Nyírvidék, 1886 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1886-11-28 / 48. szám

N Y f B V I D É K" Ha tehát igy áll a dolog, pedig igy államiért engedik meg a cselédtartók, hogy nő cselédjeik férfi vendéget fogadjanak el éjszakára; ha mindjárt jegyese is annak a leánycselédnek ? Nem gondolják meg, hogy ez által a legrutabb bűnnek — a fedettségnek és becstelénségnek adnak lábat ők magok; holott csak egy szavukba kerülne annak elhárítása! Nem veszik tekintetbe azt, hogy az a nőcseléd, aki a pihenésre s a munkaerő gyűjtésre rendelt éjt szeretkezéssel álmatlanul tölti, másnap képtelen dolgát rendesen végezni. És ez igy megy hónaprólhónapra. Az élelmet, ellátást és bért csak félig szolgálják meg az ily cselédek. Ha pedig bekövetkezik az idő, mert be kell következni, hogy a leánycseléd egyszerre anyának érzi magát: néhány havon át bérét felerészben sem szolgálja meg. Az nem elég, hogy az ily cselédeknek felmondunk. Megfogadja egy másik ház, amelynek a cselédre égetően szüksége van. Igy terjesztjük a bilnt, a feslettséget, és igy károsítjuk egymást A bejáró kedvesekkel való szeretkőzésnek még más árnyoldalai is vannak. Ilyen a többi közt az, hogy az ily cselédnek egész napo:i csak a czifrálkodáson jár az esze, és azon, hogy mit tehessen félre a kedves részére. Majd beáll a rendetlen és telhetetlen szeretkőzésnek a legszomorúbb a leggyalázatosabb eredménye, amit ha sikerül egy ideig titkolnia a család előtt: a családtagjainak fizikumát mérgezheti meg s oly időpontban kénytelen a kórházba menekülni, amikor a cselédtartó úr és aszszony hetekig sem kap cselédet. Vagy ez mind csak semmi, vagy oly állapotok, amelyeken segíteni nem kell?! Ugy látszik, hogy a cselédtartók nem egész komolysággal fogják fel eme bűnös viszonyok fontosságát ; mert különben már rég segítettek volna e nyomoruságos állapotokon. Engedjék meg a szives olvasók, hogy e kérdés fejtegetésénél egy kis kitérést tehessek. Lehetetlen elfojtanom megütközésemet és csudálkozásomat azon, hogy a nőcselédeknek emez erkölcstelen viselkedésükkel szoros kapcsolatban álló tényezőkkel — az iparos ifjúság azon részével, amelyből a konyhák éjjeli férliközönsége kerül ki, szintén nem gondol senki : sem a munka adó iparos mesterek, sem saját önképző egyletük, sem önmagok az iparos ifjak, sem a hatóság. Tehát kihalt volna már az iparos ifjakból minden szenurem és önbecsüles?! A családképzés nemes eszméjének megvalósítását a konyhában mukálják elő? Valóban szomorú kilátások a jövőre! A mesterek minden bizonynyal találhatnának módot arra, hogy szegődvényes legényeik az éjeket otthon az álom karjai közt, nem pedig a konyhai dulcsiniák oldala mellett töltsék. Hiszen ezt az ő érdekük is igy hozza magával. Az önképző egyletek szintén kiterjeszthetnék figyelmüket az oly iparos ifjakra, akik a közbecsültetésre és erkölcsökre nézve legkisebb figyelemmel sincsenek, hanem a legnagyobb eszeveszettséggel conipromittálják magokat és a testületet, amelyhez tartoznak. A hatóságok pedig igen nagy szolgálatot tennének a köz erkölcsiségnek, ha az éjjeli kóborlást szigorúan ellenőriznék s kimondanák szabálvrendeA „NYÍRVIDÉK" TÁRCZÁJA, A téli esték unalmainak elütéséről. (»J jsa doktor, aki mindent tud.« A társas élet feladata és e feladat megoldása a társas körök, műveltségi fokozata szerint, hajdan és most. Az Ítészek, szépészek, culturliölcsészek nézetei e tárgy felöl. Egy élvezetes társas estély N.-Kállón. »A Kintornás Család* alakjainak hű személyesitói. A jubiláris estély. A n.-kállói társas élet, mint a »legnagyobb magyar* eszméinek »szabolcsmegyei« letéteményese*). Igazán furcsán vagyok tárgyammal, amelyről e táreza-czikket akarom irni. Értem a nagy-kállói műkedvelői előadást (1886. nov, 7). Mert ha cstk mulatságos dolgot akaruék mondani ez előadásról, eleg lenne a szereplők értelmes, összevágó, szép játékát, főleg dr. Jósa András alakítását (Diuia Náczi falusi fiskális, a »potya* melléknévvel) tollhegyre venni. Mennyi s milyen »potyafiskust* jellemző hajloDgíssttl mondta: >Csókollak pajtikám ! Képeddel u'szom el . . . már csak nálad maradok ebéden!* . . . Milyen animóval szavalta a lakodalmi népségaek, hogy: »mig a tyukhús-leves, töltött káposzta, liba, kappan, kacsa, pulyka, pirosra pirított tüdő, sült malacz s több lakodalmi nemzeti ételek elkészülnek, a fiatalok játszauak »künn a bárány, benn a farkas*-t... »Mi öregek s arravalók p idig vonu'junk félre egy pár kvaterkára, — dicsérni az Isteut« . . . Vagy elég volna mulatság gyanánt felemüteui azt a jelenését, midőu • Pergő* komáját váltig uaszjlja, hogy válaszsza el a leányát a vőlegényétől. . . . »Perelünk, halálig perelünk pajtás!* S midiin látja, hogy bé'íére hajlik a dolog, nehogy elmaradjon a lakodalomból, mennyi routine-nal mondja; ^Csókollak mindnyájatokat! . . . hiszen én is éppen ezt akartam!* . . . Tehát mondom elegendő volna az ily jeleneteket és a többi jelesül szereplők mondásaiból a hatásos helyeket felemlíteni; de az az élvezetes, annyi szellemi szórakozást nyújtott estély magasabb, általánosabb dolgokra is iráuyitja figyelmemet. Arra, hogy a társaságos élet kellemeiről, nemesebb elveiről s az őszi letileg, hogy például a 11 óra után járó-kelők, kíméletlenül elzáratnak, ha csak nem igazolják kimaradásukat. A bejáró kedvesek előtt tehát, mindenek előtt be kell zárni a konyha- és az utcza-ajtót: hogy megmentsük nem csak a cselédek, hanem házunk becsületét is, gyermekeink erkölcsi érzékét, vagyonunk jelentékeny részét és a köz erkölcsiséget. Ez nem máson, egyedül a cselédtartókon áll. Csak akarniok kell, de együttesen, egyetértőleg: és el lesz érve a czél. Ez volna az egyik lépés a mai nó'cselédség erkölcsének nemesítése felé. A többiről közelebb szóiandok. Néhány szó a férflas jellemről. VII.* Sokan vannak, kiket ösztönük örökös nyugtalansága űz és hajszol mindenre; ez tartja értelmüket s akararatukat is folytonos izgatottságbau s ragadja szüntelelenül más és más tárgygyal való foglalkozásra. Épen ezért az ilyenek semmi iránt sem képesek állandóan érdeklődni; egyetlenegy munka vagy dolog mellett sem birnak addig időzni, mig az egészen be nincs fejezve. Igeu nagy kár, hogy az örökös elégedetlenség és nyugtalanság vihara dühöng lelkükben ! Mert az ilyeneknek rendesen jó tehetségeik vannak s legfőbb hibájuk a-, hogy nem akarják magukat szoktatni nem megtanulni és elsajatitani, ami rájok uézve a legfőbb : hogy foglalkozásuk tárgyai iránt valóságos és kitartó érdeklődést tanúsítsanak és azokat mindig az emberi nem, hazájuk és társadalmuk szükségeihez szóval az emberi kívánalmakhoz kapcsoltaknak tekintsék. De mert nyugtalanok, ezt nem teszik, és ha csak egyszer lennének kitartók valódi férfias komolysággal az iránt, amit bármily nehéz legyen is, megkezdettek: a jól befejezett munka, a helyesen létrehozott mű, a megérdemelt szellemi élvezet és mognyugvás helyett megiut csak gyötrő elégületlenséget támaszt bennük ösztönük viharos nyughatatlausága miatt, csupán azon okból, mert munkájuk ez egyszer befejezéshez jutott s a készen álló mű felett szerte csapongó lelkük megpihenni kénytelen. Milyen a szeszélyes ember ! Gyakrau még az iránt is, amit választott vagy amire elhatározta magát, a legnagyobb hidegséggel viseltetik. Amint változik kedélyhangulata, aszerint kíván más-más foglalkozást, szabályt és elveket. Amit derült jó kedvében helyesel, ugyanazt borús lehangolt kedvetlenségében ócsárolja s elveti. Amit komoly megfontolása alkalmával lényeges és szükségesnek tart, ugyanaz megváltozott szeszélye s könnyelműsége előtt csekély értékű, sőt fölöslegesnek látszik. Ha le tuduák szakítani, ha képesek volnának letépni kedélyükről ezen tántorgó s tévedező állhatatlanságot; ha megóvhatnák magukat annak ítéletük hozatalára és akaratuk tetteire való befolyásától: akkor értelmük bizonyára mindig helyeselné elfogulatlan Ítélet utján hozott határozatukat s nem volna nehéz akaratukhoz szilárdan és tantorithatatlan hűséggel ragaszkodniok. A szeszélyes továbbá uem azért ócsárol valamit, mert elvetendő; hanem azért, mert nincs kedve hozzá. Ha a szeszélyes ember igazi férfiúvá akar lenni, emelkedjék értelmével s akaratával állhatatlan kedélyhangulata fölé; irányozza gondolatait oly tárgyakra, foglalkozzék oly dolgokkal, melyek tántorgó kedélyével ellenkeznek ; s bizonyára gyöngülui és lassankint meg fog szűnni a rossz irányú hatás, melyet az értelem Ítéletére 8 az akarat elhatározására kedélyük mámoros szeszélye gyakorol. Vannak ezeken kivül elpuhult, gyenge emberek is, kik nem képesek tenni semmit olyat, ami nehezükre esik; nem nélkülözhetik azt, ami nekik kellemes ; nem állhatnak el attól, amihez szokva vaunak. Az ilyeneknél csupán az érrékek kielégítése a legfőbb. Nem csod i, ha ezekés téli hosszú esték unalmainak elűzéséről moadjak valamit, kapcsolatban a n.-kallói műkedvelői előadással. Itt elsőben azon kérdést kolleue előtérbe állítani, hogy: mi a társas vagy társadalmi élet feladata, czélja? No, már én nem bánom, akár socialislicó-politikai, akár tisztán emberi, akár jogi, akár kosmologico ratioualis, akár ideális.ikus, akár materialistikus, akár thíologicorationalis, akár tisztán socialistikus vagy tisztáu keresztyéni, akár a jelenleg annyira tetsző culiur-politik.ai szempontból fejtegesse bárki is a kérdést. .. DJ egy felől tisz tában vagyok. A felől t. i., hogy én a saját felfogásom szerint humanistkus, ideálistikus vagy keresztyéni alapon meg ne kisértsem a kérdé°ra való felelet-adást; mert ahhoz, hogy ma valakit, meghalhassanak, tekintély és elismert név kell. Nekem, ideilisticó humanistikus felfogásom szerencsétlenségére, mindkét tulajdon hiányzik, enél kül pedig hitváuy szalma cséplésnek, üres pipolásnak veszik beszédemet; tehát tekintélyek szavaival felelek, legalább próbálok felelui. Egy ik például azt mondja: »Társaság alatt értjük több embernek bizonyos közös Cíél elérése végett tartós egyesüléséi.* »Az embert anyagi jólét utáni vágya, fdjlődési ösztöne, magasabb érdekei más emberekkel való szövetkezésre utalják. Az ember — mondá már Aristoteles — már természettől társadalmi lény. Műveltségét, nyelvét, hatalmit, nemesedését mindannak köszönheti, hogy társaságbau él*. Ily értelemben vannak e tárgy felett: Hu^ó Grrotius, Hőbbe?, Rousseau és sok más halhatatlanok. Természettudósok, theologok, vallásbölcsészek és philosophoV, ez alapfogalmakban miudmiud megegyeznek. A biblia is csak ez értelemben mondja a Grenesis köuyvébeu : »Nem jó az embernek egyedül lenni.* . . . Niucs igazabb semmi, miut az hogy a társas életet igy még ma is csak a legmélyebben érző s legnemesebben goudolkozó emberek fogják fel. Kezdetben, a teremtés reggelén, vs>gy hát mondjuk a történelem előtti időkben, az emberi társas élet efféle magasztosabb reudeltetéséről, mint a fentebbi bölcsészektől vett idizetekben nél a szilárdság minden pillanatban háttérbe szorul ! Ezért ha az ilyen igazi férfiúvá akarja magát képezni, amivé pedig — mert férfiúnak született — lennie kell: igyekezzék mindenben azonos, egyenlő, egyforma lenni s hogy állandóan ilyen maradjon, tegyen gyakran olyat i», ami rá nézve terhes, mondjon le férfiúhoz illő határozottsággal az olyan élvezetekről, melyek komoly foglalkozására — munkássáfára zavarólag hatnak. Mert ugyan nem gyermekies, férfiúhoz méltatlan dolog e az, amit az elpuhult ember még a legnemesebb czél érdekeben is te .ni szokott, hogy midőn annak megvalósítására elhatározza magát, ugyanakkor már jó előre gondol titokban s mellesleg arra is, hogy ahol kényelmetlenséget okozhat valami, ott a helyes iránytól eltérve, majd kivételt is tehessen, kibúvót is találhasson. Vezethet -e az ily eljárás czélhoz ? Bizonyára nem. Az itt elmondottakon kivül nagy mérvben akadályozza az akarat szilárdságát a restség is. Mert hiszen a rest ember irtózik még attól a fáradtságtól is, melylyel emlékezetébe kellene idéznie valamely dolog szilárd végrehajtása s kivitele iránt hozott határozatait s élénkeu lelki szemei elé sorolni az indokokat, melyek ahhoz szikségesek. Ha pedig nehézségekkel kell megküzdenie, ha akadályokat kell legyőzni

3, ha az ügy bonyodalmas és nagyobb erőt vesz igénybe : óh akkor egyszerűen mellőzi az egészet; mert ennél sokkal erősebb s nagyobb nála azon hajlam, mely régóta megrögzött, a restság. Pedig földi életünkben a legtöbb dolog fáradságot igényel. De épen ezért nincs is hajlama a restnek semmihez. Már pedig amihez hajlam nincs, abban sikert és győzelmet aratni vajmi nehéz! Óvakodjunk ezért a restségtől és puhulástól egyaránt; mert ha lelkünket hatalmukba keritik: minden egyes alkalommal nehezen győzhetjük le azokat annyival inkább, minthogy legyőzésükre a gondolatok tisztasága, az indokok határozottsága és az öntudat zavarlalansága szükséges; miket psdig ugy a restség mint az elpuhultság már jó előre épen ellenkezőkké változtatott. Az akarat szilárdságát végül a szenvedélyek is gyakran akadályozzák. Hatalmasan támadnak ezek sokszor a már hozott határozat foganatosítása ellen. Érielmeiuket képzeleiüuket sőt értelmünket is föllázitják ellene. S gyakran oly rohamosan és annyira ellenállhatatlanul lepik meg az akarat erejét, hogy azt mielőtt az ellenállásra felfegyverkezhetett volna, teljesen legyőzik. Csak az maradhat meg ezért mindvégig szilárdan, aki már megelőzőleg is folytonosan felvértezve s készen állott. A szenvedélyekkel való szakadatlan harez legyen ez okból is egész életünk egyik fő foglalkozása. Mert a a szenvedély, mihelyt csak annyi ereje van is, hogy az értelem vezérlete alól magát kiszakíthatja, azonnal romboló hatással van szilárdságunk s állhatatosságunkra. Minél korábban igyekezünk szenvedélyeinket gyöngíteni s minél szigorúbban bánunk el velők: annál gyorsabban fékezketjük meg s igázhatjuk le. Igaz ugyan, hogy daczára az előzetesen alkalmazót*; óvó és ellenszereknek, sokszor m

5g a bölcs férfiút is elragadja szenvedélye; de azért akaratát s megedzett szilá.dságát elveszteni nem fogja. Kelletlenül veszi ugyan, hogy ez vele is megtör téut; de ismét megújítja állaudó határozatát s nem nyugszik előbb, mig szenvedélye fölött győzelmet nem aratott. Nagyon fontos dolog ezért, hogy akaratunknak ilyen szilárdsága legyen. Mert ahol szilárdság nincs, ott kellő erő sincs. Szilárdságunkban nyilvánul emberiségünk legfönségesebbike az önállóság, A kinek határozott akarati nincs, az som maga magát nem becsülheti, sem mások becsülésére igényt nem tarthat. Az ilyen sohasem lesz képes valami nevezetes dolgot létre hozni s vállalatainak meghiúsulását is legtöbb esetben egyedül önhatározatlanságának köszönti ti. De ugyan ki viselkedhetnék ilyen iránt bizalommal? Ki előtt lehetne még tekintélye? Hiszen a körülmények csak mint labdával játszanak vele s épen ezért sohasem képes meghatározni, hogy tulajdonképen mit fog vagy akar tenni a legközelebbi pillanatban. Összes Folytatás a, mellékleten. jeleztük, sejtelme sem vala az embernek. Hogy is lett volna, mikor Heckel nézete szerint nem szerint is csak kétfélék valtak: gyapjas vagy göndör-hajuak s a szörhajuak vagy egyenes hajúak. De ha olyan messze nem megyünk is, még az ezredév előtt élt magyarok társas élete is volt-e valódi értelemben társadalmi élet?! . . . Bizonyára nem vo't az. De ha Radvánszky Bála bárónak a XVI. és XVII. századról és abban a főúri társas életről s Demkó Kálmán doktornak a polgári életről irt rajzaikat figyelembe veszszük és más művelődés történelmi szakműveket, bizony Dyomára sem találunk ott a modern társas életnek. Még az a legszebb 8 legszelídebb módja volt a társalkodásnak, midőn kiérdemült harczfiak össze jöttek és egy-két kancsó bor mellett az ősi házban, a kandalló pattogó tüzénél, a fiak és unokák előtt vitézi tetteiket beszélték el; vagy midőn Toldy szerint a főúri lakomáknál uemz ti ünnepélyek alkalmával, vagy a táborban, sőt (nyilván színházak és cassioók nem léte mi att) a csárdákban, a régi dalnokok vagy hegedősök a nemzet vezéreinek és hőseinek bajnoki tetteit énekelték; hegadüszóban szép mesét regélve. A társaságnak is, mely az ilyeneket meghallgatta, becsületére vált ízlésének ; a szellemiek után való vágyakozásának adta a dalnokok pártfogása által tanújelét. DJ az ilyen összejövetelek s mulatságok inkább csak kivételek voltak. Mert a legtöbb esetben még a mulatság is evés-ivásból, magyarán szólva : korhelykedésből állott (s állana sok helyt tán még ma is, ha a vinkó olyan mostoha termést nem hozott volna). Összejöttek egarászat vagy más örv alatt két-három vármegyéből a »nemes« barátok és atyafiak, s ettek ittak, dáridóztak, dúhaj codtak s hogy az idő kissé mégis könynyebben múljék, filkóztak ; aztán elv&gdaltatták egymás lovának a farkát, kiszedették szekerüknek a kerekét stb. stb. Igy mulattak hajdan a dicső magyarok ! Node vigasztalhatja netalán sártődött nemzeti büszkeségünket az a tudat, hogy igy mulatott ám hajdau még a nimet is, csakhogy talán mióta a világ fennáll, mindig sör mellett. Neki akár ne is honosította volna meg Nóé apink a szőlővenyigét!.. Annyi igaz, hogy mindezen művelődés-