Nyírvidék, 1889 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1889-05-05 / 18. szám
Melléklet a „Itfyírvidók" 18-ik számához. A fejlődő Nyíregyháza. Városunk fejlődésének két igen nevezetes dolgában történt előre menő lépás a héten. Egyik a vármegyénél, másik a városnál. Az uj vármegyei székház épitésének a kérdése az egyik, a uagy lovaslaktanya a másik. Hogy milyen fontos mind a kettő, felesleges hozzá a magyarázat, mert a ki csak egy kicsit is érdeklődik vármegyénk és városuuk dolgai iránt, az töviről-hegyire ismeri már ezeket a kérdéseket és fontosságukat. A vármegyei székház léteiülése a vármegyének s székhelyének: Nyiregyháza városának közös flgye és közős érdeke. Nyiregyháza város jelentőségének első rangú tényezője az, hogy székhelye a vármegyének. Boldogulásának, előbbrehaladásána c sok anyagi s még több erkölcsi ereje ered e helyzetéből, melyet megtartani s a bizonytalan jövendőre biztositani áldozatokkal is kötelessége, mert ez áldozatok dúsan jövedelmező befektetések, s csak azok lehetnek ellenzői, kik rövidlátóak, vagy akiket egy még most is létező ellenszenv minden iránt, amiből a vármegyének — hogy ugy mondjuk — csak egy kis szaga is kiérzik, a helyes látásban elvakit. Mert meggondolandó dolog az, hogy mikor a levegő tele van a vármegyei önkormányzat államosításának híreivel, s mikor ezek a szárnyaló hírek már olyan pozitiv alakban lépnek föl, hogy az államosításnak ez a terve már a legközelebbi időkben nyer megvalósulást, mert — e keringő hirek szerint — az őszi restauráció sem tartatnék már meg, hanem valami interreguum-féle következnék, melyet aztán az állami közigazgatás váltana föl: mondjuk, ily körülmények között meggondolandó dolog az, hogy nem kell e megragadnunk minden módot és eszközt, hogy ne engedjük áldozatául esni e rendszerváltozásnak — mely minden valószínűség szerint a vármegyék területének uj rendezésével együtt fog járni — azt a fogalmat, hogy Szabolcs vármegye s azt, hogy Nyiregyháza egy vármegyének székhelye. E veszedelem ellen az első lépés s a leghatalmasabb eszköz, hogy legyen székháza e vármegyének, nyilvánvaló és állandó kifejezője és demonstrálója létezésének. íme a közös érdek, mely a vármegyét és várost e fontos kérdésben összefűzi s közös akcióra hivja föl. Nyiregyháza városának ezenkívül még speciális érdekei is vannak ez ügy kedvező kifejléséhez kapcsolódva, s ezek között a legfontosabb az, hogy a városházául tervezett palota helyiségei fölszabadulnak akkor, ha az uj vármegyei székház megépülésével a vármegye onnan kiköltözlietik Nyiregyháza város képviselőtestületének, az épités költségeihez való hozzájárulása iránt tett ajánlatát lapunk közlése utján is ismerhetik máiolvasóink. Ez ajánlatot a vármegyének a székház építése kérdésében eljáró küldöttsége is elfogadandónak tartja, mert a város már magára vett, s a még ezután következő alkotások által magára vállalandó terhek által annyira igénybe van véve, hogy többet — mint amennyit felajánlott — kivánni tőle nem lehet, annál kevésbbé, mert egy tizedrészét úgyis Nyiregyháza város pjlgárai fogják viselni annak a pótadónak, mely az épités költségeinek fedezése czéljából kivettetni fog. A vármegye közönségének pír nap múlva öszszeülő közgyűlésének lesz a feladata, hogy a kijelölt A „NYlRVID EK" TÁR CZÁJA. Makacs Máté. — Bemutatja: Kóbor. — Keresztúti birtokos, független magánzó, föltótlen egyéni szabadsággal liró, »javakorabeli« férfi és — mi fő, — még — patent. Köztudomásúlag patent anDyit jelent pl. valamely találmányt illetőleg, h>gy szabad dmazott; érdeklődhetik a közönség. Iiyen kelendő árucikk teszem azt egy nőtlen ember, kihez még remények fűzhetők; ki még megszerezhető; tehát — patent. Makacs Máté ismerni vélte önértékét s rátartós is volt. Da nincs oly erőt vár, hova Ámor nyila be ne hatna, ez az ur is azon vette észre, hogy sajog a szive. Hja, bizony, azok a bálok ! olyan könnyen megszédül az ember, azt se tudja, hányadán van! Hanem annyira tudott mégis uralkodni magán, hogy egyetlen tánczra sem kérte fel azt a kis lányt; mert hátha kr.rja remegne, mikor karcsú derekát körül öleli b még ki találná nevetni, őt, Makacs Mátét . . . ! Olyan ninc9. . . 1 Hanem bemutatni bemutatták őt mégis neki, az angyalnak, azaz hogy csak — leánynak. Egy Mikacs Máté csak nem fog ábrándozni, nem pelyhes állu már ő, sőt igen helyes, tömött szakái ékiti arczát. S'.akál a férűnak természettől nyert dísze, éke, és ő erre a pompás szakálra fogadja, hogy őt asszonyféle ugyan nem teszi bolonddá; no hisz' arról egyébiránt szó sincs. Hanem igy bál után az ember nem találja helyét, alapon, mely mint vélemény kerül majd a közgyűlés asztalára, a székház megépítését határozatilag kimondja, s az építéshez szükséges pénzt — pótadó alakjában megszavazza. Nem hiszszük, hogy komolyabb ellenzői támadhassanak itt az ügy megvalósulásának, s hogy — talán a „nem adózunk" elve megbuktassa — mikor már az ut, létesítéséhez egyengetve van — a vármegyei székház megépítését. Arra a föltevésre még csak gondolni sem akarunk, hogy akadhassanak olyanok, akik a vármegyei székház megépítésének kérdéséről ugy vélekedjenek, hogy az nem megyei érdek, hanem csupín Nyiregyháza városának speciális érdeke. Még a nagy lovaslaktanya létesítésének a kérdése az, melylyel — ezúttal röviden — foglalkozni kiváuuuk. Evek hosszú során át szűrődött át és fejlődött ez ügy odáig, hogy a városi képviselet fölhatalmazásából a tanács most már kiírhatja a vállalkozás biztosítására az árlejtést. Az ez ügyben készült különböző küldöttségi jelentésekben, meghozott képviseleti határosatokban s e lap hasábjain is több izben mind el voltak már mondva azok a fontos érdekek, melyek e nagy lovaslaktanya létesítését sürgetik. Nem akarjuk most ismételni azo kat, csak jelezni kívánjuk, lngy ez érdekek — bár sulypontjuk Nyíregyháza városára esik — kiterjednek a vidékre Í3. S hogy hosszú vajúdás után az ügy kifejlése ennyire jutott, ahol most van, valljuk meg. nagy érdeme van abban a honvédelmi miniszternek is, ki fontos katonai érdekeket látván megvalósu'ni abban, hogy Nyiregyháza városának lovasság elhelyezésére kitűnően alkalmas talaján állandó lovaslaktanya létesüljön: figyelmeztetéseivel, sürgetéseivel az ügy előrefejlésének egyik fő mozgatója volt. A néptanítók ügyében. Nemzeti életünk erősbitése s emelése végatt népkulturánkat immár a társadalom és a törvény — ugy látszik — egyiránt karöltve iparkodik fejleszteni. Csak az a nagy kár, ho^y a társadalom nem mindan helyen bir olyan kiváló tekintélyes intelligens emberrel a világiak közül, a ki a nép';ultura fokozaios emelésére használni tulná lelki erejét s munka idejét. Az állam egész erejét jelenleg még — mint tapasztaltuk — a kaszárnyákban kifejteudő kulturára kénytelen fordítani: igy az elemi népiskolák felett csak jóakaratú felügyeletével védnökösködhetik. A mik ediig nemei buzgalommal tétettek a nép kuliura ügyében, azok a tantervek, módszerek s tanítói képesítésekben érték el a fejlettség magasabb fokát. Ezek, minta nevelés és oktatás czélos eszközei el vannak fogadva a haladás eszközéül, de hogy egyik vagy másik tényező mennyire felel meg c-.éljának, arról az eredmény fog taau ságot tenui. Egy bizonyos doloj van még szégyenére haladó korszakunknak, a miről ugy az állam, mint a társadalom megfeledkezni látszik s ez a néptanítók díjazása. Pedig hát a nevelés minden egyéb nagyszerű és c.élos eszközei mellett is, a népnevelés eredménye nem igérkezhetik valami sikerdusnak a roszul való díjazás miatt. A világító torony hasztalan nagyszerű ép'álit, üa abban a tengeren bolyongók végett a világításhoz elegendő anyag nem haizuáltatik. A gép, mely elegendő o'ajat nem kap, hamar elkoptatja magamagát ép hasznavehetetlenné válik. Téves feltevés az, hogy ha a jó tanterv, módzer és tauitói képesség meg van, a népkultúrának elég ran téve; mert még mindig van egy fon'os, nagy hibája s ez az, hogy a néptanítók nem d'jaztatnak érdemük szerint. Az a tanitó, a ki cselédet nem tarthat, s maga kénytelen mind >n hivatalával össze nem egyeztethető házi munkálatokat végezni, mi módon felelhessen meg a társadalom és a törvény követelményeinek? És aztán lelkiismeretes igazság-a az, sárral vagy egyéb hitvány anyaggal sétálni kellene menni, esetleg az ő ablakai felé veszi az utjit, nem mintüa azért, hogy egy vagy más; dehogy 1 ki gondolna arra? Csak azért, hogy talán véletlenül meglátja az ablakban; szép szemei vanuak, meg kell vallani; csakugyan, mintha ott állna a csipkefüggöny mögött. Ohó, kis lány, ne goadold, hogy oly hamar hódolna meg egy Makacs Máté! Büszkén fogok elhaladni otl, ínég fel se nézek ablakodra, ismerem jól a nőket, akkor dobog a szívük legjobban, mikor az ember fel se veszi őket. — Ah Makacs ur mi felénk g'.okott sétálni? — Igazi üde csengésű hang. észre vett. Jó reggolt, kisasszony ! Igen, erre sétálok néha ; volt szerencsém 1 Alászolgája ! Ehem, azt gondolta a kicsike, hogy mindjárt megállok s tán még kezet is csókolok neki. Igaz, csodás vonzerő rejlik hangjában. Valyon egyedül volt-e? Csakhogy ki is gondolna arra, hogy én, Makacs Máté, most mindjárt meghódolok ? No hiszen, sietek 1 . . . mindjárt mosil . . . — Igaz ugyan, hogy illenék egy bálutáni látogatás, ha már bemutattak neki. DE nem sürgős; mindig helyes politika az, ha az ember eg/ kic it várat magára. Hej, c^ak az eszemet adhatnám minden férfiaek! DJ ezek! . . , Ez mindjárt balek mindenik, mihelyt egy asszonyféle ritekiat; hanem én, az egészen más. Büszke, mint bércei sap, nemesen kevély, igy hódításom bixtos. Tudom, nekem is nyakamra hágna a kis lány, ha lehetne; az ám, a lábacskái kicsinyek ugyan, akár a piskóta, eszszem meg; igazán gyönyörű kis teremtés, taláu ma mégis elmegyek az apjához politizálni, csak a/.tán ne volna az öreg otthon legalább. fizetni a színaranyat? Egy alaposan kezelt tanóráért testvérek köít sem sok legalább 50 kr, még is bár csak 10 — 15 krajcár esnék érte mindig. A mi jó, az nem drága. A mi sokat érő, azért csekélységgel fizetni nem a műveltebb világhoz illendő És hogy a népnevééinél áll ez a visszás állapot — az bizonyos. Nincs is elszomorítóbb sorsa a vdágon senkinek sem, mint egy kvalifikált néptanítónak, kit a sors a könyörtelen köznép közé dobott. Testben, lélekben össze kell neki idő előtt törni. Pedig mindenkinek könyü az a munka, a mit szeret, hanem a közötte levő társadalom szívtelenség) által okozott ínség folytán lesz az terhes. A szegény néptanítót még az a különös tragikus helyzet is meglepi s levigyorogja, hogy — miután nem bir fizetni sem az Eötvös alapra, sem az árvaházra, igy e nemes alapítványok jövedelmei — szent czéljaikkal majdnem ellenkezőleg — azo'tnak esnek osztalékul, a kik fizetésképesek, miként ha takarókpánz'ári részvényesek volnának. Hej furcsa biz ez, a szegénység örve alatt a valódi szegények elől kikaparni a könyörületesség tányérjából az irgalm isság lencséjét. . . . Pedig hit a jótékony iutézetek, ha utána látnának egy kicsit e dolognak, kisegíthetnék a valódi szegényt . . . Ugyanis, egyes kö'.ségak jobban díjazhatnák a tanítót, hi az állam vagy a társadalom igazságos kulcsot alapitana a fizetés kivetéséhez. S5t bátraa kimondhatjuk, hogy a felekezeti tanitó aem is mint tauitó, hanem mint egyházi szolga, mint kántor kapja díjazását; mert az ő csekély tandiját mai napig sem pótolták ki a törvény által megszabott 800 frtra. Azután igen sok helyen a leggazdagabb ember is csak annyit fizet, mitit a legszegényebb napszámos. Padig hát azon jótétemények, melyekkel 1848. előtt a földes urak ellátták a tanitót, a birtokfelosztás után, a jobbágyság felszabadulásával a köznép kezeibe vándoroltak, és miért nem lehetne azokból valamit nekik a nevelés ügyénél saját czéljokra viasza bocsájtani ? Az ismétlő iskolákat is felállították, potom dijazái — a legtöbb helyen 10 — 15, uique 30 frt mellett évtnte. Valóban nevetséges dolog ez, midőn az ifjúság tovább fejlesztése érdekében 50 vagy 100 forint tandíj is elkelő lenne. Furcsa volna ha a látszatnak hamisan megfelelő feltevés állíttatnék előtérbe, hogy a kántorság megszenteli a tanítót meg a nevelésügyet s igy kizárja a reális áldozatokat . . . A néptanítók jobb karba helyezendő állapotával nem gondolni snnyi, mint magyar népünk érdekében mit sem tenni, sőt ennél is több, a mennyiben a nép szellemi élete megkárosittatik, mert mindaddig mig a tanítók nyomorral vagy igazságtalansággal fizettetnek, minden elvben felállított jó rendszer mellett sem vár* hatunk eredményes népnevelési s az általános nemzeti haladás üres frázis marad. ÚJDONSÁGOK. A nagykállói főreáliskola sorsa. Megint egy ujabb csapás fenyegeti Nagy-Kálló városát, Szibolcsvármegye egykori székhelyét. Majdnem bizonyo3 és kikerülhetetlen, bogy a nagykállói főreáliskola négy felső osztályát, a vallás- és közoktatásügyi miniszter Nagy-Kállótól elveszi, s minden valószínűség szerint Djbrec-enben helyezi el. Ez ügyuek jobbra vagy balra való eldőlése természetesen első sorban Nagy-Kálló városát érdekli; de épen azért, mert arról van szó, hogy a főreáliskola négy felső osztálya a vármegye területéről el, más vármegyébe szándékoltatik áttétetni, az ügy nem csupán Nagy-KAlló ügye, de a vármegye egész közönségéé, mely bizonyára nem szívesen látja, hogy a nemzeti közművelődésnek oly előkelő intézményétől fosztatik meg, mint amilyen a nagykállói főreáliskola is. A vallás- ós közoktatásügyi miniszter előzékenységét, hogy tervéről a főispán úr utján a vármegye közönségét előre tájékozni kívánta, mindenesetre köszönettel kell tudomásul vennünk, valamint komolyan kell gondolkoznunk amaz eszme fölött is, melyet a főispán úr, hogy Szabolcsvármegye részére a főreáliskolát megmentse, fölvetett, hogy t. i. nem lenne-e lehetséges a ... Ott voltam, igazán az egy kis tündérvil&g. Azonban nem ragtdtam lépen. Jó is volna! Mindjárt az első látogatásra férjet fogni! . . . Hohó, Makacs Máté után járni kell; az nem akad önként hálóba! Mit Í9 akarok csak mondani ? Igen, csodás érzéa az, mikor az ember egy nővel kezet fog! Olyan bársonyos, vagy mi; azt mondják villanyos, d* ez a kifejeréi kevés. Inkább olyan . . . olyan . . . hogy ii fejezzem csak ki magam? Meg van, kellemesen csiklandós, még most is érzem, ha vissza gondolok, homlokomtól lábam hegyéig! Hogy is volt csak? Hadd képzeljem magamat vissza abba a pillanatba! Ejnye, mintha valaki köszönt volna; mintha valami férfi alak suhant volna el mellettem, no, ni, csak n«m vagyok talán szórakozott? Legjobb lesz, ha két hétig nem megyek oda. Addig legalább epedni fog utánam s midón belépek, könnyen elárulja magát majd. Biztos haladás, helyes eljárás; aztán több élvezetet nyújt, ha az ember cseppenkéut Ízleli s nem egyszerre hajtja fel a boldogság kelyhét. Ezt nevezem én az ész szerelmének. Ez az igazi gyönyör. De váljon megbirom-e állani, hogy két hétig ne menjek oda? Hm, mintha magam is vágynám. Púdig még sem tudom, hogy nem e csupán kaczérság az, mit kifejt, hogy velem is szaporítsa az áldozatok számát; csakhogy én belátok az asszonyi kombináczióba, valljuk meg, nem is volna rosz parthie, ha ó engem befonhatna. Hátha megadnám magam ? No még egyszer elmegyek, csak ugy mulatságból, ki tiltja azt a férfinak, hogy ne mulasson, ha arra alkalom nyílik ?
