Nyírvidék, 1888 (9. évfolyam, 1-53. szám)

1888-08-26 / 35. szám

N Y I B V I D É K'«. hullott rőzse szedetett össze, hanem neki mentek a csempészek a fennüló fáknak s azokról tördelték a száraz galyakat. Ha ez kímélettel s vigyázattal történik, a törzs vegetációjának nem leend ártalmára, csakhogy városi erdőnkben ez nem így történt, ott részint botok feldobálása által, részint bosszú rudakra alkalmazott horgok segélyével tördelték le a megkívánt galyakat, s hogy eközben mennyi kárt ejtettek az egészséges ágakban s magán á törzsön is, azzal keveset törődtek. Most már itt az ideje, hogy mindez megváltozzék, a kerülők a fatolvajok üldözésére szigorúan utasitandók, a fajzást vagy egészen el kell tiltani, vagy ha már a szegény embereknek megengedtetett, történjék az meghatározott időszakban, bizonyos napokon, felügyelet mellett. Drákói szigorra] büntetendők a madarak s a madárfészkek pusztítói. Nagyon lehangoló észlelet, hogy városi erdőnkben éneklő madarat látni, vagy hallani mód alig lehet, vásott gyerekek kiszedik fészkeikből a madárfiókokat s a tojásokat, miáltal nem csak elszaporodásukat akadályozzák meg, hanem az ott lakókat is elriasztják, annak persze a férgek nagyon örvendenek s pusztítják a fákat tetszésük szerint. D<Í meg is látszik erdőnk állabán az emberek ama kegyetlensége, mely a madarakat pusztítja s pusztítani engedi, hiszen annyi már közte a féregrágások miatt sinylő törzs, hogy tízszer akkora erdőben is elég volna. A madarak védelméről tehát gondoskodjék az erdő-felügyelőség, mert különben erdőnk a férgek zsákmánya lesz. A tanítók is felkérendők, hogy a hasznos madarak kíméletét nagyon lelkükre kössék a gyermekeknek. Nagyon természetes, hogy a fi ibert puskás fiatal urak iránt se legyenek a kerülők elnézéssel, ha ezen úrfiak az iskolákban nem tanultak semmit a hasznos madarak védelméről, tartson nekik erről egy tanulságos leczkét az erélyes hatóság. A Sóstó felé vezető ut pompás alee-ját sok helyen a pusztulásnak teszik ki az által, hogy az utak javítása czéljából a földet a fák tövétől szedik el. Hogy ez nem helyes eljárás, azt bővebben magyarázni felesleges. A gyökerek nem a levegőből, de a talajból táplálkoznak s ha eltávolítjuk róluk a földet, azok nem táplálhatják többé a fát, az előbbutóbb kivész. Az ut jó karban tartásáért dicséret illeti az erdőfelügyelőséget, de csak akkor, ha a földet olyan helyről hozatja, hol ez által kárt nem teszen, mert az előbb emiitett eljárás által a kár — ha nem is rögtön — nagyobb leend, mint amennyit a cserébe kapott előny megér. Fordítsunk tehát nagyobb gondot városi erdőnkre, hogy balzsamos levegőjét ne csak mi, de az utánunk következő nemzedék is élvezhesse. Mult és jelen. Oh áldott természet! Öledben pihenve elmondhatom most Horácc.tl: „Beatus ille, qui procul negotiis !"; azon kis különbséggel mindazonáltal, hogy nekem sem szántóföldem, sem ökröm ninos, de még lovam sem, s legfölebb kis fiaim alá adok, A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. A Toldi-mondáról. — Gondolatok Toldi olvasása közben. — Hires neves Toldi Miklós, mint a hagyomány nevezi öt, vagy »magister Nicolaus de Toldic, mint maga irta máig is fenmaradt okleveleken (I. Szilády Á. kiadása • Bevezetés* 43. skk), nem azon mondahösök közzé tartozik, kiket a nép eleven képzelődése teremtett s oly tulajdonokkal ruházott fel, melyek szükségesek az általa kitalált csodás cselekvények végrehajtására s kiknek tetteit bizonyos helyhez és időhöz kötvén, annyira valószínükké tudja tenni maga előtt, hogy idővel teljesen elhiszi azt, a mi mese s nem tudja többé megkülönbőz tetni a valót a költöttől. Történeti hősökkel sem lehet őt összehasonlítanunk, kiknek vitéz cselekedetei annyira közcsodáikozás tárgyát képezik, hogy folyton magasabb polczra helyezve, nagyobbítva s mesés szinbe öltöztetve terjednek szájról szájra, nemzedékről nemzedékrp, a nél • kül azonban, hogy a cselekvények migva, veleje elvesztené hitelességét. Toldiról nem vett tudomást a történelem, tetteit nem jegyezte fel évkönyveibe, hiszen nem volt törvényhozó, nem hódított meg országokat, sőt még olyan hivatalokat se viselt, melyek országos fontosságuknál fogva méltók az emlékezetre; de igenis ajkára vette nevét a nép, mely tud lelkesülni a testi erő, férfi is bátorság é« vasakaratért, magáénak nevezte, magáuak követelte őt 8 alakját századokon keresztül megőrzé hagyományaiban. Hogy az időbeli távolodás a megmaradt események hitelességének rovására történik, az ép oly természetes, mint hogy különböző helyeken a cselekvény ideje és színhelye is változást szenved. A nevek azonossága, a túlságos patriotismus, dicsekvés stb. nagyon alkalmasak ily eltérések létrehozására. Toldit B;harvármegye ép ugy magáénak követelte, mint Szabolcs vagy mint Nógrád, sőt ha még annyi Nagyfalu volna is, mind előállana jogosnak tartott igényeivel, anélkül, hogy észrevenné, vagy észrevenni akarná akár a korbeli különbséget, akár a színhely lehetetlenségét. A nép sokat elhisz és el akar htetni, a mi a való sággal ellenkezik, a mi észszerű okokkal ki nem mutatha már nagyon nyüzsögnek, szilaj paripát — fűzfavesszőből. Mondom, tőlem a sors megtagadta mind a földet, m'nd az ökröt s arra kárhoztatott, hogy Justicia szolgálatában keressem meg azt, amit sok másnak a tejjelmézzel dúi Kánaán-föld nyújt. Volt ugyan, h Ívesebben lehetett volna nekem is földem, de hát a volt ra a zsidó sem ad sokat, hanem azt nézi, hogy miként kél a bu;a s milyen árfolyama van az értékpipirnak. Az én földem elkallódott, n9m ugyan — mi.it sok másé — helytelen gazdálkodás folytán, hanem a mathematika azon, bár rideg, de oa'hatlan törvényénél fogva, mely szerint ha valamit több felé, tegyük fel, 7 felé osztunk, az osztalék az egésznek csak heted része leend, mely az egészszel a dolog természeténél fogva a versenyt ki nem állhatja. I^y történt ez a különben sem valami nagy egésznek rám jutott heted részével is; elfuj'a a sors szele markomból egy más marokba, mely azt elő n; ös vagyoni helyzeténél fogva jobban meg tudja őrizni. Tisztelt kiadó és szerkesztő barátaim meg fogják nekem bocsátani eme kis bevezetést a „volt — nincs"ről, amely után a „Nyirvi.dék" C'.imú becses lapjokban a nyírség egyik falujáról azt akarom nagyjából elmond ini, hogy mi volt itt ezelőtt, s mi nincs ma. Ezt a falu*, ahol én jelenleg hűsölök, — amenynyire mir tudni illik a káuikula megengedi — a közigazgatási beosztás a „nagy" községek közé sorozza, levén neki eg. magának egy maga által (rosszul) fizetett egy külön j 'gyzője. Azt mondják, hogy az elmúlt és uj dolgok közt mindig van annyi-amennyi összefüggés, mely ha okszerűségen, szokáson nem is, de tradíción alap-zik. Tehát a reformok, a már nem is gőz, de villám sebességű baladás véletlene meghozta ennek a községnek is a >nagy« nevez tet. A mostani kor szülöttét persze a „risum teneatis"-rn ingirli eme tünemény, azt vélvén, hegy ez elnevezés a „lucus a non lucendo"-tói származik. Ped g e tüneménynek történeti háttere is van, miután ne n régen, még a 40-es években is, nagy, virágzó volt, jólléttől duzzadt ez a község. Nem volt ugyan még a jobbágyság eltörülve s a közteherviselés elve kimondva, de azért a földesurak józan gondolkozása, kitülő érzéke, nagylelkűsége és emelkedett lelkülete az akkori idők körülményeihez és szükségleteihez képest bőségesen tudta ellensúlyozni ama hiányokat, melyekkel a jobbágyi iutézmény, a birtoktalan szolgaság állapota, együtt járt vala. Akkor is volt a falunak jegyzője, még pedig jól dotált, pontosan fizetett j gyzője, ki ha igyekezett — miként élő példák tanúsíthatják - boldogult is. Akkor is voltak adók, melyeket a jobbágy földesurának p'nzben, termeaztményekben és munkában leróni tartozott. Léteztek az úgynevezett földesúri kisebb királyi haszonvételi jogok is, de mindezek korántsem eredményeztek viszásságokat, hanem a földesurak fentebb már kiemelt bölcs körültekintésével és méltányosságával oly állapotokat teremtettek, melyek mellett a földesúr is, a jobbágy is megélt, sem a szolgáltatásra jogosult, sem az arra köteles nem panaszkodhatott, hanem mindkettő virágzott. O.t volt p rsze az ősiségi intézmény, mily a nemesi birtokokra védő szárnyait kiterjesztvén, azok elidegenithHlensége által állandó jólétet biztosított urnák, jobbágynak és honoraciorbelinek egyaránt, amennyiben a birtok elid geuitési tilalom szülte ezen kötött állapot az együtt, egy községben lakókat észrevétlenül egymás támogatására, közös munkálkodásra, érdekeik közös és kölcsönös védelmére ösztönözte a ekkép a közjólét hUalmas emeltyűjévé vált. S mindez nem vezetett ám elszigeteltségre és szűkkeblüségre. Hatalmasan lüktetett ám akkor a közszellem a megyékben, a megyei közgyűlések zöld asztalánál. Az a közszellem, az a csodálatra méltó bölcsesége nemeseinknek ép

un azon korszak azon tényében nyilvánult, mely ezerint átérezvéu és megértvén a halad) kor intő szavát, a haza javára, a közjó érdekében lemondtak s'ázadok gyakorlata által szentesitett előj igáikról. Nem kevésbé szép és emelkedett gondolkodást tanúsítottak a haza védelme körül. Mint természetüknél fogva harczias nép, vitéz ősöknek maradékai, amint körülhordozták a haza veszélyben létét jelző véres kardot, rögtön lóra kap'.ak, fegyvert ragadtak s hősies elszántságukkal és vitézségükkel megalkották a magyar nemzetnek a történet könyvébe aranyhetükkel beirt legszebb korszakát. Ez volt főbb vonásokban a régi kép3 a nyírségi nagy községnek. Hogy néz ki most ? Bizony bajdani fényéből vajmi kevós maradt meg. A rohamos haladás, az ujitás korszelleme, ha nem is semmisített meg, de jobbára megváltoztatott mindent. Merész talán az állítás, de nem egészen indokolatlan, hogy a lefolyt öt évtized hazánkban kisebb mé retekben oly átalaku'ást idézett elő, mint akár Francziaországban az 1789 ik évnek forradalma. A mult idők nagy eseményei eltűntették a jobbágyi in'.ézményt s ezzel együtt az ősi jogok nagy részét; ledön tötték a mmes és a nem nemes közti válaszfalat, eltörü'ték az ősiségét, kimondták a közteherviselés nagy elvét, majd később a nemzetiségek és vallásfelekezetek egyenjogúságát éa az általános védkötelezettséget; szóval szabaddá tettek mindenkit, s ezzel alkalmas talajt teremtettek arra, hogy abban majdan a szabadságnak ikertestvérei: az egyenlőség és testvériség elhintett magvai dúsau gyümölcsözhessenek. Az a kérdés már most, hogy mikben nyilvánul eme nagy reformok hatása ma ? A felelet rá az, hogy egy modern hazát teremtettek s ezzel kapcsolatban szükségképpen modernné kellett átalakulni a többször emiitett ny í i nagy községnek, mint a haza egy parányi részének is. Az igaz, hogy ma a jobbágy a nemes embernek többé nem robotol, de adózik mindkettő a megtere ntett modern közöf hazának s még azon különbség is létezik, hogy most az adók szerfelett magasak, sokfélék s nem is folynak be oly simán és oly könnyen, mint annak előtte. A mod rn államjogászok persze ezen tünetet azzal igyekeznek megmagyarázni, hogy ninc* meg gz adózó polgárokban a kellő kötelesség éi hazafiúi érzület és c^ak a kényszernek, az ek/ekucióuak meg a dob pergésnek engednek. A rosz nyelvek azonban nem indokolatlanul akként vélekednek, hogy a túlcsigázott direkt, indirekt adók és községi pótlékok által gyökerében támadtatván meg az adózási alap és képesség, igen sokan legj >bb akarat mellett sem tudnak ebbeli kötelezettségüknek pontosan megfelelni. A falu jegyzlje sem virágzik ügy, mint az előtt, amennyiben csak hosszadalmas huza-vona után — aminek a vége többire ekzekucióra megy ki — képes amúgy is vékonyra szabott fizetését behajtani. A gabonát többé nem köbölre, hanem méternázsán mérik; ám kérdezd meg a nyíri embertől, melyiket szereti jobban ? A húst Í8 kilogrammra fogták font helyett; ám kérdezd meg a jelzett község lakójától, melyikért fizetett illetve fizet több fogyasztási adót? A vám- és révjog nem létezik ugyan régi alakjában és kiterjedésében, amennyiben megosztott teherként jelentkezvéu, mindenki által fizetend ); azért kérdezd meg a nyíri embertől, váljon nem szívesen beleegyeznék-e abba, hogy a nyírvíz szabályozási és útépítési költségek czimén fhetendő kontribuc ó helyett a régi ható; s mire akad oly költő, ki a mond > megörökítésére vállalkozik, nem tudja, mit csináljon az előtte fekvő nagyszámú, de egymással gyakran homlokegyenest ellenkező adat'al, s szerencse, ha jól meg tudja választani a fölveendő anyagot 8 mély belátással egyeztetni és csoportosítani tudja a cselekvény szálait. Vagy mit mondhatunk Ilosvai Toldi-járói, mely nem terjed tul a verses krónikának nagyon is szűkre szoritott követelményein s naivú', minden alkotó képesség nélkül sorolja elő Toldi életének főbb mozzan itait ? Mikép lehessüuk megelégedve eljárásával, mikor oly dolgokat mesél el, melyeknek hitelességéről meg van győződve s mégis, mig pontosan megállapitj i Toldi születési évét az 1320. esztendőre, később a német-ujhdyi udvarban, 200 évvel u'.óbbi keletű helyen szerepelteti őt? . . . Ép ily kevéssé következetes a jellemzés is, mert pl. a kegyetlenség nem jellemvonása a magyar hősöknek, főleg olyannak, mint Toldi, a ki a viadal előtt > jzivből úristent emlité* s e millett mikor ellenfele megadja magát »Meg se hajla szíva jó Toldi Miklósnak, Himir f-jét vövé a cseh Mikulánik.« Lélektani nngokolás helyett beéri ilyea kitételekkel : .Több dolgai között jó Toldi Miklósnak, Még ifjú voltáról ilyeneket irnak,. aztán beszél temetésről, airrablásró!, Toldi nevetséges szerelmi kala idjáról vegyesen, a nélkül, hogy Toldi jelleméből vagy a helyzetből magyarázná a köztük fennálló összefüjgéat, vagy magukat az egyea caelekvényeket. E'.ek után szól »ő nagy erej ről, vitézségéről.* A prág ú, helyesebben brünni kaland meglehetős részletesen és nagy elevenséggel van megírva. Hanem itt a lantos hőse kedvéért rendkívül kedvezőtlen színben tünteti fel azt a királyt, kit nagy-nak nevez a magyar történelem. Azt mondja ugyanis róla akkor, amikor Lajos király elégtétel végett megjelent Prágában az ott jelenlevő tizenegy király színe előtt, hogy király oly igen m'gijedítt vala, Ijedtében szilái egyet sem tud vila, Sarkát Toldi Miklós u;y nyomódja r«la, Sarkából királyaak az vér el-kifoly vala,« S mikor elő akarja adni jövetele czélját »Th >ldi Miklóz királyt taszigálja v;da,« mig maga botját előrántja — és igy szól hozzájok: >Meghidjétek tü ezt tizenegy királyok, Agyatokban rontom arany koronátok, Uratokat Lajosi ha jól nem szolgáljátok.< Mindenesetre nem közönséges >tableau!< Majd igy folytatja históriáját : • Toldira királynak egyszer lón hiragja.* HÍ megteszi is ezt a király azon férfiúval szemben, ki annyi jó szo'gálatot tett neki, azt nem tehette világos és okvetlenül nagy ok nélkül. Ilosvai megelégszik azzal, hogy »bizonyt nem irhatok, mi volt annak okac s meg se kísérli e lépés magyarázatát. A monda itt is többet ad, mint a költő. Azt mondja ug,anis, hogy »Mátyás király nagyon megharagudott Toldi Miklósra, a miért az néhány vitézét agyonverte, mivel a feleségét (!) rágilmazták s lecsapván őt azért összes méltóságairól s hivatalairól, száműzte őt udvarából, mondván, hogy oda többé a lábát be ne tegye, mert mindjárt feje vétetik.* Ne feledjük azonban, h)gy Ilosvai a tizenhatodik században élt lmtos, ki saját képzeletéből egy sort se merészel irni s amit nem tud bizonyosan, azt elhallgatja. Igy esnek aztán szét az egyes részek, igy lesz hiányos a mű egysége s igy lesz száraz krónikává az, a mivel hivatása szerint a költészet keretébe lehetne tartoznia. Nagy ellentétben áll a compositió Irányaival az események előadásának módja, a forma, mely messze túlhaladja az egykorú édesbús verses históriák verselését. Azért mondja Arany, hogy »Tinódi technikájával, Ilosvai nyelvén meg lehetett volna irni a magyar Niebelungot.* Ilosvai munkája teljesen meg'elel kora mű zlésének, mely megelégedett a tények egyszerű fólemlitésével s nem követelt semmit abbó', a mit művészi c>mpjsiti6aak, jellemfestő kép;saégnek nevezünk. Azokból, amiket hillott s krónikákból is olvasott, bár keveset, mint maga mondja, kiválogatta azokat, amiket elhitt, s leirt ujy, a mini hallotta. Éi ez hiba, unrt a költő nem vehet tollára mindent, a mi szóbeszéd tárgyát képezheti, a mi közönséges, de az aesthetikai érzést kielégíteni nem képes, mert ez által hőse, üinepdt hőse, a köznapiság pirába hull. A.zért e Borok