Nyírvidék, 1892 (13. évfolyam, 1-52. szám)

1892-10-23 / 43. szám

Melléklet a „Myirvidék" 1892. 43-ik számához. i» kiUMjiti: köteleztetik azonban Nyíregyháza város, liogy »• ho leforgása alatt, saját helyi viszonyaira tekintettel egy haM.nl. i -/.a bály rendeletet alkosson és azt törvényhatósági jóváhagyás végett mutassa be. A járási főszolgabirák, Nyiregyháza város polgár- 1 mestere és a községek elöljárói, utóbbiak a „Nyírvidék" ' vármegyei hivatalos lap utján felhívatnak, bogy ezen szabályrendelet közhírré tétele iránt az 1886. XXI. ti cz. g-a értelmében azonnal intézkedjenek s a közhírré tétel megtörténtét igazoló bizonylatokat a községek elöljárói illetékes főszolgabiráik utján, Nyíregyháza város polgármestere pedig közvetlen a vármegye alispánjához 30 nap alatt beterjesszék. Miről Miklós László alispán, a járási főszolgabirák, Nyiregyháza város polgármestere és a községek elöljárói, utóbbiak a „Ny írvidék" vármegyei hivatalos lap utján s a szabályrendelet közlése mellett jegyzőkönyvi kivonaton értesíttetnek. Kelt mint fent. Kiadta: Sipus líéla, aljegyző. 3548. Kórh. I 1892 Szabolcsvárrnegye alispánjától. A járási föszolgabiráknak, Nyiregyháza város polgármesterének és a községek elöljáróinak. Torda-Aranyosvármegye alispánjának 7738/92. szám alatt kelt megkeresését szabályszerű nyomozás s esetleges intézkedés végett másolatban oly felhívással közlöm, bogy eredmény esetén arc ól Nyiregyháza város polgármestere közvetlenül a községek elöljárói pedig illetékes járási fő- 1 szolgabiráik utján hozzám jelentést tegyenek. Nyíregyházán 1892. szeptember 27-én. Miklós László, alispán. (Másolat.) 7739/892. Torda-Aranyosvármegye alispánjától. Valamennyi törvényhatóságnak. Nagy Róza 20 éves, ev. ref. vallású hajadon, a kolozsvári „Karolina" országos kórházban 1892. év 111. negyedében ápolt cseléd által a kórházi felvétel alkalmával illetőségérc nézve bemondott adatok valótalannak bizonyulván, nevezettnek kihallgatása vált szükségessé. Mivel azonban nevezett Kolozsvárt utolsó tartózkodási helyén nem volt feltalálható és jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, felkéretnek a törvényhatóságok, hogy nevezettet hatóságuk területén, nyomoztatni és feltalálás esetén őtet illetőségére nézve tüzetesen kihallgattatni s eredmény esetén engemet a felveendő jegyzőkönyv megküldése mellett értesíteni szíveskedjenek. Megjegyeztetik, hogy nevezett Gerend községbeli illetőségűnek vallotta magát, azt állítva, hogy atyja Nagy István és Gerendben bír illetőséggel.'forda, 1892. augusztus hó 31-én. Rédiger Béla, alispán. 3022. Kórh. 1892. Szabolcsvármegye alispánjától. Nagyküküllővármegye alispánjának 10899/92. szám alatt kelt megkeresését szabályszerű nyomozás s esetleges intézkedés végett másolatban oly felhívással közlöm, hogy eredmény esetén arról Nyiregyháza város polgármestere közvetlenül, a községek elöljárói pedig illetékes járási főszolgabiráik utján hozzám jelentést tegyenek. Nyíregyházán, 1892. szeptember 27-én. Miklós László, alispán. (Másolat.) 10999/92. sz. Valamennyi vármegye és törvényhatósági joggal felruházott város tek. törvényhatóságának. Ötves Miklósné született Lakatos Mária 30 éves, gyermekei: Ötves Rali ti hetes és Ötves Zsoti 10 éves, továbbá Grancsa Lajos 6 éves kóborczigány család kórházi ápoltak illetékessége megállapítandó lévén, felkérem a tek. hatóságot: nevezett ápoltakat köröztetni és feltalálás esetén mindazon körülményre nézve, melyből illetékességük megállapítható, kihallgattalni és az. eredményről engem rövid időn értesíteni szíveskedjék. Segesvárit, 1892. évi augusztus hó 10-én. Nagyküküllővármegye alispánja. Szoboszlay. „A NYIUV1DEK IÁiíCZÁJ A," Pusztuló madarak. Én Istenem! hova lett a természetnek az a gyönyörű, kohói képe, mely annyira jellemzé egykoron a mi „tejjel mézzel folyó Kanaánuuk* vadruczáiról, vad ludjairól s mindeu más milliókra menő vízi vadjairól hires szépalföldünk tájait! Hová lettek a mesés „váu dor lápok" uszó zöld szigetei! Hová a vizivadászat mennyei édene, a száz fajú vizi vad bölcsője: a rétvilág! A mérföldekre terjedő ős sárrétek örökké mozgalmas, örökké éléuk birodalmi! Hová lettek a Tisza kígyózó eztlst szalagja mellől közel-messze tájairól a népes madár eldorádok, a mórföldekre terjedő teugernyi nádasok, ingováuyok, a vízi liliomos róna-viz, hináros tóvilág, az a hires alföldi vizország, melyet a kelő-uyugvó nnp aranysugár-záporban fürösztött s ezüst fátyollal vont be a csillagok fénye, a hold szelid világa! Hová lettek a madártanyák a büszke égen s a szelid, ezüst levelű füzreugeteg lombsátrai közül, a hol most legfölebb a kakuk beszél, meg az aranytollú sárgarigó füttyenti el kedélyes nótáját! Bizony, nagvobbrészt a mulandóság sürü fátyola borítja mindezt. A mi még megvan is a régi emlékekből, az is hilványodik. múlik, pusztul az idők sorján. A lassú tünedezés. emésztő sorvadás majd egyszer meghozza a végpusztulás uapját is, a mi — fájdalom — aligha távol van már ... A keret, a kép, már is nagy változáson ment keresztül A szárnyasok paradicsomának ütött végórája Mindinkább több földet foglal el az ipar a szabad természettől, a vadász és madarász nagy szomorúságára. Eke barázdálja a rét csontkemény föld jét. a pusztát, hol ezelőtt gulya legelt, csikós száguldott » a vadrucza emelkedett az ég kékje felé a magas nádas sűrűiből. A régi kép pusztulásaival igaz, roppant sokat nyert a földmivelés és a közgazdászat: de a tavas, sásos, hináros s uádreugeteges vizországok elpusztálásával, hol ezelőtt tömérdek szárnyas vad, hal, esik. rák, ős vidra, vadmacska, róka és farkas tanyázott, — a kietlenné vált költőisége is elmullott. Magyar isteni-lisztelet. Nem régiben, a helybeli ág. ev. uépiskolákuak a mult tanévet berekesztő vizsgái alkalmából egy czikk jelent meg, a „Nyírvidékiben, melynek írója, mérlegelvén amaz eredményeket, melyeket ág. ev. népiskoláink városunk megmagyarosodása tekintetében elértek, arra a konklúzióra jutott, hogy az iskolák bevégezték ebben az irányban feladatukat. Mert. — ugy mond — a helyzet immáron az, hogy az iskolákba felkerülő gyermekek már a családi tűzhelytől a magyar nyelv tudásával mennek oda s nem kell őket előbb magyarul megtanítani, hogy azután a teljesen magyarrá tett népiskolákban tanulhassanak. Ha ez a konstatálás — amint nekem is meggyőződésem — igaz, s a helyzetnek megfelelő, akkor bizonyára elérkezett az ideje, hogy ennek a nevezetes feladatnak a teljes megvalósítására ujabb faktorok is munkába álljanak. E sorok irója abban a meggyőződésben van, — se meggyőződését a viszonyok s a nép gondolkodásának ősmeretére alapítja — hogy minden nagyobb nehézség, minden számbavehető recenzus felköltése nélkül sorompóba léphetne immár a czél elérésének legnevezetesebb faktora: a vallási gyakorlat, az isteni-tisztelet fokozatos meginagyarositása. Az idáig elért eredmények utáu ez a dolog fejlődésének logikai és természetes folyománya. Súlyt fektetünk rá, hogy „logikai" és „természetes," mert ha csak a legkisebb mértékben is erőszakoltnak tartanáuk ezt az újítást, ezt a következő lépést népünk megmagyarosodásáuak proceszszusábau, nem csak elvi szempontból, de magának az ügynek érdekében is perkorreskálnánk azt. Az isteni-tisztelet kiszolgáltatásában ág. ev. egyházunknál a gyakorlat ma az, lio^y minden, vasárnap vau tót és migyar nyelvű isteni-tisztelet, hétköznapokon pedig kizárólag tót nyelvű. S a helyzet az, hogy a hetenként egyszeri magyar nyelvű isteni-tiszteletnek egészen külön álló közönsége van. Es ennek e helyzetnek, az isteni-tiszteletek ilyen beosztásának az a következménye, hogy a tót nyelvű isteni-tiszteletek közönsége, úgynevezett köznépünk egész zöme csakis és kizárólag a tót isteni-tiszteleteken vesz részt. Enuek a helyzetnek a megszüntetésére, az isteni-tisztelet nyelvének fokozatos s a magyarosodás fejlődése szerint való, azzal lépést tartó magyarrá tételére bekövetkezett immáron — nem a lehetősége, de a szükségessége annak, hogy a helybeli ág. ev. egyházban a vallás gyakorlatának kiszolgálásában a magyar és tót nyelv között teljes paritás létesitessék, kiemeltetvén a magyar nyelvű istenitisztelet abból a helyzetből, hogy a mai gyakorlat szerint csak mintegy mellékes, másodrangú fontosságú s csak egy kis hajtása az ág. ev. egyház életfájának. Ennek pedig csak egy módja van, az tudniillik, hogy az isteni tiszteletek fölváltva kizárólag tótul és kizárólag magyar nyelven tartassanak és pedig nem csak a vasárnapi, de a hétköznapi istenitiszteletek is. A furfangos indzsellér pogány muukdja már a hajdan vaddus tiszavidéki rétvilág életének is nagyon, de nagyou megártott. Az emberi ész, számítás és hatalom mindinkább megsemmisítő aztts majdan a közös erő és egyetértés lassanként végleg elűzi, kiszorítja őseredeti fészkükből a vizek lakóit. A Tisza szabályozás kezdete óta évvől-évre kevesbednek, mind idegenebbek lesznek eddig hűséges vizi szárnyasaink is. Elhagyják a régi bölcsőt s mennek jobb hazát keresni, mennek oda, a hol nincs indzsellér, nincs átkos Tisza szabályozás. A pusztuló madárélettel, a lápország mesés világával kihalt a rét nomád fejedelme: a hires pákász is, s ma már eredeti alakjában talán nincs is belőle. A madarak közül is sok jellemző fajnak ma már hire sincs többé, csak néha tavaszszal kerül elő belőlök egy kettő rövid időre. A régi szép világból a vándor öregek éluek még. ezek néha hálásan megkeresnek bennünket, kóvályognak a jól ismert vidékek fölött, sokáig, keresve, de nem lelve a régi jó tanyát, aztán siralmas hang csendül, s a V alakú sötétség elhúzódik az ég azúrján messze, messze, hogy soha többé vissza ne térjen. A szürke daru például, mely hajdanában a lápok egyik legjellemzőbb szárnyasa volt, ma már ritkaságszámba megy. A rétek, lápok sorvadása, pusztulásával lassanként elidegenednek a többi jellemző fajok is az ősi bölcsőtől. A népszerű kárakatonának, kanalas gémnek, a uagy szürke vadludnak és más sok vadfajnak ma már hírmondója is alig alig akad. Igy vau a rét legfőbb diszével, legnemesebb szárnyasával: a nagy kócsaggal is. Ez a királyi vad, meg a lápi ember: a pákász érezte meg legelőb a rétvilág enyésztő sorvadását. Mikor a kócsag pusztulni kezdett, a lápi einber csillaga is hauyatlásuak iudult. Sorsuk össze volt kötve a lápok életével; létök a láphoz fűződött, az volt a bölcsőjük, az volt édes auyjuk. Panaszkodott is a pákász a kócsag pusztulása miatt, Fájt ueki nagyon, legkedvesebb madarának hűtlensége. Megérezte öszöuszerüleg, hogy a hótestü szárnyas tüuedezése vészt jeleut a lápország életére, az ő létére. | — Órákig ki nem fogyott a visszaemlékezésekből, Es lényeges dolog az is, hogy a tót vagy magyar nyelven tartandó isteni-tiszteleteknek ne legyenek külön-külön tót és magyar lelkészeik, hanem papjaink — akiknél e tekintetben nem forog fenn semmi akadály — fölváltva magyarul is, tótul is prédikáljanak. Azon a ponton, ahová népünk a magyarosodás útjában immáron elérkezett, ezt a reformot mi erőszakolt dolognak egyáltalában nem tekinthetjük, még csak mesterséges eszköznek sem népünk megmagyarositásának munkájában, hanem — mint azt már fentebb is jeleztük — a természetes fejlődés követelményének, a tényleges helyzet igényei kielégítésének. Az egyház presbyterei és mind azok a fórumok és egyének, kiknek ez ügygyei foglalkozni, azt elintézni hivatásszerű feladatuk, a legnagyobb óvatossággal és kötelességszerű kímélettel nyúljanak bár e kérdéshez, föltétlenül kell, hogy felismerjék, miszerint népünk — a magyarosodás szempontjából -- teljesen megérett már arra, és megmagyarosodott már annyira, hogy ezt a változást e tekintetben való igényei, szükségletei kielégítéseként fogadja. Hogy a helyzet ez s hogy a szóban levő reform nem lépi tul a létező viszonyoknak megfelelő határokat: legbiztosabb és csalhatatlan bizonyságai annak népiskoláink. u Most az iskolai év elején statisztikai adatokat lehet még gyűjteni a tekintetben, hogy az elemi iskola első osztályába lepő gyermekek nagyon kevés kivétellel már tudnak magyarul. S ez sokat jelent és mindent bizonyít; mert ezt a magyarul tudást azok gyermekek a családi tűzhely mellől hozták magokkal, demoustrálva ezzel a legteljesebb eredményt, melyet a magyarrá tett iskolák elértek, hogy t. i. a magyar nyelv otthonos már a mi népünk családi fészkeiben is s hogy az nem idegen, betanult nyelv többé. Tegye rá művére a koronát az egyház, az isteni-tisztelet nyelvének fokozatos megmagyarositása által. Az idő elérkezett! ^ A gyermekek családi neveléséről. Boldog azon anya, a ki a bölcsőtől fogva szívéu viseli magzatának helyes irányú nevelését; áldott az apa, ki pillanatig sem feledkezik meg családfői kötelessegéről, tnely az önkényt alapított családi élet sok oldalú körülményeivel vállaira nehezedik. Sokan a családi élet iutentióját az anyagelvüség alapjára helyezik s teljes erejükből annak élnek; mások a megélhetés könyuyebbségét a családi élet által vélik elérhetni, s ez édes reményben családot alapítanak. Ha e szándékukat siker korouáza, akkor keveset törődnek a mellékesnek látszó körülményekkel. Ilyen mellékes körülmény akárhány családnál a gyermek nevelés, melylyel vagy keveset, vagy semmit sem gondolnak, pedig a családi életnek ez a legfőbb czélja, ez képezi a szülők legfontosabb kötelességét. Kit az Ur uyermekekkel ajándékoz meg, azokat felelőssé is teszi. ,Jaj azon szülőknek, kik nem tudnak beszámolni a gondjaikra bízott gyermekekkel" mondja egy bölcs férfi. Csak azon család boldog, a mely jó gyermekeket nevel. A vagyon, gazdagság, a világ csillogó pompája mind semmi ahhoz az örömhöz képest, melyet órákig el tudott mesélni róla, eltudta dicsérni „hótiszta" madarát, melyhez hasonló szerinte nem létezik több a réten. Mindeu szavában a kegyelet, tisztelet és szeretet sajátságos vegyülékével emlékezett meg a nemes szárnyasról és megkülönböztetőleg mindig a harmadik sze mélyben „ő"-vel, — mely nála kizárólag kócsagot jelentett: „Ő legszebb madár a réten" — magyarázta lelkesedve, ő „fehér, mint a hó", „ő tiszta," „ő ragyogó, mint, a nap," „ő vigyáz magára," „őt a sas sem meri bántani." Hanem ennek az áradozó nagy szeretetnek, kegyeletnek meg volt ám a maga rugója. A szépen lengő „kócsag"-tollcsoport mindig keresett s drágán fizetett dísztárgy volt a magyar nemességnél; s ennek révén sok pénzt hozott a pákász konyhájára. Azonban az 1848— 49-iki szép napok után a kocsag-toll-kultusz is feledésbe merült sok más nemzeti symbolumokkal együtt. A pákász ilyenkor hiába gyűjtögette a selymes tollakat, nem akadt aki megszeresse. A nemzet aludt, aludt mélyen. Sokáig tartott a tespedés; de egyszer csak a láthatár tisztulni kezdett. Lassankint a hazafiság melegénél uj virágok kezdtek fakadui a nemzeti eszmék bemohosult sírján. Az idegenszerűség sokféle sallangjaival szakítva, kezdte levetkőzniamagyara „rutidegenmezt-éselővettedaliás öltönyét. Ekkor a bársony-kalpag régi dísze, a lengő „kócsag" is újra elfoglalta helyét a „ragyogó nagy gyöngybe szegezve* s ezzel együtt fölkerült ismét a régi to'I kultusz is. mely a dicső bajdaukor daliás leventéinél egyik jellemző nemzeti symbolumként szerepelt. A hazafiság, pengő sarkantyú és tollas kalpag ünnepet ült,. Fáczáu , sastoll, darutollas kalap lett a jelszó, egyik fő ideál; s ezek mellett emlékezetbe került a már már elfeledett szeplőtlen tisztaságú selymes „kócsag" is, ez az igazi nemzeti disz, mely-a régi magyar nemesi háztartás ékességei közül soha nem hiányzott s mind elsőrangú szerepet játszott. Hanem — sajnos — már nagyou ritka lett a finoman lengő drága disztoll. Megemésztette az idők vasfoga, a rágó moly, meg az elfeledtetés átka. A mi még megmaradt, az nagy értéket, képviselt, s tnínt legtöbbuyire családi ereklyei nagyon becsültetett is ós féltett tárgy volt a családoknál. Még pár szálát is arauuyal fizették akkor a „kócsag"-uak, mégis ritkán került.