Nyírvidék, 1891 (12. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-27 / 39. szám

N Y I K V I D Í3 li." Mert én részemről meg nem foghatom, hogy miért tekintik a zongorázni tudást oly sokan a leánymüveltség egyik előfeltételéül még manapság is, a mikor már a Ilausmeister kisasszonyok is oly édelegve merengenek az „esküszöm" hangjain és iszonyú próbára Ítélik sok jobb sorsra érdemes polgártárs hallószervét. Nehogy azonban félreértessem, ki kell jelentenem, hogy ezt csak általánosságban jeleztem: de a kivételek előtt — bár sajnos, épen nincsenek arányban a tanulókkal — én is kész örömmel hajlok meg. Az egyik nyilatkozat írója, kinek felszólalása késztetett engemet e szerény sorok megírására, nem minden epés czélzat nélkül teszi kritika tárgyává azon előtte különösnek tetsző jelenséget, hogy itt, városunkban egy helybeli leánynevelő intézetben „tempó, ütem, trillák, ruhafoldozás, rajzolás, festés, spriccmunka" tanulásának élvezeteivel lesznek gyönyörködtetve a tanítványok, mig ellenben a tulajdonképeni, műveltség elemi feltételeit képező tárgyak elsajátítására — szerinte — kevés suly fektettetik. Eltekintve ettől a konkrét esetre vonatkozó kissé éles kritikától, teljesen tárgyilagosan véve fel a dolgot, önkéntelenül felmerül előttem az a gondolat, hogy tulajdonkép minők legyenek azon kívánalmak, a melyek egy észszerű leáuynevelési rendszer tárgyait képezzék Első és irányadó szempont legyen szerintem az, hogy csak oly dolgok vonasoanak a nő tanulási körébe, a melyeket nemcsak a vizsgák számára a kalkulusért s egy pár czifra kötésű jutalom- könyvért, hanem az éietuek tanult, s a melyek nem fognak rövidesen kiröppenni emlékezetéből. Ez elvből kifolyólag én részemről teljesen elegendőnek tartom p. o. a szám tudományából a négy alapvető uiűveletuek ismertetését és correct elsajátítását s egyáltalán nem tudom felfogni, hogy minő magasabb indok vezérli a tanférfiakat akkor, a midőn a leánygyermekeket tizedes és nem tizedes törtek sablonjaival; láucz, valószínűségi és sok másféle szabály — a melyeknek még mi férfiak sem vesszük soha semminemű hasznát, ha csak ép' e tárgy nem kenyérpályáuk — betanításával kínozzák, holott a mindennapi élet gyönyörű czáfolat arra nézve, hogy mihelyest letörlik magukral az iskola porát, azonnal elfelejtik azokat a rémséges bölcs mondásokat, a melyeket csak a pápaszemes professzor szigora vert beléjők önkénytelenül. Hasonló méretben ókajtanám én a történelem tudományának a tanítását is. Es ezzel uem azt mondtam, hogy az én vágyam az lenne, hogy a leányok, ha esetleg egy Franklinról vagy Washingtonról van szó, e kiváló embereket kis kocsondi egyházfiuak vagy kopócs-apáthi harangozónak képzeljék ; hanem igen is az, hogy — mellőzve a részletekkel való szükségtelen brillirozást — az általános ismeretek mezején legyenek kellően tájékozottak. Pedig sajnos! ennek a kívánalomnak ép' ellenkezője tapasztalható: az ifjú nagysádkák biztos precizitással rebegik el, hogy hány száll gyalogos és lovas katonával; hanyadik hó melyik napján vállalkozott dicső ütközetre valami hatodrangú „erzherzog", hanem azért a legújabb kort átható eszmeáramlatokról leghalványabb sejtelmök sincs, socialismust, conmunismust valami bogárfajnak képzelik, mert . . . uincs benne a tankönyvben. Szóval tartatnak észtornázási gyakorlatok,felette csekély eredménynyel; tudják szórol-szóra a betQt, de hadi lábon állanak az önálló gondolkozással. És a mig ez a kárhozatos rendszer egyrészt az önálló itélőtehetség határozott megölője, addig más részt közvetve bár — a nőnél legnagyobb becscsel biró tulajdonságra t. i. a kedély nemességére is nem fejlesztőleg, hanem fásitólag hat. Pedig voltaképen a nőtől a férfiak nem annyira a tudás meggyőző erejét követelik, mint inkább a sziv jóságára, értelmes ízlésre és finom kedélyre áhitoznak. Sajnos! a modern nevelési rendszer mind e dolgokat csekély jelentőségűnek véli és háztartástan, asztronómia, magasabb mathesis, fizika elméleteivel tölti meg miuden haszon nélkül a fejlődő leányok agyát. Es ez a jelenség idézi elő bennem a gondolatot, hogy taníttassanak leányaink — ha van hajlamuk hozzá — inkább spriccmunkára, festészetre, énekre, ásóval oly foglalkozás nemekre, a melyek bizonyára a iftsztúltabb kedély és izlés fejlesztésének biztos segédeszközei, mintsem hogy az életben soha sem használható hiábavalóságokkal tölttessék be szabad idejök. Mert én előttem fő nevelési princzipium az a régi közmondás: hogy „a tudákos asszony még az ördögöt is kiperorálja." x. y. Ujabb fejlemények a gazdasági szövetkezetek terén. A szövetkezetek ügye nálunk távolról sem fejlődik oly kedvezően, mint Németországou, ahol azok eredetileg támadtak. Sajnos, hogy a hazánkban alakült első ily fajta szövetkezetek többnyire önző, nyerészkedési czőlból hozat tak létre, melyeket egyes üzérek saját czéljukra kizsákmányolván, általa a többit is rossz hirbe hozták. Oe ezen szomorú tapasztalatok mellett örvendetes észleleteket is tehetünk a gazdasági szövetkezetek terén. Ilyennek mondhatjuk azt a mozgalmat, melyet gróf Károlyi Sándor és társai Pest-Pilis-Solt-Kis Kuniuegyében kezdeményeztek és amely immár az ország más részében is hódítást tesz. A gazdasági szövetkezetek ügye egészben véve azonban még igen fejletlen, mert a szövetkezetek száma igen csekely és a tagok száma sem akkora, hogy az ügynek országos elterjedéséről lehetne szólni. Fraucziaországban már egészen másként áll a dolog. Ott a gazdasági szövetkezetek száma több ezerre rúg és a tagok száma meghaladja a fél milliót. Milyen csekély csak aránylag nézve is a mi gazdasági egyesületünk Ugye ehhez viszonyítva! Hát még az uj világban, Északamerikábau, mily csodálatos erőre és hatalomra kaptak a gazdák szövetkeztei! Egy egy státusban 400—500 ily szövetkezet van, sót van állam, amelyben e szövetkezetek száma megközelíti az 1000-ret, úgy, hogy az egész Unió területet véve 10 ezernél is több gazdasági egylet van és a tagok száma — habár ezt megközelítőleg sem állapithatjuk meg — oly nagy, hogy az Egyesült államban most a legnagyobb organizmust képezik, — befolyásukat a képviselő választásokra is kiterjesztik és programijuknak úgy a cougressusban, mint az egyes államok törvényhozásában meg tudták szerezni a többséget. Taláu ez a példa szolgált buzdításul a németeknek, hogy a mult január havában ők is egy nagy egyetemes gazdaszövetkezeti gyűlést hívtak össze, a mely, úgy látFolytatásu (i mellékleten. Nőnevelés. (Utóhang két nyilatkozatra.) E lapok hasábjain a közönség köréből czim alatt két érdekes nyilatkozat jelent meg, a melyek egymással ellentétbe állítva — nem tekintve a személyi jelleget — felette frappans adatul szolgálnak annak beigazolására, hogy a nőnevelés kérdése, írtak légyen bár róla számtalan okos s abszurd dolgokat, ma is, illetve a jelenben oly gordiusi csomó, a melynek összebogozott szálait ki tudja mily hosszú idő múlva fogja megoldani a kutató elme. Legyen szabad tehát nekem is ehhez a nagy kérdőjelhez — a nélkül, hogy a csalliatlanságot csak egy szemernyire is vindikálnám, — gondolataimat ideillesztenem. Vannak az emberi élet folyamán olyan felbukkanó kérdések, — s ezek rendszerint a legérdekesebbek — hogy absolut eldöntésük teljes lehetetlen. Ilyen szerintem a nőnevelés fogalma. Valamint a gazdagság kifejezés is csak egy tágkörü viszonylat, — s én, a ki esetleg egy zsellérei szemben tán joggal érezném magamat ilyenül, egy Crősushoz lépett csak koldus vagyok, -- vagyis annak mérvét biztosan meghatározni az összességgel szemben sohasem lehet: épen úgy a nőnevelés is egy oly probléma, a melynek megoldásakép — túlzás nélkül mondhatom — egy általános, észszerű és czélirányos szabályt kitalálni sohasem lehet. A nevelési irány, a mely egy esetben a legszebb sikert fogja eredményezni, a másik esetben csúfos kudarczot fog végkifejletül feltüntetni. A mi itt hasznos és elfogadható, az ott talán káros és hiábavaló; ennél a czélhoz biztosan vezérel, emennél kárhozatos útirányra terel. Vagyis arra nézvést, hogy miként kell egy nőt nevelni, mondom erre a kérdésre — nézetem szerint — feleletül egy általános kaptafát fellállitani soha sem lehet. Es abból, hogy ez állítás ellenkezőjét oly sokan makacs következetességgel vitatják, következik, illetve ered a gyakorlati életben látható számos rendellenesség. íme itt van például a zongora kérdés lenni vagy nem lennijének oly sokszor elkoptatott vitája. És ide vágólag részemről ki kell jelentenem, hogy én éppen nem osztom azok nézetét, a kik a modern élet túlhajtott realismusát követve, a nőt sohasem a zongora, hanem a konyhaasztal körül óhajtják elfoglalva lenni, sőt ellenkezőleg, bármely irányzatú művészet ápolását — mint kedélyt és lelket nemesitőt — eo ipso a nők hivatásának is tartom; másrészt azonban a legnagyobb mértékben uevetséges előttem az a visszás állapot, hogy manapság majdnem minden szüle — eltekintve a tehetségtől és hajlamtól — okvetlenül szent kötelességének ismeri leányával legalább a „Boczi tarkát" végignyaggatni Ez a rossz megszokás a divat egy fattyuhajtása és semmi más. Minden dolognak e földön csak addig van becse, mig bárminemű irányzatában is a ritkaság jellegét tünteti fel: ha ez megszűnt, elveszité azonnal értékét is. Ila uton útfélen hevernének a mázsa nagyságú gyémántok: ugyan ki adna csak egy fületlen gombot is aKohiuórért ? És ez a képtelennek tetsző hasonlat, — szerintem legalább — nagyon találó a zongorázási betegségre. „A NYÍR VIDÉK TÁRCZÁJA." A gyónás. — Olasz beszély. — — Isten hozta, Signor Anselmo, — mondá Dóra, a belépő elé sietve s kezét megszorítva. — Épen a legjobbkor érkezett ön. Én ugyan sohasem szoktam gyónni: de az olyan öreg házi barátnak, ki gyermek korom óta ismer, egy olyan férfinak, ki csaknem atyám lehetne . . . — Köszönöm szépen ! — Mit? — Hogy hozzátette „csaknem ..." — Egyszóval ön előtt akarom feltárni szivemet. Legyen a gyóntató atyám. — Tréfál ön? — Dehogy, dehogy, egész komolyan mondom. Ez az első kérésem, melyet hosszú idő óta önhöz intézek .. . Nem szabad elutasítania. — Ha ön egyáltalán szükségesnek tartja . . . . — Mindenesetre. De ítéljen ön maga . . . Alig két napja, hogy itt vagyok látogatóba családomnál s az én kedves férjem uram vádaskodásaira csaknem pört akasztanak a nyakamba. — Kedves Dóra — vágott szavába Signor Anselmo — nem vehetnék ezt a dolgot kissé több hidegvérrel ? Például nem ülhetnénk le talán ? — Üljünk le — mondá Dóra. Tehát leültek. De amint látszék, a leülés Dórácska beszélő kedvét egy cseppet se lohasztá le. Mint látni való, a fiatal asszonyka szeretett kissé fecsegni — Ön tehát tudja miről van szó? — Dehogy tudom. — Micsoda? — Ön jobban tudjn, mint én! A kis Baraldi hadnagyról szól az ének; az emberek azt mondják, hogy nekem udvarol; sőt azt állítják, hogy szívesen veszem. Hallott már valaha ily csúf rágalmakat? Baraldit körülbelül egy negyedévvel ezelőtt láttam legelőször Flórenczben Orelli grófnőnél ... az az hogy uem is grófnő ez az Orelli, de mikor mind ugy csúfolják T ... . Aztán szereti hallani . . . Különben nem is tudom, ki nem akar már mai napság nemes származású lenni, mikor a szobaleányom is azt állítja, hogy rokona a Peruzziaknak. ... De visszatérek a dologra; mert hiszen ön is jól tudja, hogy halálos ellensége vagyok miuden kitérésnek, hosszadalmasságnak. . . . Este tehát Orelli grófnőnél voltunk, legfölebb tizen vagy tizenketten. Orelli grófnőnek megint főfájása volt; . . . rendes szokás szerint főfájásról panaszkodik mindig. ... A salont mindössze két karos lámpa világította meg; az egyik vörös, a másik zöld üvegekkel; ugyancsak jól néztünk ki tőle! A haziasszony a zöld üvegü lámpa mellett állott; ugy nézett ki mint egy éretlen czitrom ; nővére Derilleri asszony, a ki a vörös üvegü lámpa mellé jutott, vörösrépához hasonlított. Középütt egy nagynéni ült; bámulni való volt: arczának egyik oldala zöldes, másik pedig rózsaszinfényben ragyogott. Szó ami szó, Orelli Derilleri és asszonyok bizony már érett szépségek, de a diadalok vadászásáról még mindég nem tudtak lemondani. Egész Florencz tudja, hogy Orelliuek viszonya vau. . . . — De Dórácska . . . — Oh, csak egész platouikus. Kérem . . . , egy semmitőszéki tanácsossal! Mar most azt kérdezem én öntől, mit lehetne kezdeni egy semmitőszéki tauácsos sal, még akkor is, ha az, mint az Orellié, minden nyáron a hidegvizgyógymódot használja is Oropábau ? S aztán Derilleri? Az emberek rosszak. Ismeri ön az öreg Itosció tábornokot? Jobb szemére vak, s bal fülére süket. Azt mondják, hogy most az a kedvese. Tudja ön, minek nevezik most a Derillerit Flórenczben ? A rokkantak kórházának, mert Rosció tábornok elődje állítólag Merelli nyugalmazott kapitány volt, ugyanaz, aki Sau-Martinónál az egyik lábát elvesztette. A nagynéniről ugyhiszem, semmi rosszat sem beszélnek. De jót sem. Különben az kellene ínég .... azzal az arczal, azzal a tekintettel! Elől valóságos vasalódeszka, annyi bizonyos. Aztán olyan pedáns, hogyha valamely társaságban hangzatos szólamával nem ő lehet a szóvivő, rögtön elalszik s különben is, ha éber állapotban rászánja magát arra, hogy hallgasson, az egész társaságot idegessé teszi azzal a kedves szokásával, hogy folyvást kezeit dörzsölgeti, mintha szapanos vizzel mosogatná. — De Dórácska, ez csak uem tartozik a dologhoz. — Micsoda? Hogy ez nem tartozik a dologhoz? Ellenkezőleg, nagyon is odatartozik. Tehát röviden szólva, az egyetlen fiatal és csiuos hölgy én voltam a salouban; az urak közül a fentebb emiitett, a semmitőszéki tanácsos ós a tábornok a testvérpár mulattatásáuak szentelték magukat; nem messze állott egy ur, akit, mint mondták, három bukás milliomossá tett; e mellett ült egy képviselő, jobb- vagy baloldali-e, azt nem tudom, de annyi bizonyos, hogy a puskaport nem ó találta fel; aztán egy író, ments meg uram a gonosztól; aztán Baraldi s azután a férjem. Leszámítva Baraldit s engemet . . . csinos társaság, nemde? Aztán látja ön . . . férjem szegény .. . jó ördög, de már attól seuki meg nem foszthatja, hogy maga a megtestesült unalom. Természetesen, hát hiszen nős ember: s ugy látszik, hogy a férjek fő jellemvonása az unatkozás s az uutatás. Ne rázza ön a fejét. Önnek, Signor Ausolmo, ebben a dologban nincseu szava. Lenne ön nős, lenne öu férjnél . . . csak egy hétig . . . csodálatos dolgokat tapasztalua öu! Egy férj a házon kívül a legszeretetreméltóbb, a legszellemdusabb társalgó, a saját otthonában prózai, dörmögő, kiállhatatlan. Mindennel elégedetlen; a legcsekélyebb alkalmat megragadja a korholásra, élvezhetetlen mint a szirup s hosszadalmas, mint a hét szük esztendő. Ruhájánál fogva tartja vissza feleségét, ha az hazulról távozni akar, de persze, ha az asszonyka otthon szeretne maradni, akkor magával hurczolja őt látogatásokat tenni. Csupa ellenkezés, csupa bosszantás és mindig a legalkalmatlanabb időben. Ha aztán a férjem-uram kegyeskedik egyszer valami mulatságba vagy a színházba elkísérni bennünket, két rőf hosszura nyúlik az arcza, mig velünk egyedül van; arcza csak akkor kezd vidámabb kifejezést ölteni, ha a mások nejeit megpillantja. Ránk, nőkre nézve, még az a leg-