Nyírvidék, 1881 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1881-04-07 / 14. szám

„N Y f B T i D É K."

f

Bállal összekötött jelmezes közvacsora.

Azt kérdik, hogy sikerülte? Ha a bál sikerültéhez egy uagy tömeg, lábtaposások és oldallökések okvetlen szükségesek, úgy nem sikerült, mert ezek hiányoztak ; ha azonbaü elegendő egy kicsi, de destiuguált társaság és pezsgő jókedv, úgy igenis, bátran mondhatom, hogy az országos segélyző-nŐegylet jelmezes közvacsorája kitünően sikerült. Jótékonyczélu tánczvigalom volt. A tisztajövedelem a háborúban megsebzett katonák ápolására és gyógyíttatására lesz fordítva, de hogy nagy-e a jövedelem, azt bizony eddigelé uem tudom, meg nem mondhatom, s úgy hiszem ebbeli tudatlanságomat nem fogják hibául felróni, hisz daczára aunak, hogy a nyomorékok kedvéért tánczo- lunk, s az éhezők felsegélyézése czéljából lakmározunk, mindig utolsó kérdése mindenkinek: »Jut-e valami a szegényeknek?« — Kik voltak a bálban, hogy volt a terem díszítve, hogy nézett ki Hortensia, minő ruhája volt Emíliának, kit tánczoltatott Sándor, ki udvarolt Cecíliának ? — ezek azon apró és mindamellett nagy fontosságú kérdések, miket egy elmúlt bál után egymáshoz intézünk, s midőn már minden íljek kérdésből kifogytunk, miután már mind e status dolgokat tudjuk, akkor minden más hiányában azt is megkérdjük: »Apropos, volt-e jövedelem ?«

A tánczterem valóban nftgyon szépen volt díszítve. Szemben a bejárattal, a király és királyné ő felségeik olajfestményü arczképeik, alatta természetes virágoknak illatos csoportja; az átelleni falon szintén ő felsége a királynőnek, mint a véres-kereszt-egylet védasszonyának fényképe függött, felette — a karzaton — lobogók a veres kereszttől, mint az egylet jelvényével; köröskörül a terem falain, veres és fehér tüll-rosettek, mint diszitmények, me lye'k imitt-amott fenyő-galyakkal váltattak fel; az^ egész meglepően szép volt, s emelte még a hatást, a virágokkal ellátott asztalok körül ülő díszes társaság, s az azokat méhrajként körülzsongó jelmezes hölgyek festői csoportja, mi gyönyörűen verődött vissza a falakat ellepő tükrök által megtört fénysugarakban. Minden életet s jó kedvét l'ehelt.

Kileucz és fél órakor kezdődött a vacsora. A megszokott és megunt Canyonodéit Hébe váltotta fel. Jelmezes hölgyek teljesítették a pinczérek tisztét, s mondhatom, némelyek oly ügyességgel, mely egy veterán pinczérnek is díszére válandott. Láttam egy hölgyet, ki három adag sültet s egy adag salátát oly ügyességgel balancziroztatott kezeiben, mintha csak Monteraunak tanítványa lelt volna. Mindnyájan oly kellemmel tudták kinálui, az ételeket oly Bzakavatottsággal dicsérni, miként nem csodálkoznám a a felett, ha az étkezők némelyike mai napig is gyomor túlterheltségben szenvedne; de hogy sokan szenvednek tárczájük túlürességében, azt mint tényt állíthatom.

Az étkezés ideje volt az, melyben a hölgyeket legjobban szemügyre venni lehetett, s ezen időt én annál is inkább felhasználhattam, Ibivel az asztalunkhoz beosztott, vagy önként ahhoz szegődött úrhölgy, túlterheltsége miatt, minket a leguagyobb szeretetreméltósággal az éhen- haiás vöszélyének akart kitenni. Hogy ezen Attentatum nem sikerült, csakis erős természetünknek köszönhetjük.

Természetemben rejlik, hogy szeretem az erdőt, a rétek vad virágéit; szeretem azt, miben sok a természetesség, s.igeu kevés a mesterkélt. Ezért köté le figyelmemet mindenekfelett az erdők magányában viruld vadrózsa, melyét Pap Ilona (T.-BÜd) urhölgy jelképezett. Más jelmezt, mély lényével jobban megegyezett volna, uem is választhatott. Mozdulatai oly kecsesek voltak, mint hajlongásai azon vad rózsának, melynek gályái között susogva játékik á zeplíyr, egész lényén oly természetes báj ömlött el, melyet a virágházaknak mesterségesén növesztett virágain hiába keresünk, — meg volt benne minden, mi a természet vad virágait oly vonzókká teszi, az általa jelképezett vadrózsa ösz- szes bájaival bírván, csak egy hiányzott nálla — a tövis. — De néni, hisz a tövis arra való a rózsánál, hogy azt a gyöngédtelen érintéstől megóvja, hogy megbüntesse azt, ki elég meggondolatlan és vigyázatlan volt feléje rósz szándékkal közeledni, — s ha ez igaz, úgy e bál vadrózsájának is volt veszélyes tövise — a szellem.

»Uram, tessék virágot venni 1« Ezen szavakkal fordult felém egy oláh czigány leány, fantasticus, csilparlamentirozott velünk. Akár elszökött gályaraboknak gondolhatott. Valjean Jánoson legalább száraz ruha volt. Hiába mondtuk, hogy »mint a főiskola ez időszerinti sattöbbije kívántuk tiszteletünket tenni.« «Bánja is ő.< »De értsen meg, nem lókötők hanem diákok vagyunk, annak is a láugja, patakiak.« »Nincs itthon a férjem« felelt. »Hiszen annyival inkább örülhetne nekünk, tódítá az én kollegám. No erre aztán becsapta orrunk előtt az ajtót s asszonyi ékesszóllásától csak úgy csengett a szoba s egyes nem hízelgő hangok az udvarr a is kihallatszottak. No már csakugyan igaza volt annak az ibrányi zsíros galléru supplikánsnak: »hogy az ördög hurczolja az embert arra, amerre soha sem járt.«

Hát ezenben megérkezik a tanító s a mint megérti a mi anabaptista eljárásunkat, csak a két kezébe kapja az álkapcsát, lábszárait a térdnél hegyes szögre görbíti s tőle telhetőleg kaczag: körülnéz bennünket kétszer s elszalad az udvar másik oldalára, onnan gusz- tál, aztán kihívja a feleségét s duetbe nevetnek rajtunk, mint valami mutogatni való szerecsen ficzkókon. »Hanem mi ettől a nevetéstől meg nem száradunk, moudtuk nemes indignatióval, — azért csináljon velünk valamit, hogy ránk lehessen nézni a nélkül, hogy görcsöket kapjon az ember.« Mindjárt kedves supplikáns urak, menjenek be, lelkecském, — szólt oldalbordájához — adj rájok az én rnháimból. »A lelkecském« aztán olyan takaros szívességgel bánt velünk, mintha örökbe fogadott fiai lettünk volna — hamar múlik az asszonyi harag. A rektor urnák volt annyi esze, hogy mindenek előtt

lógó rövid rokolyában, ragyogó ékszerekkel karján és nyakáu, ki nem volt más, mint Ibrányi Emma kisasszony (Kótaj). De ki vehet annyi virágot, mennyit itt eladnának, ki áldozhat annyit, mennyit itt elvennének. Oh! a czigányok élelmesek, nemcsak egy üzletet folytatnak. Nincs mentség, nincs kifogás. Ez is olyan volt mint a többi. Ha nem vették virágait, lírányi Emma kisasszony eladta jóslatát. Jósolt, mint Pharaónak minden ivadéka, s oly pythiai komolysággal és határozottsággal rám olvasta kártyáiból, miként barna imádottain és barna vetélytársam van, s hogy másnap pénzes levelet kapok, — hogy én is azon meggyőződésben voltam mint ő, s csak másnap vettem észre, hogy bizony az én imádottam, s vetélytársam tulajdonképen nem is barna, hanem szőke, — péhzes level helyett pedig suszterem kis inasa állított be egy nagy számlával.

Mily ellentét. A czigány leányról, a vén Aegyp- tus ezen barna leányáról, az ifjú Európa modern gyermekére, a turffok hatalmas tényezőjére tévedt tekintetem. Egy jokey haladt el mellettem, kopogva csizmáival, csättantva ostorával Sztárek Margit kisasszony, férfias szabású veres-csikós fehér-selyem ruhájában, sarkantyúi lovagló csizmákkal és szarvasbőr lovag kesztyűivel oly kedves jokey volt, minő aligha jelent meg valaha a turff porondjain. Pikáns barnás arcza, a rövidre sütött ében hajakkal s ragyogó bogár szemekkel, kitűnő öszhangzásban volt öltözékével, mit még emelt azon kaczkiás modor, melylyel . ellenzős jokey sipkáját viselé s melylyel lófejü lovagostorával csattantgatott.

$ folyton Változott a látvány, uj és uj alakok jelentek meg a szemlélő előtt. — Két magyar paraszt menyecske. — Hegyessy Ilon és Oalánffy Hon kisasszonyok, kiknél szebbet az alföld delibábos rónái felmutatni nem képesek, békésen s a harag és gyűlölet legkisebb jele nélkül haladtak el egy orosz hölgy (Jéger Luiza kisasszony) mellett, kiket ismét Angot anyó leánya (Zoltán Anna kisasszony) követett, eredeti franczia costumeben, a csarnokok leányának szokott kaczér főkö- tőjévél.

Féltizenkettőkor ért véget a vacsora s kezdetét vette a táncz. Egy tarka tömegbe vegyült magyar és orosz nő, a franczianő barátságosan szoritá Albánia szőke leányának kezét, Ibéria barna tánczosnője súgva hajói az erdők vadrózsájához. És oly szép az ellentét. A fandongó s a lassú.

Ezeu össze-vissza kigyódzó cbaosban láttam még: Kralováuszki Ida és Mariskát, előbbeui a nyarat jelképezte, az utóbbi Giskra rablófőnök leányát, Kösztler Etelkát (uápolyi virágárus leány,) Galánffy Pannit (elszá- szi leány), Schreiber Vinczeutáit (elszészi menyecske), és Priedliber Rózát (Carmen, spanyol czigány tán- czosuét).

Ezeken kívül jelmez nélkül voltak: Sztárek Perenczné, mint az országos segélyző-nőegylet nyíregyházai fiókjának elnöke, Korányi Imréné, Czuker Heurikné, Zoltán Perenczné két leányával, Haas Mórné, Okolicsányi Lajosné; Szamuely Lajosné leányával Leontiunal, Somogyi Gyuláuó, Kerekréthy Miklósué, Dr. Kösztlerné, Ibrányi Zsigmondné és Dr. Bélíessyné.

Ezeu névsorból láthatjuk, hogy nem nagy számmal volt a közönség, de miután a rendezőség aunak mulattatá- sára mindent elkövetett, s az már hazulról is egy jó adag kedvet hozott magával, tehát a táuczvigalmat bátran mondhatjuk az idei bálok fénypontjának, koronájáuak, mit az ügybuzgó rendezőkön kívül, leginkább az egylet fáradhatlan elnöknőjének és derék férjének Sztárek Perencz urnák, köszönhetünk, —- kinek nem csekély áldozatában került é mulatság. A. M.

Vidéki levelezés.

Kalló márcziushó 29. 1881.

Igen tisztelt szerkesztő úr!

Még meg sem jelent a káliói törekvéseket tárgyazó első levelem, midőn már azt folytatom ! Hát nagy öröm és nagy búbánat van Kálióban :

Örömünk oka az, hogy alig terjesztette fal a reál- isk. bizottság a nagy. mélt. közokt. miniszter ő kegyelborért ment, hanem biz az olyan soká járt, mintha á jóreménység fokáról hozta volna. Csakugyan onnan is hozta, a kurátor piuczéjéből.

Azután hogy a bor megjött, — a rektor uram fehérneműjében kívül száradtunk, belül áztunk 8 mig az eczetbe ojtott nyíri vinkót nyeldestük, azalatt a konyha területén is sejtelmes mozgalom támadt, párázatos gőzköréből étvágygerjesztő illat csapta meg orrunkat s a fület sokat jelentő serczegés, egy vérehagyott s majdan paprikás lében föltálalandó csirke alá készült a ritkás rántás. Vacsora után aztán annyira kibékültünk a világgal, hogy én még a balsai révésznek is megbocsátottam, a kollégám meg a kredenczet minden áron phishármoni- kának nézte s erőnek erejével zongorázni akart rajta. Persze hogy azután olyan jó izüt aludtunk, mint egy máramarosi murmutér.

Másnap már hajnali fényes dél volt, mikor útra neszeltünk, ruhácskánkat tisztába és szárazba cselekedte az asszonyka. Áldja meg az Isten érte mind a két kezével. Az egészben az volt a veszteség, hogy a dohányka, mit a kemecsei rektortól loptunk el hálául azon vajas kényé rekért, mit nála megettünk — egyelőre használhatatlanná lett.

Hát ilyen bolond dolgok e-.tek én rajtam supplikáns koromban, Anno de nem mondom meg mikor történt, mert majd rájönnek, milyen vén legény vagyok.

Kajabu&z.

mességéhez említett feliratát, már pár nappal később, márcz. 23-ról 7852 sz. a. k. j. Nagy Lajos úrhoz czim- zett leiratával, a kallói főreáliskola 8-ik osztályát már a legközelebbi 1881/2 iskolai évre megnyitotta! elösmer- vén a reáliskolai bizottság hazafias áldozatkészségét; hogy a felszerelés és átalakítás költségeit elvállalják, de egyszersmind igényelvén, hogy az iskolai év első 4 havába a 2 tanár fizetését: 533 frt 33 kr. is teljesitendi, a mennyiben a minisztertárcza ezen első 4 hóra fedezetet nem gyújthat!

Hát t. szerkesztő barátom! itt 900—1000 írtról van szó! De hát Kálló »versengve buzog a tökély felé, nyomozza útját,« a tanári fizetést 533 frt 33 kr. 24 óra alatt inog volt teremtve, és a miniszter urnák bejelentve, hogy ezen összeg a 3153. sz. betéti kiskönyvbe a szabolcsin. takarékpénztárba elhelyezve lön.

A felszerelési és átalakítási költségekhez is inaj& csak megsegít az Isten! elvállaljuk, megfizetjük, ajkainkon azon imával: »hogy az Isten áldja meg azt a minisztert! ki kivánságunkat meghallgatva, honfiúi kötelességét teljesítve, velünk UuZog a tökély felé, ezen állami főreál iskolának betetőzését kegyesen elhatározta ! A káliói lakosok sziveibe mélyen bevésődött ezen magasztos tény! honnan csak a parladozás foghatja azt kitörülni!

Eddig az öröm! most következik a bánat: Csak meg van a magyarnak azon sorsa: hogy »sírva kelletik- vigadnia.«

Kálló városának egyik legjobb polgárát, a szabolcs- megyei takarékpénztár folytonos igazgató tagját, a tanügy egyik legbuzgóbb kész előmozdítóját, a megye, ennek közp. és kórházi választmányának, a reáljskoía bizottságának tagját, a szegéuyek hü barátját és segítőjét Béres Pe- renczet márc/iushó 29-én délután 3 órakor eltemettük.

A temetés impozáns volt! Itt volt az egész város, a díszes koporsót koszorúk borították; melyek egyikét fekete szalagon ezüst felirattal, a , pzabfllcstnegyej takarékpénztár igazgatósága tette fel saját kezűleg! A vallási sz'ertartást főt: Fekete István, főei'péreá úr fényes segédlettel végzettel Helyheli plébános Lengyel Endre főt. ur mondott egy oly sikerült, fényes eloquentiá,val előadott szivlíéz szóló bésHédüt, Üógy sirtünk, zokogtunk ott mindnyájan pint a gyermekek, különben is fájdalomtól rezgő^szjyeink oly haj]andók lévén erre, J főt. Lengyel Endre plébános ur pedig bebizonyította : hogy nemcsak most buzog a tökély felé! db oda előre iS sokát büzőg- hatott már; mert fentkplt befödje a miveRség, és képesség sziuvonaláu állva, midőn az, az elhalt polgárnak vallásoséágát, házafiaS’Sá'^ál d.4 családi érdemeit hangoztatta! egyszersmind a saját vallásosságát, hazafiasságát és felebaráti szeretetét igazolta be!!

, Saját magamnak is elég volt a, fájdalmak meg ujjulásábol Isten önnel

Dr. Bleuer Miklós.

TANÖBY.

— Á kegyeletnek legnhmeselíf) érzetei! elevenítette fel a nyíregyházai tanítói járáskor,- á midőü Jó zsef napján, márczius 19-én Szénfi Gyula városi tanító elnöklete alatt, az »Eötvös alap« intézmény ügyében értekezletet tartott. — Az elnök meleg szavakban emlékezett meg a népuevelés korszakot alkotó reformátoráról br. Éötvöá József, volt első közoktatásügyi miniszterről, híven ecsetelvén nagy érdemeit, felemlítő; llögy üiágasitós eszméinek gyŐzelrdét á! néptanítók azzal is hirdetik, legjobban, ha a nép széliéiül háladásán Ügyszeretetül itíuükálkodva, hí ő nagy ney,érd alapított »Eötvös alap« jótékonyciélu intézménynek buzgó, tettre kész pártfogói lesznek. — Bevezető] beszéde UtáÜ felhívta az »Eötvös alap« szábolcs- megyei gyüjtőbizottság elnökét, hogy az egylet, kebelében eszközölt gyűjtésekről jelentest tegyen, s végre a nemes intézményt minden jelen volt tagnak szellemi és anyagi pártfogásába ajánlotta.

Erre a megyei gyűjtő-bizottság elnöke a gyűjtésekről kimentő jelentését olvasta fel; kiemelvén, hogy 3 év alatt a szabolcsmegyei, főleg a nyíregyházai néptanítók fáradozása és áldozatkészsége folytán a jótékony alap-tőke gyarapítására 205 frt 25 krnyi ősz- szeg gyjijletett és küldetett el általa a bpesti központi pénztárba Magú az áldásos »Eötvös alap« intézmény 5 év óta 44 egyénnek 5750 frtnyi összegben nyújtott ösztöndijt és segélyt, s az alap-tőke vagyona ez év elején 6875 frtot tesz, mely világos tárfujele ez intézmény életrevalóságának. Az oly testület, melynek tagjai kötelosségök hü teljesítése mellett, minden nemes ügynek békés pártolója, általános tiszteletot érdemel; azon népnevelők és tanügy barátok, kik az Eötvös alap nagy horderejű intézmény felvirágozását előmozdítják, a legszentebb ügynek hoznak áldozatot; g ezen áldozattól egy jóravaló, ügybuzgó nép-tanitónak sem szabad visszavonulnia.

Ezen jelentés után hálás köszönettel fogadtatott a nyíregyházai tak. pénztár t. igazgatósága által a nemes czélra adott újabb 1Ó frtnyi adománya; az elnök felhívására a tanítók közt gyűjtés eszközöltetett, mely 5 frtnyi összeget eredményezett; ehez járult még Löfkovics Ignácz leánynevelde tulajdonos urnák 1 frtnyi adomán: a és az alap 4 rendes tagjának egy—egy forint évi tagsági dija; igy Nyíregyházáról a jótékony intézmény vagyona újólag 20 írttal fog növeltetni.

Az értekezleten még pehány, az egylet érdekét illető üdvös indítványok fogadtattak el, mig végre á tanitó-egyloti alapszabályok értelmében a járáskor tiszt- ujitása ejtetett meg, miután Szénfi Gyula elnök és Hahzsuda Dániel jegyző urak az , irányukban; . megújulj bizalomnak nem engedtek, helyükbe szótöbbséggel Szabó Endre tá'nitó elnöknek, Stoffan Lajos táuitó pedig jegyzőnek választattak.