák, a ki alatt nem érzik a medve; ha volt Párisban egy teljesen elpárisiasodott kételkedő, könnyelmű, a ki ellensége mindeu reménységnek és kész mindig jó útra térni, ugy bizonyára ez a magas, szőke Boris volt. Alakja akár egy bábué és szive is olyan volt! Elragadó, finom, furfangos, durva és szeretetreméltó önzésével mégis oly szellemessé varázsolta az életet, nemcsak a maga, hanem környezete számára is. — E föltétleu közönyösség mellett, sohasem vitatkozott félelemből; sohasem hajolt meg lelkesedésből! Hiszen kedves pajtás! A nyugodt lélek és szív milyen fölséges ömlengése! Vagy inkább, milyeu bámulatos hiánya a léleknek! Eszembe jutott mindez. Az átkozott gazfickó, hogy rászedett látszólagos tipegő topogó modorával! Még csak elhiuni is, hogy a bolondos, rendkívüli, valószínűtlen kaland vele történt meg! Teringettét; még most is borzong tőle a hátam ! * * * Ösmered a herczeget legalább hírből, szólt. Nagyou furfangos játékos. — Egy kissé meghajolva, odatapadva karszékéhez, csak szenvedélyének él. Vékony kezében csak annyi erő van, hogy tartsa és ossza a kártyát. Feje biztosan áll vállán, arczából a józan értelein sugárzik. Senki nála jobban nem ismeri az écartét, e felséges és kedvencz játékáu ik kombiiiáczióit, melyben az ingadozó művészet segítsége a legpontosabban találkozik a véletlen esélyével. Azt mondhatni, hogy a játék Moltkeja. Mi a herczegnét illeti, ösmeri őt és történelmét mindeu párisi. Mondhatom, hogy legalább a huszadik voltam, ki kegyébe jutottam. S e husz között a legelőkelőbb nevek szerepeltek. Oh, uem teszek én ezért szemreháuyást. Isten ments! olyau, a milyennek született! Olyau férjjel szemben, mint a herczeg, minden