Nyírvidék, 1883 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1883-03-11 / 10. szám

NYÍBVXDÉ It.“ bánnak, nevelik; tehát nem vonják el az ipariskola látogathatásától, sőt otthon is engednek nekik idő a hasznos olvasmányokkal való foglalkozáshoz, amit családjuk többi tagjaira nézve is csak hasznos és épületes dolog lehet. Fölemlité továbbá azon ve­szélyt, amelyet a társadalmi rend és vagyonbizton­ság ellen a tanulatlan és műveletlen, tehát dologtalan kontár iparosok zúdítanak. Az ilyen iparosok­ból kerülnek aztán ki a szocziálisták és nihilisták. Csak ezek szaporodását akadályozzák meg tehát az ipariskolák felállításával és támogatásával. A legszivélyesebben figyelmeztette az iparosságot, hogy ne azt nézzék: mennyi haszon és előny kínálkozik nekik, mert őkbizony már ez intézményből vajmi kevés egyenes hasznot meríthetnek; hanem tekintsék saját gyermekeik, unokáik s az utánuk következő társa­dalom boldogságát, jólétét és művelődését. Itt csak arról lehet szó, hogy mit alkotunk a jövő nemze­déknek! Serkentette végül az iparosságot, hogy azon legyenek, mikép tanonczaik az iparban minél helyesebb és hasznosabb haladást mutathassanak fel. E czélból ajánlotta, hogy rendezzenek éven- kint ipartanonczi munkakiállitást oly megszorítás­sal, hogy a nem társult iparosok tanonczai e ver­senyből zárassanak ki. Ez utón is sok, még most nem társult iparost lehet megnyerni a közös ér­deknek, a kis ipar fejlesztésének és felvirágozta­tásának. Mávczius 15. 1883. Ami a testnek a lélek, embernek a levegő, virág­nak a harmatcsepp : a nemzetnek az a szabadság. Ya- lamint a test lélek, — ember levegő, — virág harmat- csep nélkül: úgy a nemzet szabadság nélkül nem élhet . . ! A szabadság a népek legféltettebb kincse. Amely nemzet ezt megszerezni, vagy megbecsülni képtelen: méltó a legsúlyosabb rabiga viselésére . . ! A szabadság mindenható ereje nagy, merész tettek kivitelére lelkesíti az őt becsülni, szeretni tudó nemze­tet. A szabadságért való küzdelem legszebb erény. A szabadság olyan virág, mely a houíi kebelén fakad, üd­vözli a béke olajágát, a karcztér vérrel locsolt terén dú­san tenyész; de égi pompával díszíti az érte elhalt hősök sírormait is . . ! A szabadság varázsütésétől porba hullanak a szolga­ság lánczai, felpattannak az igaz ügyért méltatlan szen­vedők penészes börtöneinek zárai; az emberi erőszak ál­tal élőhalottakká kárhoztattak kijének fogságaikból, szól­nak apostoli ihletséggel, tesznek sokszorosított erővel, hangjok és tették bámulatra ragadja a nép millióit, me­lyek vételkedve sietnek a szabadság zászlói alá! Aki a történelmi eseményeket figyelemmel vizsgálja, meggyőződhetik, hogy miuden nemzet egy ideigfölfelé halad, győzelmes hadai diadallal jöuek meg a csatatérről, a leigá- zott népek letiport szabadsága felett terjesztik birodalmu­kat és rettegett hatalmukat; de midőn erejök megtörhet- lennek látszik, midőn a fény magaslatára emelkedtek : be­áll a nemzeti sülyedés. Mint léghajó, mely villámgyorsau látszik elhagyni a földet, büszkén emelkedik a nap felé; de a legkisebb sérülésre alábull: úgy a nemzetek, midőn nagy­ságok netovábbját elérik, sülyednek, hogy bukásuk annál nagyszerűbb legyen. Hová tűntek a hajdon kor mesés nagyságú birodal­mai ? Hová tűnt a nagy hun-birodalom ? Mivé lett Róma és mások, melyek öröklétet Ígértek maguknak ? Onterkök alatt törtek darabokra, meghasonlás, törvénytiszteleuség — Eleget tud — szakított félbe — oh én ismerlek mindnyájatokat . . . összeesküdtetek Júliával, hogy sem- mirekellőségemet megbüntessétek ! Mintha nem eléggé meg volnék büntetve azon tudat által, hogy őt a szeretet­reméltó fölséges lényt annyira kínoztam, annyira sér­tettem . . . ! Nem válaszoltam. Némán haladtunk egymás mellett. Edith oly nyugtalansággal fogadott bennünket, me­lyet nem lehet leirni. Jó idő telt el, mig a csend meg­töretett. Rudolf pillantásai nyugtalanul tévedeztek a szobá­ban, mintha ott kellett volna az elveszettet megtalálnia. — Rudolf! mondá végre Edith szomorúan és szemrehányólag . . . És az athletai termetű férfi lábaihoz borult s sirt, mint egy lázbeteg gyermek. — Mindent mindent megvallok — mondá a leg­nagyobb kétségbeesés hangján — csak oszlassátok el e bizonytalanság kínjait. Tudod, hogy nélküle a lognyomo- rubb lény vagyok. Oh add vissza Júliámat — szeretett imádott Júliámat! Vagy add a halált! Meg valék rendítve. Ez volt ama férfi, aki csak azért vette el a »vörös boszorkányt«, hogy nővérét an­nál könnyebben elcsábíthassa? Ez volt azon nő, akinek kedvéért egy ártatlan nőszivet akart porba taposni ? Most előtte térdelt . . . Nemtelen kívánalmának czélja külső­leg el volt érve, de mily egész,más volt aunak most tartalma! Tőle, kinek lekötelező pompája őt egykor el- vakitá, kérte most vissza azon kincset, amelynek segé­lyével őt akará meghódítani. Mi hátráltatta abban, hogy most a helyzet előnyeit felhasználhassa? Nem volt-e Edith oly szép, mint annakelőtte? Ellenkezőleg, a szelle­mi nyugtalanság még szebbé tette őt . . . S Rudolf most ez elbájoló tündérnek szemeibe tekintett a nélkül, hogy elveszett Júliája iránti fájdalmánál egyebet érzett volna! tépte szét őket, a szabadsággal való visszaélés sirjokat ásta meg, emléköket csak a történelem őrzi hiven. Talán egyetlen nemzet múltja sincs oly változatos, mint éppen a magyar nemzeté. A szent földet, melyet őseink annyi küzdelemmel foglaltak el, hányszor bitorolta győző kiilellenség? Hány­szor pusztított a meghasonlás a beteg haza hűtlen fiai kö­zött, kik nem retegtek szentségtelen kezekkel egymás keb­lébe mártani azou gyilkoló eszközt, melylyel a nemzetet lett volna kötelességük elleneitől megmenteni ? ! Most Ba- tu zúg felénk xerxesi hadával, melyet Leonidási vitézség sem képes feltartóztatatni a magyar Thermopyle bérczei között. Útját vérár és a felgyújtott városok, falvak láng­tengere jelöli. A Sajónál megsemmisíti haderőnket, óriás temetőt csinál a kies hazából, melyen az enyészet sötét képe box’ong. Majd Szolimán hordozza félholdját diadallal hazánkban. A mohácsi catastropha 145 évi szolgaság tel­jes nyomorával végződött . . . !! Hálátlanok volnánk nagy őseink dicső emléke iránt, ha meg nem emlékeznénk Lajos, Mátyás stb. királyaink­ról, kik a Dobókkal és Zrínyiekkel nemünk hősiességét a világ előtt bebizonyították, a nemzetet nagyság magasla­tára emelek. A balsors annyi súlyos csapása, a jólét annyi bol­dogító gyönyöre között tűnt fel 1848 márczius 15-ödike, a magyarnemzet egén, a szabadság vezérlő csillaga, mely Kosnth Lajost, mint Árpád utódainak megváltóját a zsar­nokság alói, üdvözlő ...!!! Kosuth a világtörténelem páratlan varázsu szónoká­nak lelkes beszéde, Petőfi »Talpra magyarja« ! csata rendbe állitá a nemzetet szabadságának kivivására, mely hez hasonló hősiességet Spárta sem mutathat fel. Az ifjú, ki csak most hagyta gyermekéveit, harcz- ban kezdő karját erőben edzeni; kit eddig édes anyai bédelem óvott minden veszélytől, most bátran néz szemé­be a halálnak; mert inkább kész vérét ontani, melyből üdv fakad hazájának; inkább kész ifjúságában meghalni a honáérti küzdelemben, mint késő vénségig az iga súlyos terhét viselni. A férfi, az élemedett korú elhagyta övéit, el tűzhelyét s éltét adá a nemzet szabadságáért. . Kétségbeesett vitézséggel, hősi elszáuással küzdöttek csapataink a túlnyomó erő ellen; rette nthetlenek, győz- hetlenek valónak, mert Hadúr szelleme lelkesítő őket. A vér patakká nőtt, a hulla sánczczá magaslott,a halállal küz­dők végsohaját, győzőink örömrivalgása nyomta el. És annyi élet, annyi küzdelem, a szent ügy biztos reménye, mind elvesztek Világosnál! Elbukott a hős nemzet, hogy a zsarnokság boszu- ját nagyjaink vérének kiontásával hütse. Porba hulltak a nemes fők, a bakók gyilkos bárdja mészárolta őket. Megteltek a börtönök, ami százszor roszabb volt a ha­lálnál, vagy hontalanná lettek, akik a haza szabadsá­gáért annyit küzdöttek. A seb, melyet a világosi catasropha ejtett nem­zetem szivén, fájó de a Kossuth vívmányainak gyógyitó ereje lassankint behegeszté azt. Sípos Lajos. A községi takarékpénztárakról. III. Igenis, a nemzet legjelesebb fiainak a megyék köz­gyűlési termeiben kell érvényesíteniük reformeszméiket. Ha a vármegyék a göröngyhöz kötött szegény föld- mivelő nép felszabadítására megtettek minden lehetőt, akkor a nemzet jövőjét szivén hordozó megyékre uem lehet közönyös, hogy a felszabadított nép-e oktroyált ál­lami és községi terhek elviselheté-Are, és az egyéui jó lét fokozatos előhaladására miféle humánus intézmények volnának gyakorlatilag életbeléptethetők. A »paraszt nyúzás« kritériuma talán épen napjainkra alkalmazható legillőbben, mivel annyi a panasz minden felól, hogv föld­művelő osztályunk a pénzemberek kezébe került. Ki sza­badítsa ki őket a nemzet vyperáitól? Ki adjon tőkét annak, kinek földje, háza és szőllője másnak tulajdoná­ba kerül ? Olyannak, akinek sem traditionális neve, ősi származása, sem jelleme vagy munka érdeme őt a bir­Pajdalom 1 e fellépés nem vezetett említésre méltó eredményre. Rudolf beszélt; Editb perczről-perczre változtató színét, a báró ajkait harapdálta; de senki sem tudá, mihez kell fogni. Utolsó reményében megcsa- latva, szomorúan távozott Rudolf. Eszes és ép oly nagy­lelkű sógorának minden vigasztalása hasztalan volt. Hasztalan volt Edithnek minden Ígérete, hogy neki szi­véből megbocsát és mindent elfeled. Ö mindezt visszautasító. * * * * Már az ősz is beállott a nélkül, hogy a dolgok állása valamit változott volna. A hirlapokbani tudako­zódás -. valamint Edith szorgos kutatásai eredménytelenek maradtak. Cornelius tanár ur szeptember 28-át. tüzé ki a tudományos »légyott« napjául 27-én este indultam út­nak. Előbb azonban mégegyszer fölkerestem bar-átomat, aki nyílt bélyegét viselé szenvedéseinek. Munkánál talál­tam, de miként dolgozott ő! Orömtelenül és gépiesen gyüjté össze anyagát orömtelenül és gépiesen rendezett és kritizált. Munkát teremteni most neki lebetlen volt; még saját fájdalma ecseteléséhez is hiányzott neki a szellemi szabadság. Ezelőtt oly életerős és kicsapongó ifjúkori bará­tom sorsa egész utazásom alatt elfoglalt. A halvány, lesoványodott arcz, mely oly szomorúan mondott, »Isten hozzádot« még álmaimban is előttem állott. Másnap reggel későn és megtehetős rósz hangulatban ébredtem. A találkozásig még jó négy órai időm volt hátra s ez­ért elhatározám a város kert felé egy sétát tenni. Nem tudom, mi űzte gondolatimat épen ez irányba. Amint egy mellékutczáu befordultam, tőlem mint­egy harmincz lépésre egy női alakot vettem észre, aki ruganyos léptekkel haladt előttem. Homályos sejtelem szállt meg s mégsem sejtém azt, amit pár perez alatt biztosan tudtam. Egy utczából tok tulajdonba vételére föl nem jogosítja, csupán azért, mert néhány száz forint hitel által oly magasra csigázta a kamatok kamatjait, hogy árverés utján törvényszabta módon magához ragadhatta, de a mit ö aztán sem meg­munkálni, sem megtartani szintén nem képes, hanem parlagon hagy a közgazdaság rovására. Egyedül a községek ismerhetik leginkább a bajt, mely hazánk egét beborítja. Ha az egyik ház égni kezd, mint a láva elömlik az egész falun, s tüzteugerbe borítja azt. Ha az egyik községben a féktelen pénzvágy lábra kap, elárasztja az egész környéket, a környék, a megyét a megye az országot. Képesek-e hitelintézeteink az anya­gi zaklatásoknak kitett közbirtokosoknak a kellő védel­met nyújtani ? Ezt azok képesek a legjobban megítél­ni, akiknek vezérletére a községek bízattak, akik is­merik az egyes családok rendszerét, akik a gazdaság fény és árnyoldalait az egész községgel való érintkezé­sük alatt kiismerték, akik még azt is tudják, mennyit költhet ez vagy az, mennyit fektetett be egyik vagy má­sik, mennyi anyagi hasznot nyújt ezen vagy azon beru­házás, a kik egyedüli vezetői a népnek, s midőn őket a falu első emberévé megválaszttották, nyerték bennük egy­részt a kormány rendeletéinek szigorú végrehajtóit, más­részt azou factorokat, akiknek kezébe fektetett le egye­dül községeink szellemi és anyagi felvirágzása: ők a községi és körjegyzők! Szerény véleményem szerint a falú jegyzője hatáskörében s állásának politikai fontossá­gában nagy jelentőséggel bir mai nap, sőt közmivelődési elmaradottságunkban a legsajátosabb feladatokra is kell vállalkoznia, e mellett minthogy mindig tisztelettel és szeretettel környékezi őt a nép, ő a zilált anyagi viszo­nyok rendezése és az anyagi jólét előmozdításában leg­több bizalommal ruházható föl. Mikor az ország és a vármegyék tisztában vannak azzal, hogy az administrá- tió vezetése a falu jegyzője nélkül lehetetlen, akkor be kell látnunk, hogy kell valakinek lenni községeinkben, aki a lakosság anyagi vállalkozásaira, a közbirtokosok pénzügyi viszonyaira hathatós tanácscsal és tényleges befolyással láttassák el. Valamint a közadminisztrátió és a teherviselés rendezésében a jegyzők számottevő erköl­csi tekintélyekként szerepelnek, valamint a községi auto­nómiában a jegyzők kezében összpontosul minden hata­lom, akár maradjon fentartva a személyes választás sze­rint alakult községi képviselet, akár államosittassék a községi rendszer a kinevezés elve szerint: nem tagadha­tó el semmi szín alatt a jegyzők azon jótékony befolyá­sa, melyet az alakulandó községi takarékpénztárakban tényleg gyakorolhatnának. Legyen meg minden községnek, falunak, helység­nek, mezővárosnak a maga községi takarékpénztára ; mert osak akkor érhetjük el az önnálló községszerkeze­tet, hogy ha azt bizalommal a tőke kezelés iránt és önnálló hitelképességgel ruházzuk föl a helyi közbirtoko­sok részéről, ugyszinte viszonylagosan a környékbeli községi takarékpénztárak, azok leendő megyei felügye­lősége, a magánintézetek és a bel- és külföldi országos bankokkal szemben. A lakosság a legtöbb helyen nyú- zásnak van kitéve, jogoltalmat a községi elöljáróságok nem nyújthatunk azoknak, akiknek vagyonát akár az előre lefoglalt termés hátráltató elárusitása, akár a nagy­részt tagositatlan birtok, vagy az iustruálásból keletke­zett tartozások fedezetére privát személyek, vagy a tör­vény látszólagos keretében mozgó magántársulatok által adott kölcsönök óriási kamatai emésztik föl. Ha a köz­ségi jólétbeu fogyatkozást tapasztalunk ; vagy ha átalá- ban a szorult gazdasági állapotok miatt, az egész köz­ségre, e szerint az egyéni jólétre és magára a község vagyonára, valamint az ott létező intézményekre vonat­kozólag kár vagy hátrány háramolnék : ez esetben a község áltil köteless'-gszerüen előmozdítandó közczél nem lehet egyéb, mint anyagi gyámolitás, amit azzal el uem ér, ba a község a megyei pénztárak, árvaszékek, kis vagy nagybirtokosok földhitelintézete, országos vagy nemzeti baokfiókok, vagy más néven nevezett takarék- pénztárak vagy pénzintézetekből vesz föl kölcsönt, vagy plane azon lameutábilis állapotra szorul, hogy nőegy­letek tánczvigalmai, szerencse játékok és lotteriai nyere­mények, vagy másoldalú gyűjtések által segélyeztessenek a károsultak; hanem inkább a saját körében, saját auto­(Folytutása a mellékleten.) egy kocsi robogott elő. A nő visszahökkent, fejét meg­fordító s én megismerem . . . Júliát. Egy pillanatig haboztam, de csak egy pillanatig; már a másik pillanatban szemközt állottam vele. Mint egy kisértetre bámult rám. Ajkai mozgottak, mintha egy esküformát akarna mondani. Azután sötét pir boritá el arczát; de szólani nem birt. — Végre megtaláltuk ! — mondám reszkető hang­gal. — Oh ! ha sejtené, mennyi fájdalmat szerzett ne­künk! — Igazán ? — kérdé keserűen — no de el fog az is múlni, miként elmúlt az én bánatom is. Becsületétől követelem, hogy el ne áruljon. Csak arra kényszerítene, hogy tartózkodási helyemet újólag megváltoztassam. Julia mit beszél? Komolyan gondolja, hogy ismét csak úgy tova bocsátom. Nem ! En igen jól tudom, mivel tartozom szerencsétlen barátomnak. Alig bírtam rávenni, hogy legalább meghalgasson. Többizben igyekezett tőlem szabadulni; de oly beusőség- gel szoritám kezét, ami más alkalommal impertinens lett volna. Végre magunkra vontuk a közfigyelmet; minek kö­vetkeztében nagy nehezen beleegyezett, hogy elkísérjem. Most minden ékesszólási tehetségemet felhasználtam. Elmondám neki, mennyire megbánta Rudolf ama frivolitá- sát; hogy mily nélkülözhetleuué lön már neki, s hogy nél­küle mennyire sorvad el naponként szembetűnőbben. Egy szóval sem szakított félbe. Midőn végeztem, fáj­dalmas mosolylyal rázta fejét: — Hasztalan minden! Ön igen csalódik az a féle változásokban. Lehet, hogy érez némi megbánást; de az nem oltja még ki az iszonyú igazságot, amely mintegy vétkes büntette éjjel nappal kínoz. Ki tudja, hogy nem azért kiván-e oly nagyon vissza, hogy általam titkos czél- Jáboz annál könnyebben közeledhessék. Bizonyára fájdal­mas egy oly eszközt elveszíteni, amely által a czél eléren- dŐ lett volna. (Vége következik.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom