Nyírvidék, 1887 (8. évfolyam, 1-52. szám)

1887-09-25 / 39. szám

N T í B T I D É It." alatt mintegy harmincz árvaházat állított fel a magyar nők jótékonysága, hogy hány ezer meg ezer gyermeket látott el ruhával, taneszközökkel, el kell ösmernünk azt is, hogy ma a magyar nők társadalmi tényezőt képeznek, olyan tényezőt, amely a társadalom segélyre szoruló szegényeinek nyomorát enyhiti, könyjeit letörli. És mégis az utolsó években, mintha hanyatlás állott volna be ezen a téren. A közöny, megölő betűje minden nemes vállalkozásnak, meglankasztotta a jótékony nőegyletek áldásos munkáját is. Az a nemes buzgalom, melynek forrása az árvák könyjeiből, a szegények nyomorából fakad, kezd mindenfelé lankadni s ennek a pangásnak természetes folyománya az, hogy a nőegyletek adományai már most nem annyira a tagdijakból, gyűjtésekből, mint egyes pénzintézetek, hatóságok adományaiból folynak be. Azelőtt, ha egy-egy uj nőegylet alakult, megye, város lakossága sietett filléreivel hozzájárulni a humánus egyletek felvirágoztatásához. Ma már ez megváltozott ; az egyesek igyekeznek azzal kitűnni, hogy minél távolabb tartják magukat a nemes törekvésű jóté kony női egyletekről, s lassankint kezd az a helytelen felfogás tért foglalni, hogy a nőt, mint olyant tűntetik fel, aki családi kötelességeinek elmulasztása árán, azért gyűlésezik, vesz részt a jótékonyság nemes munkájában, hogy feltűnési viszketegét kielégíthesse, hiúságának tehessen eleget. Moudanuuk sem kell, hogy ennek a vádnak terjesztői első sorban is azok a honboldogitók, a kik a legszájasabbak ott a hol a »közjó« előmozdításáról van szó, de mihelyt ez a közjó, az ő közre működésűket, erszényüket venné igénybe, ott hallgatnak mélyen. Ily körülmények mellett, nem csuda, ha a jótékony női egyletek, a részvétlenség e vádjával szemben mind szűkebbre kénytelenek szabni működésűk körét, s hogy jelenleg már a legtöbb nőegyletben alig akad egy pár új buzgó tag, hogy sok helyütt egyetlen egyén végzi az összes munkákat és a gyűléseken alig van jelen egy két tag. A uőegyesületek napról napra hanyatlanak, s lassan lassan férfiak egyesülete, hatósági közegek, maga az igazságügyi miniszter, s a főváros létesítették a javitó intézeteket; a szegény nők, özvegyek s árvák állami kezelés alatt álló ösztöndijak és alapítványok jótékonyságát keresik, nők munka képesítésére szolgáló tanintézeteket ma már jóformán csak az állam állit fel, egyszóval a nők jótékonyságának munkakörét idegenek karolják fel és félig meddig hatósági ügygyé lett, a mit eddig maga a társadalom s ki váltképen a jótékony nők végeztek el. Pedig a jótékonyság ezen muukája nem illeti meg a hatóságot. Maga a szegényügy, a mely téren az álamnak oly sok teendője van, évtizedek munkáságát fo,.'ja a hatóságoknak igénybe venni. A dologtalan, dolgozni nem akaró szegények ezrei, szerte széjjel kóborolnak szabadon, dologházaink niucsenek, de a helyett az állami, s más hatóságok nyújtják a direkt segélyezést, amely rendszer egyenesen demoralizáló hatású, mert mig egy részt a szemérmes szegények éhen halhatnak, a szemtelen kéregetőnek az előbbi rovására, gondtalan megélhetést biztosit a rendszertelen segélyezés. Rendszertelen, mert rendeletekkel és bürokratikus formák nem férnek össze a jótékonyság eszméjével: azokat a könnyeket a melyeket egyrészt gyámoltalanság, vagy a sorsnak csapásai okoztak, csakis a női sziv melege s a tapintat törölheti le, mely a nőknek tulajdonsága, A statisztika kérlelhetlen számokkal bizonyítja, hogy mennyi ezer és ezer nyomorult teng, hajlék, kenyér nélkül. Koldusa, özvegye, árvája van minden megyének, városnak elég. Ezekeu segíteni, könyjeiket letörölni, a jótékony női egyletnek hivatása. Sok igen" sok teendő vár minden jótékony női egyletre, a melyben ha nem pusztán a tagdijak it fizetik be, hinem egyszersmind minden irányban, kiható tevékenységgel igyekeznek a jótékonyság munkájának C3ak egy kis részét véghez vinni, megfeleltek feladatuknak. Miaden titokban letörölt könny, gyengéden letakart seb, ékesszólóbban szól a jótékony női egyletek működése mellett, ezer czifrán kiállított felhívásnál. Yelencze. Itt vagyunk tehát a tündéri szépségű Velenczében, melyet méltán neveznek a »tenger menyasszonyáénak, s méltó volt Velenczéhez az az ünnep is, a melyet 1177-től kezdve, 710 esztendő óta, minden évben fényesen, több mint fényesen; ragyogó pompával megtartottak egészen Ludovico Marin dogé uralkodásáig. Ez ünnepen, Mária menybemenetele napjáu, a pompás Buciataur hajóról, nagy ünnepélyességek közben, egy arany gjürüt dobott a dogé a tengerbe, évről-évre ismetelvén az eljegyzést. Ez ünnepélyességek azonban a köztársaság megszűnte után többé nem tartattak meg. 1792-ben Yelencze — melybe addig soha ellenség nem tette a lábát — Napoleon által elfoglaltatván, a köztársaság feloszlatott, s 1797-ben melléktartományaival Ausztriához csatoltatott. Velencze a maga nemében egyetlen város a világon, szépsége, magasztossága öukénytelenül, mintegy áhítattal vegyes bámulatot idéz elő a szemlélőben és gondolkozóban. Száznál több oly templom s még sokkal több oly palota díszíti, melyek majd mindenike elég tárgy volna egyegy külön nem c ikk, hanem kötet megírására. Egy város, melynek eredete a 421-ik évig megy fel, mely város már 697-ben, a szigetek egyesülvén, az első dogét választá Paoluccio Anafesto személyében, ki után még 120 dogé uralkodott fényben, hatalomban és gazdagságban. Velencze fénykora 1204-től kezdődik, amikor is a 80 éves Enerico Dandolo 49,900 ember élén másodízben elfoglalta Konstantinápolyt, s ugyanakkor több szigetek urává lett, s e büszke czimet vette fel: »Velencze, Dalmáczia és Horvátország dogeja, ura a római biradalom egy és fél negyedének*. Utóbb több sikeres hadjárata rendkívül kiterjedett keres-k- delme, óriási gazdagsága által régi fényét még emelte. Az egész város műkincsek, műremekek halmaza lett. A kerefkedelem mellett az irodalom é« művészet karöltve haladt; igy termettek nagy írói, mint egy Petrarca; nagy festészei: mint Titián, Tintoretto, Yeronese, a két Pálma, a két Belliui, Salviati, Leonardo de Vinci, Murano Vivarini Bissano, Corpaccio sat.; nagy szobrászai, mint Sansovino, Leopardi, Canova, Emiló Alberghetti, Scarpsgnino, Rizzo és Bernardinó; nagy építészei, mint Batholomeo Don Nicola Pisano, Giorgio Massari, Calendaris, Sante Lonbardo, Doponte stb. Az egész ismert világ kereskedelme kezükben lévén, a régi kor minden remekét össze igyekeztek szedni. Majd minden nagyobb fegyvertény monumentális épületekben, oszlopokban, szobrokban, allegoricus képekben nyert kifejezést náluk; az egész Velencze minden köve, szobra, oszlopa, műremekei, ritkaságai : látható jelvényei folytonos diadalok sorozatának. A Szent-Márk-templom ezer évig készült; ez idő alatt folytonosan halmozták benne össze a legremekebb drágaságokat, aranyat, márváuyt, — drágább márványt mint az arany, — műkincseket, m°lynek értékét meghatározni, kimondani, sem, nemhogy megfizetni lehetne, rtigy szószék tetejéu a felső gömb egy darab achát, melyért már egy millió frankot ígértek, s ez elenyésző csekélység a többi drágaság között. Tekintetbe kell még vennünk, hogy Velencze építése is igen sok akadályba ütközött. Az egész város palotái, hidai czölöpökre vannak építve, s mintegy varázsülés által látszanak a tengerből kiemelkedve lenni. Ott helyben som követ, sem meszet, sem téglát, sem semmiféle építési anyagot nem lehetvén kapni, mindent hajó* kon kellett szállítani, minek ellenben meg volt az az előnye, hogy egyszerre és a kellő helyre lehetett vinui az anyagot nagy mennyilégben. Hogy ezen roppant város mely tulajdonkép 118 szigeten 367 hiddal összekötve, oly tömören van építve, hogy egyetlen utczája sincs, csupán apró sikátorai s vízi utczái, mindenütt 3—4 emeletes palotákkal, magas házakkal, fogalmat nyújthat azon gazdagságról, mivel építői birtak Például a Pesaropalota, mely 31 évig folytonosan épült, építési költségei Folytatás a mellékleten. Ma már odáig jutottunk, hogy a fővárosban, a magyar színművészetnek, három állandó intézete van. S a főváros is már most oly igazi főváros, oly igazi magyar, hogy a nemzeti színház jubileuma, egyszersmind diadal ünnepe is lehet a magyarosodásnak. A kik ötven esztendővel ezelőtt, telve kétséggel, aggodalommal néztek elébe a nemzeti színház jövőjének, azok ma nyugodtak lehetnek felőle, hogy a minden ízében magyar fővárosban, a magyar színészet első intézete biztos alapokon nyugszik. Ma már megszűnt az az idő. a mikor a magyar színészetnek a fővárosban kultur missziót kellet teljesítenie. Azok az idők a nemzeti ujjá alakulás korszaka és az elnyomatás időszaka voltak. De azért ápolni a hazafiúi érzelmeket meg nem árt sőt ez kötelesség is. A pályadijat nyert színművek, a hatást vadászó franczia és más irodalmi termékek mellett, egy-egy hazafias irányú színmű megfér a műsoron. Az igaz, hogy nem sok alkalmas ilyen darabbal rendelkezünk, de ezen is segitve lesz a közel jövőben, Kóczán alapítványa által, a ki tisztán történelmi színművekre tizenkétezer frtnyi alapítványt tett le. Ötven esztendő előtt, a nemzet filléreiből épült a nemzeti színház, s ma már oda sorozhatjuk azon intézményeink közé, a melyekre büszke lehet a magyar nemzet. Művészete vetekedi c más fővárosok hason irányú színházaival. Hogy idáig eljutott az csakugyan oly eredmény, a melynél kűlünbet nem lehetet elérni. Mig más nemzetek már akkor dicsekedhettek olyan kulturával, a milyennel mi most bírunk, addig nekünk ezer akadálylyal kellett megkűzdenünk, hogy féltve őrizett nemzeti tradiczióinkat megvédjük, idegen érdekek, az idegen kultura atyáskodó befolyása ellen. Az az ötven esztendő, a mely a nemzeti ébredés korszakától választ el, telve volt küzdelemmel az idegen kultura inváziója és saját közönyünk megtörése ellen. Eljutottunk odáig, hogy azok a tényezők, a melyek a nemzeti színház megnyitásakor, annak emelkedését gátolták, ma már jobbadán mind elenyésztek. Ma a nemzeti színház félszázados jubileumán egyszersmind a magyarság, magyarosodás és a magyar nemzeti kultura ünnepét üljük. A jótékonyság munkája. A jótékonyság munkáját legalkalmasabban a nők tudják gyakorolni. És ez igen természetes is. Azokat a sebeket, amiket a szenvedőkön maga a társadalom ejtett, a társadalom van hivatva begyógyítani, s gyengéd női kezek jobban értenek hozzá, mint a munkában megkérgesedett férfi kezek. A jótékonyság oltárára áldozni a kenyérkereső férfi köteles s a filléreket összegyűjteni, azokat rendeltetési helyükre juttatni a gyengébb nem hivatása. Már évek óta folyik az a mozgalom, amelynek élén nők állanak, egyleteket alakítva, gyűlésezve és segélyt osztva azoknak, akik arra szorultak. S ha tekintetbe vesszük azokat a szép díszes palotákat, melyeket az ország fővárosában a kisdedóvó egylet, bölcsödé, nőipar és nőképző egyletek, valamint a részben szintén nőkből álló gyermekkórház egylet állíttatott fel, ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy az utóbbi tíz esztendő A „NYIRVIDÉK" TÁRCZÁJA. Az összeesküvők. — Rajz. — Messze, messze, rég letűnt időkbe megyek vissza és kiragadok onnan egy részletet az én gyermekkoromból. Atyám korán elhunyt, anyámra mitsem hagyva, mint becsületes nevét, miből azonban nem igen lehet megélni. A temetés után bizony nagyon m g kellett huznunk magunkat, csak épen, hogy éhen nem haltunk meg. Sokszor támadt kebelemben a vágy. hogy jó anyámon segítsek, de hát még én csak gyermek voltam. Hosszú szenvedés után végre megjelent házunkban a mentő angyal, egy »vén leány* személyében, ki anyámat mindenkép akarta segíteni és dicséretére legyen mondva, meg is segítette. Anyámnak hajdan jó barátnője volt és Flóra néui, ™kkQt Öt neTeztü

k> rögtön a gyászhírre eljött, hogy többé soha se hagyjon el bennünket és vigasztalcnő akart lenni. Ezt kitűnően értette, mert a vigasztaló képesség az ilyen letépetten rózsaszálaknak kiváló tulajdonsága. Flóra néni három évvel volt idősebb, mint anyám, tehát körülbelül 39 éves lehetett. Leszámítva a rizspart, álhajat és hamis fogakat, még igen jól nézett ki. Tehát most négyen voltunk a családban. Anyám, a fent emiitett »Flóra nénit, én és kis nővérem, egy igen okos kis leányka. De volt még a családtagokon kivül egy pár fiatal ember a háznál, akiket ugy fogadtunk koszt-kvártélyra es akik a leghátulsó két szobát birták albérben. Én akkor mintegy tizenkét éves diákgyerek voltam és amint a világ állította, nem mindennapi tehetséggel megáldva; nővérem tiz éves volt és sokkil szebb, de engedelmesebb is volt, mint én. Mindketten kitűnően éreztük magunkat a lakásban és igen nagy előszeretettel üztük a »bujósdit«, mulyhez a tágas lakás igen alkalmas volt. E játékkal azonban hetenkint csak egyszer volt szabad foglalkoznunk és pedig szombaton es

f.e, mivel vasárnapon sokáig alhattunk és iskolába sem kellett mennünk. A bujósdi mindkettőnk által szabálylyá emeltetett és anyánk, valamint Flóra néni sohasem akadályoztak bennünket ezen kedvtelésünkben, mivel szombaton este annyira belemerültek az olvasásba, hogy miattuk ugyan azt tehettük, amit akartunk. Daczára azon szigorú tilalomnak, hogy a bérbeadott szobákba be se lépjünk, a lakás túloldalán levő s egy ifjú könyvelő által lakott szoba, már csak azért is, hogy anyánk szobájától oly távol esett, különösen vonzerőt gyakorolt reánk. Azt tudtuk, hogy az említett könyvelő csak későn jár haza és szobája, sőt még szekrénye ajtaját is mindig nyitva hagyta. Ez utóbbit már rég kiszemeltem magamnak búvó helyül, mert meg voltam győződve, hogy testvérkém ott meg nem talál. A szombat este újra eljött. Én elkezdettem számlálni: »én és te, molnár tehene, stb.« és a dolgot ugy intéztem, hogy először nővéremnek kellett engem keresni. Halkan, lábujjhegyen lopództam az emiitett szobába és daczára a sötétségnek, a szekrényt azonnal megtaláltam. Egy pillanat múlva már benn álltam, körülvéve mindentéle ruhadaraboktól, sétapálczáktól, esernyőktől. Az ajtót lassan behúztam és feszülten várakóztam. A lehető kényelmes helyzetbe téve magamat, elkiáltottam a ilehet* szót, rnúe nővérem megkezdé a keresést. Da ugy látszik, nem is sejté, h)/á rejteztem, mert egészen más felé keresett. Da mi ez? a szoba felé,férfi lépiek közeledtek. Ki lehet ez? Talán csak nem jön a szobaúr épen ma olyan korán haza?! Még alig volt kileucz óra. E perezben két férfi lépett a szobába, kiknek egyikét hangjáról megismertem, a szoba lakója volt. Iszonyú rettegés fogott el. Kezdtem érezni a hőséget, mely minden perezben nagyobbodott és reám, ki meghajolva á'ltam, csaknem elviselhetlen volt. Ki nem mehettem, mert akkor bizonyára megkaptam volna anyámtól a büntetést, tehát a legjobb, amit tehettem, a csendben maradás volt. Véleményem szerint az előttem ismeretlen másik férfiú a pamlagra ült, mire a fel s alá járkáló szobaúr által kéretett fel. A kulcilj u'.ou ktreiztülh itó fénysugárból gyanítottam, hogy gyertyát gyújtottak. Miután a szobaúr is leült, halk társalgást kezdtek, mely azonban mégis elég hangos volt arra, hogy a vért arezomba szöktesse. A kimondhatlan hőség daczára is minden hajszálam ég felé állt, midőn a szavakat tisztán kivehettem. Az idegen kezdte: — Tehát hogyan állapodtatok meg és mikor fogunk összejönni. — Holnap este — volt a válasz. — Először meg kell vizsgálnunk, hogy minden rendben legyen, mert hát mi még sohase fogtunk ilyesmihez. — Tehát először is főnökünknél kisértjük meg? — kérdé újra a másik. — Szegény, miut sajnálom őt. Jobb sorsot érdemelt volna ! — Igen — mondá a könyvelő. — Feltettem magamban, hogy ez évben biztosan meg kell történni és a dolog sikerülni is fog. A házban senki sem tud a dolog felől, csak az irodaszolga van beavatva. — Holnap átadja azon szoba kulcsát, mely a főnök szobája mellett van és mi holnap után reggel, anélkül hogy észrevétetnénk, egész biztosan mehetünk be a főnök szobájába. Ugy éreztem magamat, mintha szivem megszűnt volna dobogni.